E darabnak csak egy negyedrét kiadása jelent meg, 1600-ban, s ugyanazon évben igtatták be a könyvkereskedők lajstromába Andrew Wise és William Aspley neve alatt. A színpadon azonban már néhány évvel előbb megjelenhetett, mert Ben Jonson 1599-ből való „Every man out of his humour” czímű vígjátékában olyanféle czélzás történik e második rész egyik alakjára, Silence (Hallga) békebíróra, mely föltételezi, hogy ez a közönség előtt már általában ismeretes volt. A kidolgozás hangja is azt bizonyítja, hogy IV. Henrik mindkét részét a költő egyszerre tervelte és közvetlenűl egymás után írta meg.
Forrása ebben is Holinshed krónikája volt. IV. Henrik utolsó kilencz uralkodási évét (1405–13.) akként foglalta össze e második rész keretében, mint közvetlen következményét a shrewsburyi ütközetnek, melylyel az első rész végződött; ámbár történetileg két év esett közbe; mert az öreg Northumberland a shrewsburyi vereség és fia halála után aláveté magát a királynak s csak két év múlva szövetkezett ismét az elégedetlenekkel. Ezek fejei Richard Scroop, a yorki érsek, Thomas Mowbray, a száműzött norfolki herczeg fia, Hastings, Faulconbridge, Berdolf vagy Bardolph lordok voltak. Legveszedelmesebb volt köztük a királyra nézve a yorki érsek, ki a nép előtt a szentség hírében és nagy tiszteletben állt. A közjogi sérelmeken kívül ennek más oka is volt a királyt gyűlölni, mert testvérét, Wiltshire grófot vérpadon végeztette ki.
A fölkelők nyilatkozatot adtak ki, melyben a királynak zsarnokságot és hitszegést vetettek szemére, s azzal vádolták, hogy II. Richard királyt kegyetlenűl meggyilkolta és a jogszerű trónörököst, Mortimert, megfosztotta jogától. Ez iratot Yorkshire minden templomajtaján kifüggesztették s nyilvánosan felolvasták az egyházak szószékein. A nép nagy csoportokban sietett az érsek zászlai alá, York városa melléje állt s csakhamar hatalmas hadsereg vette körűl, míg Northumberland és Bardolph éjszakon gyűjtöttek hadat.
De a fölkelők nem voltak elég gyorsak és határozottak. A helyett, hogy megrohanták volna a készületlen királyi hadakat, haboztak és késlekedtek. Northumberland, habár nem is menekült el Skócziába még az összeütközés előtt, mint a drámában; de elmulasztá idején a sereghez csatlakozni. Az érsek is késznek nyilatkozott az alkudozásra, melyre Westmoreland gróf felszólítá, kijelentvén, hogy nem a király ellen kelt föl, hanem a visszaélések és a lelkiismeretlen tanácsadók ellen. Westmoreland biztosítá az érseket, hogy e kifogásai neki is megvannak a király ellen, s békés úton, egyesült erővel sokkal könnyebben kieszközölhetik a visszaélések megszűntetését. Felszólítá tehát az érseket, hogy bocsássa el hadait, a mit a maga részéről szintén megigért. A fölkelő lordok közűl csak Mowbray gyanakodott és szívesebben harczolt volna; de a többiek hittek a gróf szavainak s elhatározták a sereg elbocsátását. A kibékülést, a két sereg láttára, nyilvánosan megpecsételték kölcsönös ölelésekkel és koczczantásokkal. De midőn az érsek hadai ennek következtében szétmentek, Westmoreland fogságba helyezte a fölkelő lordokat s a nemsokára megérkező király szigorú ítéletet tartott fölöttük. Az érseket és Mowbrayt lefejeztette, s aztán éjszak felé vonulva alávetette a lázadó tartományokat, mialatt Northumberland Skócziába menekült. De 1408-ban ismét visszatért lord Bardolph kiséretében, s grófsága népét újra fegyverre szólítá a zsarnok ellen. Az elégedetlenek nagy számmal gyültek zászlai alá, de a yorkshirei sheriff, sir Thomas Rokeby rövid idő alatt véget vetett az új fölkelésnek, tökéletesen megsemmisítve az egész sereget a bramhami síkon. Northumberland elesett a csatában, Bardolph sebei következtében nemsokára meghalt, s mindkettejök fejét kitették a londoni hídon.
