BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
Már a költő életében négy negyedrét-kiadás jelent meg e drámából, a mi nagy népszerűségét bizonyítja. Általában a kiadások számából ítélve, Hamlet kivételével, e historiák, az angol történetből merített drámák, voltak Shakspere életében legkedveltebb művei. II. Richard első negyedrét-kiadása 1597-ben jelent meg, a második 1598-ban Andrew Wise kiadásában; a másik kettő 1608-ban és 1615-ben Matthew Law kiadása volt. A két elsőben nincs meg a negyedik felvonás lemondási jelenete; mert a mint alább a jegyzetben megemlítjük, Erzsébet korában a censura nem engedte meg e jelenetnek sem színpadi előadását, sem kinyomtatását. A gyanakodó királynő folytonosan veszélyektől féltette trónját, s nem tűrhette a színpadon oly jelenet előadását, mely egy királynak trónjától való megfosztását tűnteti fel. Csak I. Jakab uralkodása alatt juthatott e jelenet színpadra, s a két későbbi negyedrét-kiadás, mely szintén fölvehette már a dethronizálás jelenetét, czímlapján figyelmezteti az olvasót, hogy „a parlamenti jelenetnek és Richard király letételének új hozzátételeivel” van ellátva (new additions of the Parliament scene and the deposing of King Richard).
A mi a dráma származási évét illeti, azt sem lehet sokkal előbbre tenni az első kiadás esztendejénél, 1597-nél; s legvalószínűbb, ha III. Richard és IV. Henrik közé helyezzük. Shakspere nem írta chronologiai rendben történeti drámáit. A második tetralogiát, mely VI. Henrik három részében a Lancaster-család hanyatlását és bukását, s III. Richard-ban a Yorkház megsemmisülését és a pártosságot megbosszuló végzetszerű igazságszolgáltatást festi, előbb írta, mint az első tetralogiát, melynek négy drámájában (II. Richard, IV. Henrik két része és V. Henrik) a Lancaster-ház felmagasztaltatását és dicsőségének délpontját mutatja be. Ez utóbbiakban a költő ereje, férfi korának teljessége, tragikai és komikai művészete tisztább és kedvesebb kifejezést nyer, mint az előbbiekben, melyek még ifjúkori fejlődésének korszakából valók; de maga a forrás is, melyből merített, a krónikák sokkal világosabbak és egyszerűebbek, mint később, midőn a két rózsa bonyolúlt küzdelmeiről írnak.
Shakspere II. Richard-ján kívül volt még egy másik dráma is e királyról; csak arra nézve térnek el a vélemények, vajjon régiebb-e, mint Shakspereé, vagy pedig utána készült, mintegy pótlék és bevezetés gyanánt, a mennyiben II. Richard történetének épen azon részeit foglalja magában, melyeket Shakspere mellőzött. Dr. Forman naplója, melyet az újabb időben hoztak nyilvánosságra, az 1611-ik év ápril 30-ról megjegyzi, hogy e napon a Globe-színházban egy II. Richard czímű tragédiát látott, mely Jack Straw fölkelését és leveretését, Gloster herczeg lázadását és Lancaster herczeg cselszövényeit adta elő; a király e darabban ravaszúl tőrbe csalja Glostert, nagybátyját, s aztán hitszegőleg kivégezteti; Lancaster herczeg megkérdez egy bölcs embert, vajjon lesz-e még belőle király, s azt a választ nyeri, hogy ő nem, hanem fia lesz király, mire felakasztatja a bölcs embert, hogy a veszedelmes titok vele együtt sírba szálljon. Mind oly vonások és események, melyek nincsenek meg Shakspere II. Richardjában.
E másik Richard-dráma nyomaira véltek találni Essex gróf elítéltetésének okmányai között is. Midőn a gróf híveivel fölkelést tervezett Erzsébet királynő ellen, Phillipsnél, a Shakspere-színház igazgatójánál egy bizonyos estére megrendelték a „II. Richard letételéről szóló darabot”, hogy a kedélyeket ezzel is a lázadásra buzdítsák. A színigazgató azon kifogására, hogy a darab elavúlt s nem lehet jövedelemre számítni, negyven shilling kárpótlást adtak neki s az előadás megtörtént. Ez adat azonban inkább vonatkozhatik Shakspere II. Richardjára, mint arra, melyet dr. Forman látott; mert amabban és nem ebben fordul elő II. Richard letétele. Különben akár mint áll a dolog, s ha a másik Richard-dráma régiebb is a mienknél, annyi bizonyos, hogy Shakspere forrása nem ez volt, hanem Holinshed krónikája, melyből többi történeti drámáját is merítette.
