BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
Erzsébet királynő korában az angol közönség legszívesebben a nemzeti történet dramatizálását látta a színpadon. A mint más országok színpadának fejlődésében is tapasztalhatjuk, hogy a nemzeti föllendülés korszakában az izlés kiválóan a nemzet múltja felé fordul s annak dicsőséges vagy tanulságos képeit állítja buzdító példa gyanánt a jelen szeme elé; a mint Magyarországon is, a mostani század elején, a nemzeti élet fölpezsdülésében, a kezdetleges színpad kiváló szeretettel foglalkozott a nemzeti múlt fényes hagyományaival: akként történt Angliában a XVI. század végén, Erzsébet királynő dicsőséges uralkodása alatt, midőn a protestantismus által újjászületve, megerősödve, ismét szemközt állt, mint két századdal előbb, a román világgal: akkor Francziaországgal, most Spanyolországgal, s ezt a nagy Armada megsemmisítésével épen oly diadalmasan verte le, mint akkor Francziaországot az azincourti csatában. E hősi múlt dicső képeit akarta színpadján látni, belőlök akart lelkesedést merítni a jelen nagyságán munkáló angol nép. De míg más nemzetek irodalmában ez irány csak ephemer hatású és értéktelen termékeknek, sensationalis, kiállításos csataképeknek, vagy képtelen lovagdrámáknak, vagy a nemzeti dicsekvés hazapuffogató drámáinak adott életet: Anglia szerencséjére ott a korszak iránya és a közönség izlése egy oly szellemmel találkozott, mint Shakspere, s e találkozásból megszületett a történeti drámák halhatatlan cyklusa.
A hagyományos iskolai meghatározások értelmében e „historiák” alig nevezhetők drámáknak; inkább megilleti a „dramatizált történelem” neve. Shaksperenek egyaránt mély költői és történeti érzéke lélekkel látja el a krónikákban szárazon összehalmozott eseményeket, az országgyülési tárgyalásokat, követségeket, összeesküvéseket, csatákat, békekötéseket, s a történő élet valóságában állítja szem elé. Nem követi némely újabb történeti iskolák irányát: nem teszi hőseit bizonyos koráramlatok képviselőivé; annál kevésbbé használja őket némely korabeli divatos eszmék és törekvések tolmácsolására, nem költi a cselekvő főszemélyeket, milyen például Posa marquis, és a döntő események tekintetében nem enged meg magának semmi szabadságot. De behatol a történeti személyek lelkébe, megtalálja szenvedélyeiket, érzi szivök lüktetését, fölfedi indokaikat, s élő összefüggésbe hozza jellemöket és tetteiket. „Az események fővonásait – mondja Schlegel – oly híven fogja fel, okaikat, sőt titkos rúgóikat is oly világosan átlátja, hogy e drámákból a történetet a maga igazságában lehet megismerni, míg az élénk előadás kitörölhetetlenűl bevési a képzelembe.”
De nem rabja a betűnek, s hol a költői érdek kivánja, lerázza magáról a chronologia feszes kötelékeit, összeköti, közelebb hozza egymáshoz az eseményeket s tömöríti a történetet. Hangja nem marad meg a klasszikusok örökös egyhangú méltóságában; a nagy történeti alakok és események közé beviszi a köznapi élet ferde és nevetséges alakjait, sőt – mint IV. Henrik két részében – csaknem túlnyomó részt tulajdonít nekik, és itt van összes humorisztikus alakjainak királya, Falstaff is. De költött alakjai úgy beleillenek a korszak keretébe, úgy hozzá idomulnak észjárásuk, eszméik, törekvéseik által, hogy elválhatatlanúl hozzá látszanak tartozni.
Shakspere forrása történeti darabjaiban Holinshed krónikája volt, mely 1577-ben jelent meg két kötetben. Ebből merítette a történeti eseményeket, míg a személyek jellemzésére nézve Sackville Tamás „Miror of Magistrates” czímű munkáját használta. A történeti anyag különben, melyet feldolgozott, közönsége előtt krónikákból, balladákból, hagyományokból jól ismert volt, s azért a költő sok dolgot, mely drámai czéljára nézve fölösleges volt, el is hagyhatott vagy csak rövid czélzással említhetett, a nélkül, hogy a közönség figyelmében hézagok támadtak volna.