IV. Henrik utolsó esztendejét így beszéli el Holinshed: Henrik, walesi herczegnek, a király legidősb fiának tudtára jutott, hogy bizonyos emberek feladatukká tették, őt befeketitni s atyjával meghasonlásba hozni, mert nemcsak azt súgták be a királynak, mily kicsapongó életet visz sokaknak megbotránykozására, hanem azt is, hogy háza sok embernek gyülekező helye, s még a királyi udvarnál sincs oly nagy kiséret, a milyen naponkint csoportosúl a herczeg körűl. Ily besúgások azt a gyanút ébreszték a királyban, hogy fia még az ő életében a korona után tör, s nem maradt észrevétlenűl, hogy e féltékeny gyanú következtében nem mutatott többé oly hajlandóságot a herczeg iránt, mint az előbbi időkben.
A herczeg megbosszankodva ez emberekre, kik rágalmaikkal nemcsak jó hírnevének ártottak az országban, hanem atyjától is el akarták idegenítni, leveleket írt a birodalom minden részébe, e rágalmak megczáfolására. És hogy ártatlanságát az egész világ előtt még érthetőbben feltűntesse, Péter-Pál napján, azaz június 29-én oly tömeg nemessel s egyéb barátjaival jelent meg az udvarnál, minőt ritkán lehetett látni azon időben. Az udvar akkoriban Westminsterben volt. Midőn a csarnokba lépett, egész kisérete visszamaradt, ámbár sürgetve nógatták a fölebbmenetelre; de határozott parancsot kaptak volt a herczegtől s nem mertek ellene tenni. Ő maga, csak királyi udvaronczoktól kisérve, rögtön királyi atyja elé bocsáttatott, ki akkor nagyon rosszúl volt, de székén szobájába vitette magát s ott két vagy három meghittjének jelenlétében kérdé a herczeget, mi mondani valója van? Erre a herczeg letérdelt atyja előtt és mondá: Felséges és hatalmas uram és atyám, mint alattvalód és fiad jöttem ma ide, hogy mindenben szolgálatodra álljak. Fülembe jutott, hogy gyanúba vetted viseletemet, holott jól tudod, hogy kötelességem volna mindenkit megfenyítni ez országban, kitől okod lehetne félni, és így minden aggodalmat levenni szívedről. Annál inkább kellene a halálnak jutni részeműl, hogy kegyelmességedet megmentsem a szívfájdalomtól, melyet miattam, fiad és alattvalód miatt érzesz, s e végre készültem ma el gyónás és áldozás által. Azért kérlek, hatalmas uram és drága atyám, vess véget a szívedet nyomasztó gyanúnak s ölj meg itt lábad előtt e tőrrel (ezzel tiszteletteljesen átnyújtá tőrét a királynak); mert tudd meg, hogy az élet nekem semmit sem ér, ha csak egy napra is el kell vesztenem kegyelmedet; ne habozz hát elvenni éltemet s megszabadulni minden félelemtől, és itt ez urak jelenlétében s az isten szine előtt esküszöm, hogy az ítélet napján egész lelkemből és minden fentartás nélkül megbocsátom neked halálomat.
A király, mélyen meghatva e szavaktól, eldobta a tőrt, megölelte s megcsókolta a herczeget és könyezve megvallá, hogy valóban gyanakodott rá, ámbátor – mint most meggyőződött – helyes ok nélkül; azért jövőre semmi hamis szóbeszéd nem fogja rábírni, hogy bárminemű gyanút tápláljon ellene.
