I. SZÍN.
No szólj, Chatillon, mit kiván a Fransz?
Frankhon királya, üdvözlés után,
Ezt mondja fölségednek általam,
Az álfönségnek, Angliában itt –
Ez furcsa kezdet! Álfönség, ugyan?
Békén, anyám: halljuk, mi a követség?
Fülöp, franszok királya, néhai
Bátyád Godofréd kiskorú fia
Plantagenet Arthur jogán s nevében,
Törvényes ígényt formál ellened
E szép szigethez s tartományihoz,
Mint: Irland, Poitiers, Anjou, Turaine, Maine;
S kivánja, hogy tedd félre kardodat,
Melylyel bitorlod mind e czímeket,
S add az ifjú öcséd Arthur kezébe,
Urad-királyodéba jog szerint.
Mi lesz belőle, ha ezt megtagadjuk?
Hát büszke, véres háború dacza,
Visszacsikarni a csikart jogot.
Had ellen itt lesz had, dacz a dacz ellen,
Vér ellen is vér: mondd a Fransznak ezt.
Vedd hát királyom harczüzenetét,
Mely küldetésem véghatára volt.
Vidd az enyém’ is; járj Isten hirével.
Légy mint a villám fransz urad szemébe;
Mert míg jelentést tennél, hogy megyek,
Álgyúm dörejje fog hallatszani.
Most menj! Te légy haragunk harsonája
S ön pusztulástok gyász előjele.
Kövesse illő kíséret; te láss
Utána, Pembroke. Jó utat, Chatillon. | (Chatillon és Pembroke el.) |
No s hát, fiam? nem mindig mondtam-e,
Hogy e kevély Constantia nem pihen,
Míg fel nem gyújtja Frankhont s a világot
Fia jogáért s pártja érdekében?
Ezt elkerűlni, s jóra hozni, könnyű
Lett volna eddig szíves alkuval:
Most két királyság fölszerelt hada
Mond benne szörnyű vér-ítéletet.
Részünkön a jog, s a birtokba’ létel.
A birtok jóval inkább, mint a jog;
Baj volna máskép mind neked s nekem:
Füledbe öntudatom ezt sugallja;
Rajtunk kívül csupán az Isten hallja.
A Northampton megye Sheriff-je jő s valamit súg Essex-nek.
Királyom, itt a legfurcsább perügy
Van a megyéből s vár itéletedre;
Sohasem hallottam olyat életemben;
Előállítsam a két fél perest?
Hadd jőjenek. | (Sheriff el.) |
Visszatér a Sheriff, meg Faulconbridge Róbert és Filep, ennek természetes bátyja.
E had költségeit. – Kik vagytok?
Én
Felséged hű jobbágya, e megyéből
Való nemesfi, és, ha jól gyanítom,
Faulconbridge Róbert öregebb fia,
Egy bajnoké, kit harczmezőn ütött
Lovaggá Cordelion hős keze.
S ki vagy te?
A mondott lovag fia, |
Ő az idősebb, s te az örökös?
Nem egy anyától vagytok e szerint.
Egytől bizony mi, felséges király,
Sőt egy apától, én úgy gondolom;
Azonban e részt a való iránt
Az éghez útasítlak, és anyámhoz;
Én kétkedem, mint bár ki más fia.
Píh, durva ember! e kételkedéssel
Anyádat sérted és becsűletét.
Én, asszonyom? Nekem nincs rá okom;
Öcsém használja érvül azt, nem én;
Mit ha bepróbál, hát engem kiüt
Éventi ötszáz fontból, legalább.
Ég, óvd anyám erényét s földemet!
Beh jó bolond ficzkó. – De mért igényli,
Ifjabb létére, a te örököd’?
Hát tudom én? Csak hogy föld kell neki.
Csúfolt, tudom, hogy zabgyerek vagyok:
Azonban, oly híven fogantam-e,
Mint ő, anyámnak lelke rajta, mondok;
De hogy csak oly derékul megfogantam
(Áldás a csontra, mely fáradt velem!)
Vesd össze arczaink’, s ítélj magad.
Ha vén sir Róbert nemze engem, őt is,
S rá, mint apára, e fiú ütött:
Oh, vén apám, sir Róbert, térden im
Adok hálát, hogy arczod nem enyim.
Mi dőre ficzkót külde ránk az ég!
Vonási közt egy Cordelioné;
Rá emlékeztet hangejtése is.
Nem látsz ez ember vaskos termetén
Fiamból Cordelionból valót?
Szemügyre vettem jól vonásait:
Richard, tökéletes. – Ficzkó, felelj,
Te mért igényled bátyád földjeit?