E történeti drámacyklusnak, nem ugyan származási idejére, hanem tartalmára nézve, elején áll János király, Schlegel megjegyzése szerint előjátéka a nagy történeti képnek, mely a következő darabokban feltárúl szemünk előtt. A tárgyukra nézve sokkal későbbi VI. Henrik és III. Richard korábban láttak napvilágot, míg János király származási évét közönségesen 1595–97 közé teszik. Meres 1598-ban „Palladis Tamia” czímű munkájában Shakspere drámáinak lajstromát közölve, már megemlíti köztük János királyt. Negyedrétű kiadásai azonban nincsenek; nyomtatásban először az 1623-ki folio-kiadásban jelent meg.
Ama megrázó jelenetben, a III. felvonás negyedik színjében, hol Constantia fia elvesztése fölött kesereg, némelyek a költő nagy fájdalmának visszhangját vélik feltalálni, melyet Hamnet fia halála fölött érzett, kit 1596-ban vesztett el. És valóban nehéz is kitérni e gondolat elől, hallva a kesergő Constantia ily szavait:
Búm tölti bé távol fiam helyét,
Az fekszik ágyán, az jár-kél velem:
Felkölti kedves arczát, szavait
Ismétli, minden tagja kellemét
Eszembe hozza, és üres ruháit
Növendék termetével tölti be:
Van hát szeretni ezt a bút okom.
Az fekszik ágyán, az jár-kél velem:
Felkölti kedves arczát, szavait
Ismétli, minden tagja kellemét
Eszembe hozza, és üres ruháit
Növendék termetével tölti be:
Van hát szeretni ezt a bút okom.
Minden szülő, ki gyermeke vesztét gyászolja vagy rettegi, átérzi és könyes szemmel ismétli e szavakat, melyeknek egyszerű igazságában lehetetlen nem hallania a valóban érzett mély fájdalom visszhangját. A költőnek is „volt oka szeretnie azt a bút”, mely megtörte legszebb reményét, életének legfőbb törekvését, hogy családját a birtokos nemesség közé emelje s utódaiban fentartsa nevét. Egyetlen fiának halála nemcsak az apa szívét törte meg, hanem az ember becsvágyát is megsemmisítette; és ez a bánat, mely többé nem hagyta el, melyhez neki is „volt oka szeretettel ragaszkodni”, ez a bánat szólal meg a fiát sirató királyi anya keservében.
Ez esetben János királynak 1596. augusztusa után kellett készülnie. Ugyanezen évre való vonatkozást a dráma más helyén is véltek találni. Johnson szerint a Francziaországba vonuló sereg leírására a költőt az 1596-ban Cadix ellen induló hadjárat ihlette, midőn e szavakat mondá:
Az ország minden nyugtalan feje,
Szilaj, nyers, vakmerő önkéntesek
Kisasszony arczczal, bősz sárkány epével;
Otthon eladtak házat és vagyont,
Egy-egy örökség büszke hátukon,
Hogy új szerencsét kisértsenek itt.
Egy szóval, elszánt szellemek különb
Csapatja ennél, mely most Anglia
Partjárul átkelt, nem lengett soha
A duzzadó habon, hogy a keresztény
Világra romlást hozzon és veszélyt.
Szilaj, nyers, vakmerő önkéntesek
Kisasszony arczczal, bősz sárkány epével;
Otthon eladtak házat és vagyont,
Egy-egy örökség büszke hátukon,
Hogy új szerencsét kisértsenek itt.
Egy szóval, elszánt szellemek különb
Csapatja ennél, mely most Anglia
Partjárul átkelt, nem lengett soha
A duzzadó habon, hogy a keresztény
Világra romlást hozzon és veszélyt.
János király története már Shakspere előtt két drámára szolgáltatott tárgyat. Az elsőt, mely 1550 körűl jelent meg, John Bale, ossoryi püspök írta, ki egyike volt Angliában a reformatio legbuzgóbb bajnokainak, s ezt a drámát is czélzatosan a pápai hatalom meggyűlöltetésére szánta, feltűntetvén, mennyire megalázta a római pápaság Angliát János király személyében, hogy ezáltal fellázítsa az angolok nemzeti önérzetét a hierarchia és a katholicismus ellen.
A második dráma, melynek czíme: „The troublesome Reign of King John” (János király zavaros uralkodása), először 1591-ben jelent meg, szerzőjének neve nélkül; a második kiadás, 1611-ben, czímlapján W. Sh. betűket visel, míg az 1622-ki harmadik kiadáson már Shakspere teljes neve olvasható. Az tehát a kérdés, valóban volt-e része e régibb János király-drámában, vagy csak a könyvárusi üzérkedés bitorolta czímlapján a nagy költő nevét?