Annyi bizonyos, hogy azoknak besúgásai, kik a herczeget szilaj és illetlen életmódról vádolták, nem nélkülözték a látszatot. Mert egész a kicsapongásig követte ifjúi hajlamait, oly társakkal vette magát körűl, kik korának ínyére voltak és kedvére tölté velök az időt mulatságok között. De úgy látszik, némely szerzők nyilatkozatai szerint, hogy viselete nem volt botrányos vagy legalább senkinek sem vált kárára; mert óvakodott jogtalanságot mívelni s hajlamait az erény útján tartá, mi által minden értelmes ember szívét megnyeré.
Henrik király tizennegyedik és utolsó uralkodási évében Whitefriarsban Londonban országos tanácsülést tartottak, hogy többek között egy szentföldi hadjáratra és Jeruzsálem felszabadítására intézkedéseket és készületeket tegyenek. A király ez alkalommal Elthamben tölté a karácsonyt; sokat betegeskedett és gyakran már a halálhoz közel vélték, de isten úgy akarta, hogy egy kissé ismét erőhöz jusson, és így a karácsonyt lehető vidáman tölté. Gyertyaszentelő után megnyitották a parlamentet Londonban; de a király megvált az élettől, mielőtt e parlament véget ért; éppen most, midőn előkészületeit bevégezte s mindennel fel volt szerelve, a mi oly királyi hadmenethez tartozott, minőt a szentföldre tervezett, most ragadta el a súlyos kór, nem a bélpoklosság, mint balga szerzetesek beszélték, kik ebben az isten újját akarták látni, hanem a gutaütés által. Ez utolsó betegsége alatt a koronát vánkoson ágya fejéhez tétette, s nemsokkal rá oly heves kínok ragadták meg, hogy mintegy élettelenűl feküdt. Környezete valóban halottnak tartá s vászon kendővel födé el arczát. Midőn fia, a herczeg, hírt vett róla, a szobába lépett, elvette a koronát és elment. Az atya azonban magához tért ájulásából s rögtön észrevette a korona hiányát, s mivel hallá, hogy a herczeg vitte el, magához hivatá őt s kérdé tőle, mit jelentsen viselete? A herczeg illedelmes őszinteséggel válaszolt: Uram, a többivel együtt halottnak hittelek e világra nézve, s azért mint legközelebbi örökösöd magamhoz vettem a koronát, mint sajátomat s nem mint többé a tiédet. Oh fiam, mondá a király mély sóhajtással, isten tudja, minő jogom volt hozzá. Mindazonáltal, felelt a herczeg, ha mint király halsz meg, bírni akarom s kardommal megvédem minden ellenségem ellen, a mint te megvédted. Nos, mondá a király, úgy mindent istenre bízok, te pedig légy derék király! ezzel másik oldalára fordult s nemsokára isten kezébe lehellé lelkét, a Westminster-apátság Jeruzsálem nevű szobájában. Olvassuk, hogy akkor lepte meg e kór, midőn szent Edvárd oltáránál imádságát végzé; emberei, hogy gyors segítséget nyerjenek, a legközelebbi szobába vitték, mely a westminsteri apáté volt, hol ágyra fektették a tűz mellett s minden módot megpróbáltak, hogy újra életre hozzák; midőn ismét magához tért s idegen helyen látta magát, kérdé, van-e külön neve e szobának? s azon választ nyeré, hogy Jeruzsálemnek hívják. Akkor, mondá a király, dicséret és dicsőség a mennyei Atyának, mert most tudom, hogy ebben a szobában fogok meghalni; azt jövendölték nekem, hogy Jeruzsálemben kell megválnom az élettől.