II. Richard elseje a dráma-cyklusnak, mely Anglia történetének egyik legviharosabb részét adja elő összefüggő, időszaki rendben, s III. Edvárd törvényes utódjának bukásával a Lancaster-ház fölemelkedését, dicsőségének tetőpontját V. Henrikben, a két rózsa véres küzdelmeit s a Lancasterek bukását VI. Henrikben, a York-ház fölemelkedését, III. Richard vad pusztításait s benne a Yorkok elbukását, végre a két ellenséges ág egyesülését s a pártviszály kiegyenlítését VII. Henrik által, nyolcz dráma mozgalmas, élettel és színnel teljes történeti képeiben állítja elénk. Bevezetésűl álljon itt az angol királyi ház nemzetségi fája, mely világos áttekintést nyújtva a küzdő felek rokoni összeköttetéseiről, könnyebbé teszi a következő drámák főszereplőinek s egymáshoz való viszonyuknak megértését.
III. Edvárd király. (1327–1377.)
III. Edvárd másik három fia: Lancaster herczeg (John of Gaunt), York herczeg (Edmund Langley) és Gloster herczeg (Thomas Woodstock.)
Lancaster herczeg fia:
York herczeg családfája:
VII. Henrik, York Erzsébet férje, unokája volt Owen Tudornak, ki második házasságban nőül vette V. Henrik özvegyét, francziaországi Katalint. VII. Henrik, anyja, Margit által, kisunokája volt John of Gauntnak, s így képviselője a Lancaster-háznak, melyet házassága által a York-családdal egyesített.
E királyi család tagjai közűl II. Richard, a híres fekete herczeg fia kezdi meg a nyolcz drámára terjedő nagy állami actiót s bukásával nyit útat a nyolcz évtizednél tovább tartó pártviszályoknak, melyeknek VII. Henrik vet véget, kiben a Tudorok családja lép az angol trónra. II. Richardot a krónika és a dráma egyaránt úgy rajzolja, mint a Plantagenetek jó és rossz tulajdonságaival egyforma gazdagon felruházott, könnyelmű, jószívű, élvezetvágyó, erőszakosságra hajlandó, rövidlátó, elbízott s a szerencsétlenségben könnyen csüggedő fejedelmet, ki mintha arra született volna, hogy szerencséjében, a trón és hatalom fényében mindenkit ellenségévé tegyen, s bukásában és szerencsétlenségében mindenkinek szívét megnyerje. Shakspere nem hiába szőtte be az ötödik felvonásba azt a jelenetet, melyben a szegény lovászlegény saját veszélyeztetésével meglátogatja a börtönben hajdani urát: e rövid jelenet a maga megható egyszerűségében minden frázisnál ékesszólóbban hirdeti, mint meg tudta hódítni Richard közvetlen környezetét s még cselédjei is mint ragaszkodtak hozzá bukásában.
De ugyanazok a tulajdonságok, melyek a magánembert kedvessé és környezőire kellemessé tették: meggyűlöltették a nemzettel a király uralkodását. Fényűzése, pazarlása, melylyel fiatal barátait és kegyenczeit gazdagítá, kimerítették a kincstárt és az ország erejét. Szinte hihetetlen volt a tékozlás, mely a király udvaránál uralkodott, hol naponkint tízezer ember étkezett a király költségén s egyedül a konyhában száz ember foglalkozott. Midőn 1396. tavaszán a franczia királylyal összejött Izabella herczegnővel való házassága ügyében, háromszázezer ezüst márkát adott ki, sokkal többet, mint a mennyit menyasszonyának hozománya tett. Pompaszeretete a közönségre is káros befolyással volt, mert egyre-másra új divatokat hozott be, melyeket mindenki utánozni akart, s így kelletén túl uralkodóvá tette a fényűzést.