Igaz ugyan, hogy a személyek és a cselekvény menete ugyanazok a régi drámában, mint Shakspere János királyában, de sem a személyek jellemzésében, sem az események felfogásában nincs semmi, a mi Shakspere keze nyomát viselné. A komikus jelenetek durvák, szellemtelenek; a korcs Richard szikrázó humorából semmi sincs benne; s elköveti azt a durvaságot, hogy Lady Faulconbridge, az anya, jelen van, midőn az ő hűségéről és egyik fia törvényességéről tárgyalnak, és fia halálfenyegetéssel kényszeríti, hogy megnevezze valódi apját. Tele van száraz, krónikaszerűleg egybefűzött eseményekkel, melyek lenyűgözik a cselekvény haladását, mint azon jelenetek, midőn Eleonora királynét elfogják, midőn az elégedetlen bárók St. Edmund’s Buryben tanácskoznak, vagy midőn Richard, a korcs, a király parancsára pénzt zsarolva a papságtól átkutatja a monostorokat, s a barát-klastromban apáczát, az apácza-klastromban barátot talál a szekrénybe rejtve. Richard epizódja az ausztriai herczeggel szintén fölöslegesen el van nyújtva; háromszor harczol vele: először megfosztja az oroszlánybőrtől, azután párbajra hívja, melyet nem fogad el, végre megöli. Mindezeket Shakspere vagy egészen elhagyta, vagy csak röviden említi; viszont azon jelenetei, melyek a régi darabban nincsenek meg, mint Constantia fájdalmas kitörései, a pápai követ rábeszélése, János király jelenete Huberttel, midőn megkisérti és Arthur meggyilkolására bíztatja, egészen Shakspere leleményéből valók és nemcsak János király-ának, hanem többi drámáinak is legszebbjei közé tartoznak. Valószínűbb tehát azok véleménye, kik a régi János királyt nemcsak nem tartják Shakspere ifjúkori munkájának, hanem még azt a középútat sem fogadják el a két ellentétes vélemény között, mely szerint Shakspere a régi János király kidolgozásában mint collaborator vett volna részt valamely régibb drámaíró, például Greene vagy Marlowe társaságában. Annyi igaz, hogy e régi drámát használta saját munkájának alapjáúl, a mit más drámáinál is tett, s a mi azon időben épen nem volt szokatlan: de mint többi drámáinál is történt, a régi idomtalan és kezdetleges munkát úgy átalakította szellemének erejével, hogy egészen elvitázhatatlan sajátjává lett.
A földetlennek nevezett János király uralkodása az az időpont Anglia történetében, midőn az angol nemzet tulajdonképen megalakult, megerősítette alkotmányát, biztosította szabadságát és nemzeti egyéniséget öltött. Hódító Vilmos korától fogva egész ekkorig a norman királyok és bárók megvetették és rabszolgának tekintették a leigázott angolszász fajt, és kiszívták angol birtokaik és angol jobbágyaik vérét, hogy kincseiket francziaországi kastélyaikban, fényes tornajátékaikon és dobzódásaikban tékozolják el. A norman és a szász faj mint hódítók és leigázottak álltak egymással szemközt, nem vegyülve össze, megtartva külön nemzeti egyéniségöket. „Az angol történetírók – mondja Macaulay – örömmel és emelkedett hangon beszélnek a Plantagenetek dicsőségéről, és Oroszlánszívű Richard halála után bekövetkezett hanyatlásukat szerencsétlenség gyanánt siratják. Ez épen úgy nincs helyén, mintha egy haitii néger nemzeti büszkeséggel időznék XIV. Lajos nagyságánál, és szégyennel beszélne Blenheimról és Ramilliesről.” Épen a norman királyok vitézsége és eszélyessége, a norman bárók hőstettei, melyekkel betöltötték Francziaországot, a Syriát és a Szentföldet is bámulatra ragadták, épen ezek tartották fenn a norman faj felsőségét a leigázott angolszászok fölött, s nem engedték meg a kettő összeolvadását. Egy gyáva és oktalan királynak kellett jönnie, hogy ez akadályt elhárítsa. „Földetlen János bűnei és oktalanságai lettek Anglia megmentésévé”, kiált fel Macaulay. A franczia birtokok elvesztésével a norman nemesség kénytelen volt választani a sziget és a szárazföld között; a kik Angliában maradtak, megszokták azt hazájuknak tekinteni, s más szemmel nézték a népet, melynek ezentúl állandóan körében éltek. A király zsarnoksága és zsarolásai egyaránt súlyosodtak mind a két fajra, s a közös szenvedés közelebb hozta őket egymáshoz, a közös veszély közös ellenállásra egyesíté. Normanok és angolok együtt léptek fel akkor, midőn 1216-ban kicsikarták a királytól az angol alkotmány biztosítékát, a Magna Chartát. És ettől fogva a közösen szerzett s egyaránt drága szabadság oltalma alatt lassankint elenyésztek a két faj között álló korlátok; házassági frigyek létre hozták a norman és szász vér egyesülését, és alig múlt el egy század, minden különbség eltűnt a két faj között, s készen volt az angol nyelv és angol nemzet.