Azért la, hogy fél képű, mint apám,
S e fél pofához kén’ egész vagyon:
Fél arczú pénznek ötszáz font bevétel!
Felséges úr, míg élt szegény apám,
Szolgálatával bátyád sokszor élt.
De hé, így nem kapod meg birtokom’:
Arról beszélj te: hogyan élt anyánkkal.
S egyszer követnek elküldötte volt,
Hogy a német császárral bizonyos
Fenforgó államügyben értekezzék.
Használta távollétét a király,
S atyám lakásán tölté ez időt;
Hogy’ boldogult ott, szégyen elbeszélni,
De a való, való: sok messzi tenger,
Sok part feküdt apám, anyám között,
(Apám tulajdon ajkáról tudom)
Midőn e drága úrfi megfogant.
Halálos ágyán, véghagyásul írta
Földjét nekem; s haló hitére mondá,
Hogy nem övé anyámnak e fia:
Máskép tizennégy héttel hamarább
Jött vón’ világra, mint természetes.
Add meg tehát, felség, mi az enyém,
Apám földjét, apám hagyásaként.
Ficzkó, a bátyád törvényes fiú:
Apádnak szülte, nász után, neje;
Ha csalfa volt az asszony, lelke rajta;
Ennek kitéve minden férj, ki nőt
Veszen magának. Hátha már az, a ki
Szerinted e fiúval fáradott,
Visszaperelte volna, mint övét?
Bizony, barátom, a kerek világér’
Sem adta vón’ apád üszője borját;
Bizony nem az. Ha hát bátyám, fia
Levén, nem kívánhatta jog szerint:
Apádnak sincs kizárni őt joga,
Bár nem övé is. Egy szó annyi, mint száz:
Apád utódot nyert anyám fiától:
S apád utódja nyerje birtokát.
Így hát nem áll atyám végrendelése,
A mely kizárja ezt a nem-fiát?
Cseppel sem áll jobban kizárni, hé,
Mint rajta állott engem nemzeni.
Faulconbridge lenni volna kedved inkább,
S úgy mint öcséd élvezni birtokod’
Vagy Cordelion hírneves fia,
Ura magadnak, s hozzá semmi földnek?
Ha ő bírná külsőmet, asszonyom,
S én az övét, sir Róbert képe mását;
Ha lábam oly két vesszőparipa,
Karom két oly tömött ángolna bőr
S oly vézna orczám volna, mint neki,
Úgy hogy fülemhez egy rózsát se’ mernék
Feltűzni, félve, rám kiáltanak:
„Ni a háromfilléres hol megyen!”
Örökleném ez országot vele,
Ne mozdúljak ki a helyből soha,
Ha egy talpallat kéne, s az a kép:
Sir Róbert nem maradnék semmikép.
Tetszel nekem. Hagyd néki birtokod’,
Hagyd rája földed’, és jer énvelem:
Harczos vagyok, megyünk a francziára.
Öcsém, tiéd a föld; enyém a koczka.
Képed ma ötszáz font hasznot szerez:
Áruld öt pénzen, úgy is drága lesz.
Követlek a halálba, asszonyom.
De már előttem menj inkább oda.
Minálunk a feljebbvalót szokás
Elől bocsátni.
Hogy hínak?
Filep; |
Idősb fia vén sir Róbert nejének.
Viseld ezentúl annak a nevét,
Kinek alakját viseled. | (Lovaggá üti.) |
Állj fel, mint sir Richard Plantagenet.
Öcsém anyárul, addsza jobbodat:
Atyám díszt, a tied csak földet ad. –
Áldott az a nap, óra, percz, melyen
Fogantam s Róbert úr nem volt jelen.
Igaz Plantagenet szellem! – Richard,
Híj nagyanyádnak, az vagyok.
Esetleg |
Így, vagy amúgy – kissé bal útakon;
Ha nem az ajtón, hát az ablakon;
Éjtszaka jár, ki nappal járni nem mer;
S van a van, bár hogy’ jut hozzá az ember.
Távol, közel – csak czélt lőj – egyre mén:
S én én vagyok, akárhogy lettem én.
Faulconbridge, elmehetsz: egy földtelen
Lovag ím földes apróddá teszen. –
Jerünk, anyám; Richard jer: nincs idő;
A franszra, franszra! Útunk siető.
Öcsém, szerencse kísérjen, habár
Te a becsűletben fogantatál. | (Mind el Richardon kívül.) |
De sok, sok lábnyi földdel kevesebb;
Most bármi Pannát úrnővé tehetnék.
„Jó reggelt, sir Richard.” – „Szervusz fiú;”
S ha Péter volt, Pálnak szólítom őt,
Mert ujdonsűlt rang a nevet felejti:
Ily fordulatkor, emlékezni rá
Komázás lenne s túlzott figyelem.