Ennyi költség fedezésére rendkívüli segédforrásokhoz kellett fordulnia, s leginkább e zsarolásai tették gyűlöletessé a nemzet előtt. Shakspere, a ki föltette közönségéről az angol történelem ismeretét és azért történeti drámáiban több magyarázó adatot fölöslegesnek tartott fölemlíteni, II. Richard gyűlöletes zsarolásaiból kettőt említ fel: Gaunt János hagyatékának lefoglalását, és ama hírhedt fehér lapokat, melyekről, miután kimondta a királyi javadalmak bérbeadását, így szól:
Egy kissé kimerültek a pazar
És fényes udvar sok költségivel:
Királyi javadalmink bérbe adjuk,
És jövedelmök elég pénzt adand
Kezünkre. Vagy ha nem leend elég:
Fehér lapokra, miket itt hagyunk,
Irhatnak a helytartók majd utalványt
Azok nevére, kik felől kisül,
Hogy sok a pénzök…
| …Mert szekrényeink |
És fényes udvar sok költségivel:
Királyi javadalmink bérbe adjuk,
És jövedelmök elég pénzt adand
Kezünkre. Vagy ha nem leend elég:
Fehér lapokra, miket itt hagyunk,
Irhatnak a helytartók majd utalványt
Azok nevére, kik felől kisül,
Hogy sok a pénzök…
E „fehér lapok” bővebb magyarázatát Holinshednél találjuk. „Hogy eszközöket szerezzen a pazarlásra, kényszerítette a gazdag londoni polgárokat, hogy fehér lapokat (blank charters) írjanak alá s pecsételjenek meg, melyeknek alapján aztán a király jelentékeny összegeket hajtott be; hasonló papirokat küldtek szét minden grófságba, a miből nagy zúgolódás és elégedetlenség támadt az emberek közt; mert midőn a papirok így meg voltak pecsételve, a királyi tisztviselők azt írták be, a mit akartak, hogy az illető személyeket zsarolásokkal vagy más módon zaklassák. Sok grófságra nagy pénzbírságokat szabtak azon ürügy alatt, hogy Gloster összeesküvését pártolták, s minden módon elnyomták a népet. Ha valaki útjában állt a királynak vagy ha ez el akarta kaparítni valamely gazdag ember vagyonát, egy csapat erős ifjú állt rendelkezésére, kik mindig készek voltak az ilyent valami bűnről vádolni s eldöntés végett a sorompók közé lépni.”
A király pazarlásához és zsarolásaihoz járult könnyelműsége, meggondolatlansága, mely szerencséjében elbizakodottá tette s nem engedte, hogy a legközvetlenebb veszélyt is észrevegye. És e szerencsétlen elvakultsága annál inkább erőt vett rajta, mennél jobban meg volt győződve a királyi felség szentségéről és sérthetetlenségéről.
A nagy sivár tenger minden vize
Sem mossa el fölkent király fejéről
A balzsamot, se földiek szava
Az Urtól tett királyt le nem teszi.
S a hány vitézt Bolingbroke ellenünk
Fegyverbe állít: arany koronánk
Védéül annyi égi angyal áll;
S ember lehull, hol angyalok csatáznak,
Az igazat szent Isten védi meg.
Sem mossa el fölkent király fejéről
A balzsamot, se földiek szava
Az Urtól tett királyt le nem teszi.
S a hány vitézt Bolingbroke ellenünk
Fegyverbe állít: arany koronánk
Védéül annyi égi angyal áll;
S ember lehull, hol angyalok csatáznak,
Az igazat szent Isten védi meg.
De mikor maga előtt látja a veszélyt, megragadja lelkét a csüggedés, s bár egy ideig még hullámzik a királyi felségjog öntudata és a kislelkűség között, de a mint növekszik a veszedelem, a mint jönnek egymásután a baj hirmondói, akként sülyed mindig mélyebbre, mélyebbre, míg végre elmerűl a csüggedés örvényében. Az első vigasztalásra még fölemelkedik és összeszedi magát, s erélyt és kitartást látszik adni lelkének a királyi méltóság önérzete.
