E darabból az első negyedrét kiadás 1600-ban jelent meg, e czím alatt: The Chronicle History of Henry the fifth. With his battle fought at Agin Court in France. Togither with Auntient Pistol. As it hath been sundry times playd by the Right honorable the Lord Chamberlaine his servants. London, Printed by Thomas Creed stb. (Ötödik Henrik krónikás története. Csatájával, melyet Agin Courtnál Francziaországban vívott. Pistol zászlótartóval együtt. A mint több ízben előadatott a nagyon tiszteletre méltó lord kamarás szolgái által. Nyomtatta Londonban Creed Tamás.) Ugyanez még két új kiadást ért 1602-ben és 1608-ban. E negyedrétű kiadások azonban csonkák, eltorzítottak, tele vannak hibával, s igen valószínű, hogy a költő tudta és hozzájárulása nélkül, kinek neve elő sem fordul a czímlapon, a könyvárusi nyereségvágy csupán a szinészek szerepeiből vagy a színi előadás után történt hanyag és elhamarkodott lemásolásokból állítá össze. A hiteles és romlatlan szöveget csak az 1623-ki folio-kiadás nyújtja, melyben V. Henrik közvetlenűl IV. Henrik második része után foglal helyet. E föltevés mindenesetre valószínűbb, mint a másik, mely szerint V. Henrik-nek két kidolgozása volna, s az elsőt, a gyöngébbet, a negyedrét-kiadás, a másodikat, a javítottat, a folio-kiadás foglalná magában. A dráma származási idejét maga a költő adja tudtunkra, az ötödik felvonás kara által, melylyel ezeket mondatja:
| Miként ha (bár kis, de kedves hasonlat) |
| Drága királynénk fővezére most |
| (A mint tehetne is) Irlandból jönne |
| És kardhegyén hozná a lázadást: |
| Eme békés várost milyen sokan |
| Hagynák el ekkor őt üdvözleni. |
Ez a fővezér Essex gróf volt, ki 1599-ben Irlandban járt a lázadók megfékezésére, a prolog tehát az 1599-ik év nyarán készülhetett, s hogy az egész dráma ez évből való, abból is következtethetjük, hogy Meres 1598-ki lajstromában még nem fordul elő. 1598-ban tehát még nem volt ismeretes, míg egy 1599-ki eseményre már czélzást tesz, s így ez utóbbi év biztosan vehető születési évének.
Forrása itt is Holinshed krónikája volt. Ismerte azonkívül a Famous Victories of Henry the Fifth czímű régibb drámát is, mely V. Henrik történetét ifjúkorától fogva adja elő egy drámában, mindazon eseményeket tehát, melyek Shaksperenek három drámára szolgáltattak tárgyat. E durva és idomtalan munka azonban legfölebb annyiban nevezhető forrásának, a mennyiben némely jelenetének megírására belőle meríté az ötletet, természetesen úgy átidomítva és megnemesítve szellemének fényével azt, a mit átvett, hogy egészen sajátjává lett. Így a Pistol és a franczia Le Fer közötti jelenet emlékeztet a „Famous Victories” egy jelenetére, melyben Derick és egy franczia kölcsönösen felülmúlják egymást gyávaságukkal és cseleikkel.
Magyarúl V. Henrik még nem került színre. A Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában Lévay József fordításában jelent meg.
Ez a dráma Shaksperenek legangolabb, igazi nemzeti drámája, melyben hazájának dicsőségét a középkori Anglia legnagyobb hőstettében, az agincourti diadalmas csatában és legnépszerűbb nemzeti hősében magasztalja. Az egész dráma mintha dithyramb volna az agincourti győzelem dicsőítésére. Angol vitézséget, angol erényt zeng minden sora, még ott is, hol a francziákat lépteti fel, kiknek elbizakodottsága, léhasága, könnyelműsége mintegy az árnyékot képezi, mely annál inkább kiemeli az angol dicsőség fényét, midőn a ragyogó, jókedvű, ellenségeiről csak gúnynyal és lenézéssel beszélő franczia nemeseket, bár hadaik ötszörösen múlják felűl az ellenséget, eltiporja, megsemmisíti a rongyos, kiéhezett, elcsigázott angol sereg. Aeschylos „Perzsᔄ-ban épen így tűntette föl a görög fegyverek dicsőségét a levert ellenség jajveszéklése által. De Shakspere nemcsak a legyőzötteket állítja elénk, elbizakodottságuk gőgjében, majd a vereség után mély megaláztatásukban; hanem bemutatja diadalmas nemzetét is, nagyságában, egyszerűségében, erejében, kedélyességében, a királytól az utolsó közkatonáig, a legelsőtől a legutolsóig, a nemzeti társadalom minden osztályával, minden fajával, a főurakat, a vérbeli herczegeket, a hivatásszerű katonákat, az angol yeomeneket, az ir, skót, walesi harczosokat. E dráma oka leginkább, hogy némelyek, mint Rümelin, egy kis angol chauvinismusról vádolják Shaksperet, kivel a nemzeti önérzet elfeledteti egy időre rendes objectivitását s munkáját a „nemzeti dicsekvés” drámájává teszi; így midőn az agincourti csatában tízezer elesett francziával szemben csak négy főurat és huszonöt mást ölet meg az angolok közűl; vagy midőn még a gyáva és henczegő Pistol előtt is letérdelteti és életéért könyörögteti a franczia lovagot; vagy midőn a királylyal hazaküldeti a seregből azokat, kiknek nincs kedvök harczolni, bár az ellenség ötször akkora.