Utána legidősebb fia, Henrik következett, ki a walesi Monmouthban a Wye folyó mellett született. Oly nagy volt már előre e férfiú szerencséje iránt a remény és várakozás, hogy az első három nap alatt atyja halála után már sok nemes és előkelő személy meghódolt és engedelmességet esküdött neki, a mi még egy elődjével sem történt a koronázás előtt. Szándéka volt megmutatni a világnak, hogy a fejedelmi ranggal új embert is öltött magára. Míg azelőtt kicsapongó és korhely életű czimborákkal társalkodott, most mindnyájokat száműzte közeléből, de nem úgy, hogy kárpótlás és ellátás nélkül hagyta volna, és súlyos büntetés alatt megtiltotta nekik, hogy tíz mérföldnyire közeledjenek udvarához; helyökbe pedig érdemes, értelmes és országos ügyekben jártas férfiakat hívott magához, kiknek bölcs tanácsa tisztességére és üdvére válhatott.
Ez a második rész történeti anyagja, melyet Shakspere, szokása szerint, híven átvett, csupán a szükséghez képest vonva össze az eseményeket, s csak itt-ott változtatva valamit a drámai hatás szempontjából. Így eltér Holinshedtől abban, hogy az ifjú Henriktől már koronázása előtt igen sokat vártak s nagy reményeket kötöttek hozzá; a drámában ellenkezőleg mindenki, még testvérei is, nagy rettegéssel és aggódással vannak eltelve, csak Falstaff, Pistol és a korhely czimborák örülnek. Annál meglepőbb s drámailag bizonyára annál hatásosabb a herczeg fellépése. Meglepő, de csak a vele és körülötte szereplőkre, nem a néző közönségre nézve, melyet a herczeg jellemzése kezdettől fogva, fokról fokra arra készített elő, hogy biztos tudattal várja e fordulatot. Különösen e második részben van feltűntetve Henrik herczeg fokozatos megtisztulása és megkomolyodása. Egyetlen egyszer találkozik Falstaffal, s akkor is csaknem olyanformán megy Eastcheapbe, mintha búcsúképen még egyszer, utoljára akarna gyönyörködni a vén korhely humorában. Nem is dorbézol vele, csak álruhában nézi végig korhelykedését, s midőn hírét veszi, hogy atyja hivatja, nem küldi el, mint hajdan, a hírnököt, hanem kurtán jó éjszakát kivánva Falstaffnak, siet eleget tenni atyja parancsának.
Igaz, hogy a király még nem bízik benne, s búsan felsóhajt, midőn hallja, hogy Poinssal és társaival ebédel:
| A legdusabb föld hoz legtöbb gyomot. |
És e gyász jövőt jósolja neki:
| …Nem lelend határt szilaj heve; |
| Tanácsadója vérláz és düh lesz; |
| A feslett erkölcs kész eszközt talál; |
| S gyors szárnyakon repül majd szenvedélye |
| A feltolúló vész s bukás felé. |
De Warwick jobban ismeri a herczeget s tisztább szemmel látja a jövőt.
| A herczeg csak tanulja társait, |
| Mint idegen nyelvet szokás, melyen |
| A csintalan szót is meg kell tanulni, |
| Hogy rajt’ beszéljünk s czélhoz érve, az, |
| Tudja felséged, másra nem való, |
| Mint hogy tudjuk s gyülöljük. Így a herczeg, |
| Értebb korában czimboráival |
| Fölhagy, miként a durva szókkal, és |
| Emlékök példa és mérték gyanánt lesz, |
| Melyhez mérendi mások életét, |
| S előnynyé válik így a régi baj. |
A krónikának azt a jelenetét, melyben Henrik herczeg tőrt ad atyjának, hogy szúrja át vele szívét s így vessen véget minden aggodalmának, a költő, bár sok színpadi hatással kínálkozott, nem használta fel; mert az egészben, bármint vegyük, van bizonyos komédiaszerűség, mely sehogy sem fért össze Shakspere herczegének nyílt, őszinte s mindenek fölött természetes jellemével. De átvette a korona elvitelét, s ez a második résznek legszebb jelenete és itt mondja a költő néhány legszebb versét. Midőn a herczeg meglátja atyja párnáján a koronát, felkiált:
| Miért van itt párnáján a korona, |
| Mely alvó társnak olyan nyugtalan? |
| Oh fénylő zaklatás, te, oh arany gond! |
| Sarkig tárod a szender ajtait |
| Sok éber éljen! S most azzal aludni! |
| Nem oly egészséggel s mély-édesen, |
| Mint ki daróczot vonva önmagára, |
| Áthorkolá az éjt. – Oh fejdelem-disz! |
| Ha birtoklódra súlyosulsz, olyan vagy, |
| Mint dús fegyverzet a forró napon, |
S hogyan győzi meg atyját nemes szívéről, fiúi szeretetéről, hogyan űzi el végre lelkéből a sok éves aggodalmat, miként érteti meg vele néhány percz alatt, hogy koronája méltó főre fog szállni!