Ébredj föl, lomha fölség! Aluszol.
Nem húszezer már a király neve?
Föl, föl nevem! Egy rossz alattvaló kelt
Csak ellened! Mit néztek így, alá,
Király kedvelti? Nem vagyunk-e felség?
Föl s égre nézzünk!
Nem húszezer már a király neve?
Föl, föl nevem! Egy rossz alattvaló kelt
Csak ellened! Mit néztek így, alá,
Király kedvelti? Nem vagyunk-e felség?
Föl s égre nézzünk!
De az erélynek e fellobbanása nem tart sokáig. Újabb gyász hírek jönnek, s a király többé már nem gondol a küzdelemre. Mily jellemzők azon szavai, melyekkel megátkozza, ki „eltéríté őt a kétségbeesés szelíd útjáról, melyen indult.” Ez az út, a kétségbeesés, a csüggedés, a tétlen lemondás útja a legkényelmesebb neki s megmarad rajta. „El akar halni bánatában.” Lágy jellemének ez felel meg, nem a merész küzdelem. Elbocsátja hadait. „Menjenek oda, hol a remény vetésinek van földje még.” Az övé mind oda van. Szót se akar többé hallani, sem vigasztalást, sem tanácsot. Leteszi a fegyvert, szétküldi hadait s Flint várába vonúl, hogy a vihar első lökésére levegye fejéről a koronát. Még össze sem mérte fegyverét a versenytárssal, s már elismeri felsőbbségét. „Richard az éjfél, Bolingbroke a nap.”
A drámának e jellemzése egészen megfelel a történeti alaknak, melynek csüggeteg lelkét Holinshed krónikája így rajzolja: „Oly nagy levertség vett rajta erőt, hogy hangos jajveszéklésben tört ki nyomorult sorsa fölött, minden reménynyel felhagyott s csapatjainak, melyek nem voltak csekély számmal, kijelenté, hogy hazamehetnek. Hiába kiáltottak a katonák, hogy utolsó emberig harczolni akarnak érte; a király csaknem szökve távozott tőlök… Egy felől jogos és igaz ügyét s tiszta lelkiismeretét látta, másfelől ellenségeinek nagyobb hatalmát, barátainak elszakadását és a dolgok teljes megfordulását, úgy hogy épen azok álltak vele szemben, kiktől annak idején segítséget várhatott volna, míg most minden későn jött s az elveszettet nem lehetett többé visszaszerezni.”
Meggondolatlan könnyelműségének jellemzésére a költő leginkább azon vonásokat vette át a krónikából, melyek irlandi hadjáratára, s két nagybátyja, a Lancaster és York iránti viseletére vonatkoznak. Midőn hírét veszi Lancaster herczeg nehéz betegségének, a fiatalos megfontolatlanság szívtelenségével felkiált:
Uram, vezesd az orvosok eszét,
Hogy ágya szalmáján könnyítsenek!
Szekrényi bélléséből katonák
Egyenruhája lesz a háborúra.
Jerünk urak! Siessünk látni őt;
S ég adja, sietségünk késsen el.
Hogy ágya szalmáján könnyítsenek!
Szekrényi bélléséből katonák
Egyenruhája lesz a háborúra.
Jerünk urak! Siessünk látni őt;
S ég adja, sietségünk késsen el.
S midőn a herczeg halála után rögtön lefoglaltatja a hátramaradt „ezüstneműt, pénzt s fölkelő minden vagyont”, és ezzel a legnagyobb haragra ingerli York herczeget: ugyanezen Yorkra bízza az ország kormányzatát, míg ő irlandi hadjáratára távozik. „Ő most is hűnk s szeret, bár zordszavú.” És a gyönge York Bolingbroke Henrikhez csatlakozik. Shakspere e tényről csak egy mondást talált Holinshed krónikájában: „Berkley vára előtt egy templomban értekezett Henrikkel,” – s ebből írta a második felvonás harmadik színjében azt a találkozási jelenetet, mely oly természetesen jellemzi a gyönge, lágyszívű York herczeget s oly mély lélektani igazsággal magyarázza meg áttérését. A költő itt valóban kiegészíti a történetet. De a herczeg haragjáról a Lancaster-hagyaték ellen elkövetett zsarolás miatt, a krónika bővebben szól s csaknem ugyanazon szavakkal, melyekkel a drámában teszi szemrehányásait a királynak. „A nemesség és a nép felzúdult ez eljárás miatt, de senki sem inkább, mint York herczeg, ki eddig mindent a lehető legtürelmesebb lélekkel viselt el, még azt is, a mi oly közelről érintette, mint testvére, Gloster halála, unokaöcscse, Hereford száműzetése és sok más bántalom, melyet a király ifjúsága miatt nyugodtan tűrt, s a mennyire lehetett, elfeledni igyekezett. Most azonban idején valónak látta, visszavonúlni s nem követni többé a királyt.”