| Hirdesd ki inkább hadsergem között, |
| Hogy a kinek harczolni kedve nincs, |
| Az elmehet, útlevelét kikapja, |
| Zsebébe úti költséget teszünk. |
V. Henrik drámája nemcsak chronologiai rendben követi IV. Henrik két részét, hanem tartalmilag is összefüggésben áll vele, mint a gyümölcs a virággal, a teljesülés az igérettel. Shakspere kedvencz hőse, az angol nemzeti hagyomány legnépszerűbb alakja, „Angolhon csillaga”, mint az epilog nevezi, ebben a drámában váltja be igéretét, melyet mint trónörökös tett, hogy méltó, nagy és dicsőséges királya lesz Angliának. És e nagy király mellett nem jut többé hely a „humor királyának”, a trónörökös hajdani korhely kegyenczének, a kövér Falstaff Jankónak. Hogy a költőnek eleinte szándéka volt Falstaff alakját V. Henrik drámájába is bevinni, maga mondja IV. Henrik második részének epilogjában: „Ha nem terhelétek túl magatokat kövér eledellel, alázatos szerzőnk folytatni fogja e történetet s abban sir John Falstaffot is.” De felhagyott e tervével, s csak halálának elbeszélését halljuk a második felvonás harmadik színjében. Kreyszig tapintatosnak és szeretetre méltónak mondja a költő eljárását, hogy „a humor híres királyát megkimélte az elkerülhetetlen erkölcsi executio szégyenétől és gyötrelmétől.” Az eastcheapi bandából csak a legaljasabbakkal találkozunk itt: a vörös orrú Bardolphphal és a hetvenkedő, gyáva Pistollal; az első akasztófára kerűl, mert a szigorú hadi fegyelem daczára nem tud lemondani régi kedvteléséről, a lopásról; a másik, miután henczegése méltó büntetést nyert a derék Fluellentől, visszatér régi és igazi hivatásához, „kerítővé lesz s mellette még ügyes kézzel zsebmetszést folytat.” Efféle végtől megkímélte a költő Falstaffját, mely pedig bizonyára szintén elérte volna; mert a király hiába kötötte lelkére javulását s hiába igérte javulása esetére kegyelmét: Falstaff nem javult meg; az eastcheapi kocsmában hal meg, hol élete javát töltötte s a kocsmárosné beszéli el halálát, kit életében annyit csalt és bolondított. Van valami tragikomikusan megható, a mint czimborái gyászolják, Pistol hóbortos dagályával szavalva, Bardolph azt óhajtva, bár vele lehetne, akár a mennyben, akár a pokolban, a mint utolsó élczét emlegetik, melyet hadokolva mondott Bardolph orrára, s a mint Fürgéné rajzolja utolsó pillanatait: „Olyan szép vége volt; úgy búcsúzott el, mintha fehérpólás kis gyermek volt volna. Épenséggel tizenkét és egy óra közt, épen az ár-apály idején útazott el. Mert a mint láttam, hogy ágytakaróját babrálgatja, virágokkal játszik s újja hegyére mosolyog, mindjárt tudtam én, hogy a nagy útra készül.”