Sokan csodálkozva jegyzik meg, hogy Shakspere János király drámájában nem emlékszik meg amaz örökre nevezetes tényről, mely a Magna Chartát szülte s megvetette vele az angol alkotmány alapját; sőt egyenesen eltér a történelemtől, a mennyiben a bárók fölkelését nem az ország elnyomásával és kizsarolásával, hanem az ifjú Arthur herczeg megöletésével indokolja. Mi volt e mellőzés oka, nem tudhatjuk; annyi bizonyos, hogy a költő sem drámai czélból, sem közönségére való tekintetből nem tartotta szükségesnek megemlítni. Erzsébet királynő uralkodása alatt, midőn Anglia befelé új és hatalmas lendülettel emelkedett föl s kifelé félelmes erővel állt szemben ellenségeivel: az angol népnek nem arra volt szüksége, hogy múltjából a nemzet és a király viszálkodásának képeit tűntessék föl előtte, hanem hogy oly ellenség ellen lelkesítsék, kinek hatalmától még mindig tartania kellett. És ezt az ellenséget felismerte a protestáns Anglia János királynak a hatalmas III. Incze pápával viselt küzdelmében, s a király merész föllépése épen úgy lelkesíthette, mint későbbi megaláztatása fellázította az angol nemzeti büszkeséget.
A király első válasza a pápai követ, Pandulpho fellépésére, egészen a Tudorok szellemében szólt, s VIII. Henrik és Erzsébet politikáját juttatta az angolok eszébe. Pandulpho kérdőre vonja a királyt, hogyan mert ellenállni Langton István kineveztetésének a canterburyi érsekségre. János király ezt a büszke feleletet adja:
Mi földi név az, mely kérdőre vonja
Egy szent király szabad lehelletét?
Egy szent király szabad lehelletét?
Nem foglaltatik-e már e szavakban VIII. Henrik politikájának s az anglikán egyház lételének alapja: hogy a király egyaránt egyesíti magában az egyházi és világi főhatalmat, és semmi más hatalom nem áll a földön fölötte? De a mint folytatja, az már nem az öntudatos hatalom nyugodt válasza, hanem az ingerűltség kicsinyes kitörése, mely nagyon illik János király jelleméhez:
Ki sem gondolhatsz oly silány nevet,
Bibornok, oly fonákot, becstelent,
Engem feleletre vonni, mint a pápa.
Bibornok, oly fonákot, becstelent,
Engem feleletre vonni, mint a pápa.
A következő szavakban már ismét az önállóságára büszke uralkodót halljuk, mintha a XVI. század Tudorjai beszélnének:
Mondd meg beszédem’, s hozzá Anglia
Szájával ezt még: – Hogy dézmát, adót
Nem szed olasz pap tartományimon;
De mint az ég után fő mi vagyunk,
Utána e fő-fő hatalmat is mi
Fentartjuk ott, hol mi országolunk,
Egyéb halandó kéz segélye nélkül.
Vidd válaszúl ezt a pápának, és
Mellőzz nevünkben minden hódolást
Bitor hatalma s önmaga iránt.
Szájával ezt még: – Hogy dézmát, adót
Nem szed olasz pap tartományimon;
De mint az ég után fő mi vagyunk,
Utána e fő-fő hatalmat is mi
Fentartjuk ott, hol mi országolunk,
Egyéb halandó kéz segélye nélkül.
Vidd válaszúl ezt a pápának, és
Mellőzz nevünkben minden hódolást
Bitor hatalma s önmaga iránt.