Ezek voltak ama tulajdonságok és cselekedetek, melyek a királyt oly gyűlöletessé tették a nemesség és a nép előtt. S mindehhez járult egy veszedelmes ellenség, a számító, hideg, okos Bolingbroke, ki lépésről lépésre haladott a trón felé, s azon mértékben emelkedett népszerűsége, a melyben hanyatlott a király iránti szeretet és ragaszkodás. Első tette, melylyel a drámát megnyitja, Norfolk herczeg bevádolása Gloster halála miatt, tulajdonképen a király ellen van már intézve, s ennek bűnét akarja a nép emlékezetébe hozni. Richard át is lát szándékán s jól tudja, mit akar. Éles gúnynyal csúfolja törekvését a népszerűség után, a legalsó osztályok kegyének hajhászatát.
A csőcselékkel mint kaczérkodott,
Mikép akart behatni szíveikbe
Alázatos nyájaskodásival.
Mint szórta hitvány mesteremberekre,
Hizelgve a sok mesterkélt mosolyt.
………Egy kofa
Előtt, mi láttuk, kalapot emelt.
Két talyigás bőgé: „Isten vezesse!”
S ő meghajolva kényes térdivel,
Mondá: „köszönöm édes jó barátim!”
Mikép akart behatni szíveikbe
Alázatos nyájaskodásival.
Mint szórta hitvány mesteremberekre,
Hizelgve a sok mesterkélt mosolyt.
………Egy kofa
Előtt, mi láttuk, kalapot emelt.
Két talyigás bőgé: „Isten vezesse!”
S ő meghajolva kényes térdivel,
Mondá: „köszönöm édes jó barátim!”
Csakhogy míg a király gúnyolódik és semmit sem tesz az előre látható veszély elhárítására: eszes és fáradhatatlan ellensége lassankint oly hálót von össze körülötte, melyben menthetetlenűl el kell vesznie. Henrik nagy népszerűségét és Richard gyűlöletes voltát a költő plasztikusan állítja elénk néhány vonással e rövid elbeszélésben a két versenytárs bevonulásáról:
Az ablakokból bősz kezek Richard
Királyra port hajgáltak s szemetet.
……Akkor Bolingbroke – tüzes
Kevély lován, mely büszke lovagát
Ismerni látszék, s kényesen, kimérten
Lépdelt – a nagy herczeg, mondok, lejött,
Hol minden lélek: „éljen nagy Bolingbroke!”
Kiálta. Vélnéd, még az ablakok is
Ujjongtak, annyi ifjú s agg fej inte
– Vágygyal tekintve rá – üdvözletet.
Királyra port hajgáltak s szemetet.
……Akkor Bolingbroke – tüzes
Kevély lován, mely büszke lovagát
Ismerni látszék, s kényesen, kimérten
Lépdelt – a nagy herczeg, mondok, lejött,
Hol minden lélek: „éljen nagy Bolingbroke!”
Kiálta. Vélnéd, még az ablakok is
Ujjongtak, annyi ifjú s agg fej inte
– Vágygyal tekintve rá – üdvözletet.