| Nyerted, viselted, óvtad, nékem adtad, |
| Jogos, világos birtokomba hagytad; |
| Én ezt tehát, bármily küzdelembe kerül, |
| Egész világ ellen fentartom emberül. |
Az ötödik felvonásban már az igéret beváltását látjuk. A mint az új király keblére öleli testvéreit, a mint kezét nyújtja a lord főbírónak s meghagyja hivatalában azt, ki egykor őt, a trón örökösét, törvénytelen viselete miatt letartóztatá, a mint végre ifjúsága korhely czimboráit száműzi köréből, mindabban csupa természetes méltóság, felséges báj van, a mint a nagy költő kedvencz hősét méltán megilleti.
A herczeg fokozatos emelkedése és végső felmagasztosulása mellett tanúi vagyunk a király fokozatos hanyatlásának és végső elbukásának. Mily keserű ironiája a sorsnak, hogy a mily mértékben erősödik hatalma, ugyanazon mértékben csökken testi és lelki ereje; minden győzelemmel, melylyel ellenségeit egymásután elteszi útjából és biztosítja trónját, mindegyre nagyobb erőt vesz rajta a lelki csüggedés és testi kór, s egy pillanatra sem engedi nyugodtan élveznie azt a hatalmat, melyet annyi kegyetlenséggel szerzett, annyi hitszegéssel erősített meg. Odáig jutott, hogy irígyelnie kell szegény alattvalóit, kik nyugodtan tudnak szenderegni, míg az ő szemét kerüli az álom, a „természet édes ápolója”.
| Boldog szegények, csak pihenjetek; |
| Én, koronás fő, nem pihenhetek. |
És midőn végre az utolsó hitszegés utolsó ellenségeit is megsemmisítette, s János herczeg és Westmoreland árulása vérpadra vitte a yorki érseket és pártját, míg Northumberland utolsó serege szétverve futott Skóczia felé s a vezér holtan feküdt a bramhami síkon; midőn a király hírét veszi az utolsó győzelemnek és vérontásnak s nincs több ellensége, kitől féltenie kell trónját; ugyanakkor leroskad, megtörik ereje és meghal. Mily nagy tanulság, mily tragikus bűnhődés van végső perczében, midőn koronáját, melyért annyit küzdött, melyért annyi bűnt és hitszegést követett el, sietnek elvinni feje mellől, mielőtt lehúnyná szemét, s még most is aggódnia kell érte, miután minden ellenségét eltette útjából. Ezért száll magába lelke az utolsó pillanatban, s ajkáról elröppenő véglehellete egész múlt életének elítélése e vallomással:
| Mi mellékes, mi görbe útakon |
| Szerzém e koronát, s magam tudom, |
| Mily zűrzavarban állott főmön az. |
| Most már nyugodtabban szállhat reád, |
| Jobb véleménynyel s biztosabban is. |
| Szerzése minden foltja sirba tér |
| Együtt velem … Úgy látszott rajtam az, |
| Mint egy mohó kézzel kapott vagyon … |
És egyetlen vigasztalása, hogy koronáját, melyet rossz úton szerzett s boldogság nélkül viselt, fia tisztábban nyeri el, és nyugodtabban, méltóbban fogja viselni.
| Koronám szerzését bocsásd meg istenem! |
| S valódi békében birjad te csendesen. |
IV. Henrik második része magyarúl még nem került színre. A Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában Lévay József fordításában jelent meg.