Nos, útazónk – ő, s fogpiszkája itt űl
„Mélt’sám” ebédjén, és midőn lovag
Gyomrom betelt, hát szívom a fogam’,
S kicsípett emberkémet vallatom
Külországok felől: „Ah! kedves úr” –
Könyékre dűlve így kezdek belé,
„Szabadna kérnem” – Ez kérdés vala;
Most jő a válasz kis-káté gyanánt:
„Szolgálatára” úgymond „kedves úr!
Tessék, uram! parancsoljon velem.”
„Nem!” szól a kérdés – „a parancs öné;”
S így, mielőtt tudná a felelet,
Mi hát a kérdés, puszta bók között
Foly Alpesről, Apenninről a szó,
Beléjön a Pyréne és a Pó,
És ily modorban eltart estvelig.
De hát ez a „jó társaság,” s nagyon kell
Kapaszkodó szellemnek, mint magam.
Mert az korának korcs szülötte csak,
Kin meg nem érzik e finomkodás
(Érzik, nem érzik: én már az vagyok)
Nem csak szokásán, módján, külsején,
Egész valóján és viseletében:
De, hogy bel ösztönből is tudjon adni
A kor fogára édes, édes mérget;
Mit én is, bár nem szándokom vele
Rászedni mást, igyekszem eltanúlni.
Csak hogy kerűljem a rászedetést;
Mert ez jövőn útját egyengeti. –
Hanem, ki nyargal itt, lovag ruhában?
Mi hölgyfutár ez? Nincsen férje, hogy
Fúná előtte a tülök-szarut?
Faulconbridgené meg Gurney Jakab jő.
Ó jéh! anyám ez. – Nos, jó asszony’ám?
Mi jóba’ fárad ily lélek-szakadva?
Hol a gazember? hol öcséd, a ki
Becsűletem’ hurczolja fel s alá?
Róbert öcsém? vén sir Róbert fia?
Colbrand, az órjás? a hatalmas ember?
A sir Róbert fiát tetszik keresni?
Róbert fiát! Azt hát, te rossz gyerek,
A sir Róbert fiát. Mit gúnyolódol?
Ő sir Róbert fia, s az vagy te is.
Hagynál magunkra egykissé, Jakab.
Jó, jó, Filep.
Filep? csirip! Jakab; |
Nem addig a! Majd mondok többet is. | (Gurney el. |
Róbert úr, a mi bennem része van,
Megehette volna, bőjtszegés nekűl,
Nagypénteken is. Róbert úr, ha lelkét
Kitette volna – csak szóljunk valót –:
Bírt vona engem nemzeni? Soha! –
Ismerjük a művét. – No hát, anyám,
Kinek köszönjem én e tagokat?
Róbert ezekhez társ nem volt soha.
Hát már öcsédhez esküvél te is,
Ki védni tartoznál becsűletem’
Ön hasznodért is? Mit csúfolkodol,
Te mosdatlan szájú cseléd!
Lovag, anyám, lovag! – mint Basilisco.
Azzá ütöttek: itt van vállamon.
De Róbert úré nem vagyok, anyám;
Lemondtam Róber úrról, birtokostul;
Törvényes állás, név – mind, mind oda.
No hát, anyácskám, mondd apám nevét:
Csinos legény volt, úgy-e? ki, anyám?
Hát megtagadtad Faulconbridge neved?
Teljes szivemből, mint az ördögöt.
Oroszlánszívű Richard volt atyád.
Megejte hosszú és hév ostroma,
Hogy férjem ágyán helyt adék neki. –
Az ég ne rója bűnül tévedésem’!
E drága vétség gyümölcse te lől:
No, Isten engem! ha ma kéne újra
Foganni, sem kivánnék jobb apát.
Némely bűn e földön kivételes:
Az a tiéd: bűn volt, de nem bolondság.
Hogy is ne adtad volna szíved’ annak
Kényére, mint parancsoló szerelme
Jobbágy adóját, a kinek dühe
S hatalma ellen még a félhetetlen
Oroszlán sem bírt harczot állani
S megóni tőle fejdelmi szivét!
Az, ki oroszlán szíveket rabol,
Egy asszonyét ne? – Igenis, anyám,
Teljes szívemből köszönöm atyámat!
Ki élve gáncsot lél e tetteden,
Annak lelkét pokolba kergetem.
Most jer, anyám, ismerd meg a családot;
Azt mondja, meglásd, az lett volna bűn,
Ha Richardot „nem” szóval elbocsátod;
Ki bűnnek mondja, hazud, egyszerűn. | (Elmennek.) |