Ugyanezt a párhuzamot vonja Holinshed krónikája is: „Csoda volt látni, mint tolongtak az emberek mindenütt, hol keresztűl vonúlt (Bolingbroke). Falvakban és városokban, a hol magát mutatta, a gyermekek újjongtak, az asszonyok tapsoltak, a férfiak örömkiáltásban törtek ki. Midőn London közelébe érkezett, a mayor lovas polgársággal ment eléje, a papság is körmenettel fogadta. De az emberek nagy tömegét, mely a mezőkön és London utczáin összegyűlt, nem is kisértem meg leírni, sem az ajándékokat, üdvözleteket, dicsőítéseket, hálaadásokat, melyekben a város polgárságától részesűlt… Másnap Richardot Westminsterből a Towerbe vitték. A nép útközben leselkedett rá, hogy megölje, de a mayornak és aldermeneknek sikerűlt őt megoltalmazni.”
És hogyan viselte a bukott király e bántalmakat és meggyaláztatásokat? A krónika csak a száraz tényt adja, de a költő kiszinezi nemes részvétének megható vonásaival.
…Szent fejére hamvat szórtak és gazt,
Mit ő oly nyájas búval ráza le,
Míg arcza köny s mosoly közt küzködék,
Türelme s kínja e tanúi közt,
Hogy minden szív, ha Isten valamely
Nagy czél miatt meg nem aczélozá,
Megolvadt volna kétség kívül, és
Megszánta volna a pogány is őt.
Mit ő oly nyájas búval ráza le,
Míg arcza köny s mosoly közt küzködék,
Türelme s kínja e tanúi közt,
Hogy minden szív, ha Isten valamely
Nagy czél miatt meg nem aczélozá,
Megolvadt volna kétség kívül, és
Megszánta volna a pogány is őt.
S így e király, kit uralkodási hibái méltatlanná tettek a trónra, bukásában meghódítja szánalmunkat egyéni nemes tulajdonaival; s viszont midőn a törvényes jogszerűség képviselőjével szemben diadalmaskodni látjuk a törvénytelen lázadást, megnyugvást találunk a gondolatban, hogy a király, kit a lázadás juttat a trónra, inkább oda való, mint letaszított törvényes elődje, s a magában nem egészen jogos cselekedet üdvére válik az országnak, szentesítést nyer a haza boldogsága által.
A hazaszeretet e dráma uralkodó erénye; ez az a súgár, mely az önkény, lázongás, gyűlölködés, pártoskodás, elvadulás sötét bozótját megvilágosítja, megnemesíti tiszta fényével. A hazaszeretet, Anglia földének szeretete lángol a könnyű vérű király szívében, ki „sírni tudna örömében”, midőn néhány havi távolléte után „újra mosolyogva, sírva üdvözli Anglia földét s megsimogatja királyi kezével.” E szent érzés tüze ég a vad Norfolk lelkében s ez töri meg szívét a száműzetésben. Ez az érzés kiséri idegen földre a távozó Bolingbrokeot s legalább is épen oly erővel vonja vissza hazájába, mint a becsvágy; de egyik sem fejezi ki a honi földhöz való ragaszkodást oly ragyogó és oly szívig ható szavakkal, mint a haldokló Gaunt, kinek hattyúdalában a költő hazaszeretete épen oly dicső emléket állított honának, mint Sophokles Athennek, a kolonosi aggastyánok halhatatlan kardalában.
A hazaszeretet e dráma uralkodó erénye; ez az a súgár, mely az önkény, lázongás, gyűlölködés, pártoskodás, elvadulás sötét bozótját megvilágosítja, megnemesíti tiszta fényével. A hazaszeretet, Anglia földének szeretete lángol a könnyű vérű király szívében, ki „sírni tudna örömében”, midőn néhány havi távolléte után „újra mosolyogva, sírva üdvözli Anglia földét s megsimogatja királyi kezével.” E szent érzés tüze ég a vad Norfolk lelkében s ez töri meg szívét a száműzetésben. Ez az érzés kiséri idegen földre a távozó Bolingbrokeot s legalább is épen oly erővel vonja vissza hazájába, mint a becsvágy; de egyik sem fejezi ki a honi földhöz való ragaszkodást oly ragyogó és oly szívig ható szavakkal, mint a haldokló Gaunt, kinek hattyúdalában a költő hazaszeretete épen oly dicső emléket állított honának, mint Sophokles Athennek, a kolonosi aggastyánok halhatatlan kardalában.
