I. SZÍN.
Uram, igérted, hogy a többit is
Elmondod; ám sirásod két szegény
Rokonunk történetét megszakítá.
Hol hagytam el?
A gyászponton, midőn |
Királyra port hajgáltak s szemetet.
Úgy. Mondtam: akkor Bolingbroke – tüzes
Kevély lován, mely büszke lovagát
Ismerni látszék, s kényesen, kimérten
Lépdelt – a nagy herczeg, mondok, lejött,
Hol minden lélek: „éljen nagy Bolingbroke!”
Kiálta. Vélnéd, még az ablakok is
Ujjongtak, annyi ifjú s agg fej inte
– Vágygyal tekintve rá – üdvözletet.
Még a falak is, festett czímerekkel
Aggatva bé, mind ezt kiáltozák:
„Isten hozott, Bolingbroke! Tartson Isten!”
Míg ő, majd erre, majd amarra fordult.
Kalap levéve, lova sörényeig
Hajolva szólt: „Köszönöm, honfiak!”
S így téve folyvást, ment tovább s tovább.
S szegény Richard! hol járt ő azalatt?
Mikép a színkörben, midőn a kedvencz
Szinész lelép, utána a ki jő,
Rá sem tekint a nép, vélvén, akár-
Mit szól, unalmas és haszontalan:
Úgy s megvetőbben néztek mindenek
Richardra itt. Egy szó sem mondta: Éljen!
Egy hang sem üdvözlé örömmel őt;
Sőt szent fejére hamvat szórtak és gazt,
Mit ő oly nyájas búval ráza le,
Míg arcza köny s mosoly közt küzködék,
Türelme s kínja e tanúi közt,
Hogy minden szív, ha Isten valamely
Nagy czél miatt meg nem aczélozá,
Megolvadt volna kétség kívül, és
Megszánta volna a pogány is őt.
De mindezekben Isten ujja van,
S én erejének megadom magam’.
Bolingbrokenak hűséget esküvénk,
S királyunk már, Isten törvényeként.
Itt jő Aumerle, fiunk.
Csak volt Aumerle, |
Nevezd csak, asszonyom, Rutlandnak őt.
A rendek előtt, hűségiért az új
Király iránt, én lettem a kezes.
Aumerle jő.
Isten hozott, fiam. Kik lettek a
Violák az új tavasznak kertiben?
Én nem tudom s nem gondolok vele,
Nekem mindegy: legyek, ne légyek ott!
Ez új tavaszban jól viseld magad’,
Nehogy idő előtt szegjék nyakad’.
– S Oxford felől mi hír? Még tartanak
Az ünnepélyek?
Gondolom, talán. |
Úgy hallom, oda készülsz.
Úgy lehet, |
S miféle |
Mit? sápadozsz? Hadd lám ez irományt.
Uram – de semmi –
Úgy láthatja bárki. |
Kérem nagyságodat, bocsássa meg,
Kis fontosságú tárgy, de bizonyos
Okból szeretném nem mutatni meg.
S bizonyos okból látni akarom.
Félek –
Mitől félsz? Kétségen kivül
Adóslevél lesz, mit az ünnepélyek
Miatti készület igénybe vőn.
Adóslevél? Magának? Mit keres
Az irat nála, hogyha ő adós!
Bolond vagy, asszony. Ide véle, gyermek.
Kérlek, bocsáss meg, nem mutathatom.
S én akarom. Meg kell mutatnod. Add | (Kiragadja kebléből s olvassa.) |
Uram, mi az?
Hé! ki van oda ben? |
Mily undok árulás!
Uram, mi az? |
Csizmáimat! Lovat nyergeljetek.
Mert Istenemre, életemre! föl- | (Szolga el.) |
Jaj nekem! Mi az? |
Csitt, balga asszony.
Hasztalan csitítsz, |
Anyám, nyugodj’ meg, annyi csak, miért
Szegény fejem felel.
Mit szólsz? Fejed! |
Csizmáimat! A királyhoz megyek.
Szolga csizmát hoz.
Üsd meg, Aumerle. – Szegény, minő levert!
(A Szolgá-hoz) El, nyomorúlt! többé ne lássalak!
Csizmáimat, mondom. | (Szolga el.) |
Az égre, York! |
Vétkét? Van-e fiunk ezen kivül,
Vagy várhatunk-e többet? Nincs-e rég
Bezárva méhem? S aggkorom vigaszát, le-
Téped szivemről? Ah megfosztasz-e
A boldog anyanévtől? Nézz reá:
Nem rád ütött-e? nem sajátod-e?
Te gyönge, balga asszony! e sötét,
Bősz árulást titokban tartanád?
A szent ostyára esküdtek tizen-
Ketten meg, adtak írást róla, hogy
Oxfordban meggyilkolják a királyt!
Ne légyen köztük ő! Hon tartjuk őt!
Mi köze hozzá?
Félre, balga nő! |
Ha úgy vajudtál voln’, mint én, vele,
Szánnád, tudom. De már szivedbe látok:
Gyanúba vettél, hogy hűtlen valék
Ágyadhoz, s itt ez fattyú, nem fiad.
De édes férjem, édes York, ne hidd!
Olyan szakasztott képed mása, nézd!
Hozzám nem is hasonlít, senkihez
Se véreim közt – s mégis szeretem.
Bocsáss, te zsémbes! – (El.)
Menj! Utána, Aumerle! |
Érd, hagyd el őt! Előzd meg a királynál!
Mire bevádol, esdj bocsánatért!
Én sem soká késem, bár vén vagyok;
Oly gyorsan én is járok, mint atyád,
S térdemről addig föl sem is kelek,
Míg a király meg nem bocsát. Siess! (El mindketten.)