Sőt még a XVI. századbeli reformatio alapelve, a jó cselekedetek haszontalansága, és a reformatio kitörésének alkalma, a búcsúval való visszaélés is, ki van fejezve a király szavaiban, melyeket a franczia király csillapító közbeszólására válaszol:
Bár téged, és más keresztény királyt,
Bután vezérel ez izgága pap,
Reszkettek átkától, mit pénz felold,
S hitvány arany, por, polyva érteken
Egy embertől bocsánatot vehet, ki
Eladja ezzel ön bocsánatát;
Bár te s a többi, ily bután vezetve,
Ez alakos tárházát töltitek:
Magam, magamban is, a pápa ellen
Szegűlök, és barátja nékem ellen.
Bután vezérel ez izgága pap,
Reszkettek átkától, mit pénz felold,
S hitvány arany, por, polyva érteken
Egy embertől bocsánatot vehet, ki
Eladja ezzel ön bocsánatát;
Bár te s a többi, ily bután vezetve,
Ez alakos tárházát töltitek:
Magam, magamban is, a pápa ellen
Szegűlök, és barátja nékem ellen.
Igaz, hogy János király nagyon siralmas szerepet játszott e vitában, s rövid felfortyanása után nemcsak meghajolt III. Incze rettentő ereje alatt, hanem országát is a pápai szék hűbérévé tette. De ez égő megaláztatást is felhasználja a költő hazafias czéljára, fellázítva általa nemzetének önérzetét, s egyszersmind megmutatva, hogy a hierarchia előtt való meghunyászkodás semmi hasznára sem vált a királynak; mert midőn Pandulpho az egyház békéjébe visszafogadott királyt meg akarja menteni a franczia inváziótól, szavának épen oly kevés tekintélye van a dauphinnál, mint régebben János király előtt. Hiába mondja, hogy a király „kibékült Rómával”, a dauphin ingerűlten felel:
| …Eh! békéjök mit nekem? |
Enyémnek tartom Arthur örökét.
És most, midőn meg van hódítva félig,
Most hagyjam itt, mert hát János kibékült
Rómával? Róma rabja vagyok én?
A Róma elleni animozitás vitte a költőt arra is hogy János király halálát illetőleg azt a versiót fogadja el, mely szerint egy szerzetes, „elszánt gazember”, mint Hubert mondja, mérgezte volna meg. Holinshed krónikája így ír a király haláláról: „Némelyek azt mondják, hogy szenvedett veszteségeit annyira szívére vette, hogy lázba esett, melynek heve az éretlen baraczkok és új almabor mértéktelen élvezetével egyesűlve oly nagyra növelte betegségét, hogy nem volt képes lovagolni. Azért ágakból készített gyaloghintóban, szalmaágyon fekve, Lincoln felé vitette magát. Betegsége azonban oly erős lett, hogy kénytelen volt egy éjszakát Laford várában tölteni, s a következő napon nagy fáradsággal vitette magát Newarkba, hol a várban, október 19-kének éjjelén, inkább lelki félelemből, mint betegségének következtében meghalt. – Mások azt beszélik, hogy seregének elvesztése után Lincolnshireben a swinesheadi apátságba ment, s midőn itt a gabona bőségét és olcsóságát hallá, igen elégedetlennek látszott, mert gyűlöletből az angol nép iránt, mely áruló módon ellenségéhez, Lajoshoz tért át, minden rosszat kivánt neki. Azért haragjában azt mondá, hogy kevés nap eltelte előtt sokkal magasabb árra fogja emelni a gabonát. Erre egy szerzetes, hallván e szavakat s felingerűlve az ország elnyomatása miatt, egy serleg sörben mérget nyújtott a királynak. Hogy eloszlassa gyanúját, először maga ivott belőle, úgy hogy mind a ketten meghaltak. – Ismét mások azt írják, hogy egyik szolgája összeesküdött az apátság egy újonnan megtért tagjával, és egy tál körtét készítettek számára, melyet három körte kivételével megmérgeztek. E tálat aztán eléje tette az újonnan megtért. Mivel a király mérgezést gyanított, kényszeríté a nevezett újonnan megtértet, hogy ízlelje meg a körtét s egyék belőle. Ez ismervén a három mérgezetlent, kivette és megette azokat; miután a király ezt látta, többé nem tudott tartózkodni, hanem mohón felfalta a többit, mire azon éjszakán meghalt.”
János király magyarúl eddig még csak vidéki színpadon, Kolosvárott kerűlt színre, 1868-ban. A Kisfaludy-társaság kiadásában Arany János fordításában jelent meg.