Jobb is volt így. Falstaffnak nem volt többé helye az új világban, a nemzet hőskorszakában, melyet egészen betölt a nagy király alakja; nem volt többé helye a hős korszakot dicsőítő epikus drámában, mely fegyverzajjal, trombita-harsogással, lovak dobogásával, harczi kiáltással, diadalmi zajjal van tele. Az a néhány egyszerűen megható szó, melylyel halálát elbeszélik, sokkal jobban megadja alakjának a maga teljességét, mint ha tovább hányódnék Bardolph és Pistol társaságában és az ő sorsukra jutna. Felséges humorát hiába tékozolná itt a fegyverek csattogása, a nemzeti dicsőség diadalmas újjongása között. A hol ő megjelen, az első helyek egyikét, figyelmünk nagyobb részét követeli magának; hol ez nem juthat részeül, méltóbb hozzá, egészen elmaradnia.
V. Henrik drámájának tárgya e király francziaországi hadjárata, központja az agincourti csata, megoldása a troyesi béke, mely által Henrik Katalin herczegnő férje s a franczia trón örököse lett. A franczia háborút Henrik nem telhetetlen hódításvágyból, hanem azon erős meggyőződéssel indítá, hogy a franczia trónhoz joga van. Dédapja, III. Edvárd Izabellának, Szép Fülöp franczia király leányának volt a fia, s így leányágon egyenes ivadéka a Capet háznak. Midőn a Capetek férfiága kihalt s a franczia trónt a Valois mellékág foglalta el, III. Edvárd fegyveres kézzel követelte anyai örökét, sőt akkoriban még a párisi parlament jogászai is vitás kérdésnek nyilváníták, vajjon Izabella utódjainak nincs-e több joguk a franczia trónhoz, mint a Valoisk férfi mellékágának?
Ezt a harczot vette fel újra V. Henrik, magának követelve az örökséget, melyet jogos tulajdonának vélt. S hogy a háborúnak e tiszta forrását, a kétségbevonhatatlan jogczímet, biztosan megállapítsa, s mind a saját, mind nemzetének a lelkiiismeretét megnyugtassa a háború jogosságára, ügyök igazságára nézve, összehívja országnagyjait s a canterburyi érsek által megmagyaráztatja, érvényes-e Francziaországban a száli törvény, mely szerint nők nem örökösödhetnek a trónon. Tiszta és egyenes feleletet akar, s nem olyan elcsürését-csavarását a törvénynek, mely az igazság ellenére is neki kedvezne.
| De isten óvjon, drága hű uram, hogy |
| Értelmezését elcsürd s módositsd, |
| S csalfán terheljed értő lelkedet, |
| Oly elfacsart czimet hozván elő, mely |
| Nem egyez önszinében a valóval. |
| Ki tudja, hány, ki most ép, ontja vérit |
| Az ügy mellett, a melyre minket így |
| Főtisztelendőséged ösztönöz? |
| Fontold meg, hogy személyünkről van a szó, |
| S hogy alvó harczi kardot keltesz itt: |
| Fontold meg ezt, isten nevére kérünk. |
| Két ily királyság nem verseng soha |
| Sok vérontás nélkül és mindenik |
| Ártatlan vércsöpp egy vád, egy panasz |
| Az ellen, a ki kardot élesit… |
Az érsek kimutatja, hogy a száli törvénynek Francziaországban nincs érvénye s a franczia trón joggal Henriket illeti, mint a Capetek egyenes utódját női ágon. Ez igaz jogra támaszkodva a király nyugodt lélekkel indítja meg a háborút s egész Anglia nagy lelkesedéssel és legtisztább meggyőződéssel támogatja. Ugyanazon jelenetben, melyben a költő tisztába hozza az angolok ügyének igazságát s fényes szinekkel festi vitézi buzgóságukat, néhány vonással kiemeli már az ellentétet is, a francziák elbizakodottságát, midőn koronaherczegökkel egy láda játéklaptát küldet sértő gúnynyal a királynak; a mi nem is felel meg egészen a történeti igazságnak, mert a francziák kezdetben korántsem voltak oly elbizakodottak s mindent megtettek a háború elhárítására. Shakspere azonban Holinshedben találta ez anekdotát, s mint czéljának igen megfelelőt, el nem mulasztá felhasználni.
Az 1415-ik év nyarán Southamptonban útra készen állt az angol sereg, midőn a király közvetlen közelében veszedelmes összeesküvést fedezett föl. Rokona, Cambridge Richard gróf, s legjobb barátja, Lord Scroop álltak ez összeesküvés élén. Mint a dráma is sejteti, ez összeesküvők elfogadták ugyan a franczia szövetséget és aranyat, de tulajdonképeni czéljok az volt, hogy a York ágat ültessék az angol trónra. Henrik külföldi hadjáratát épen alkalmas időnek tarták tervök kivitelére, melyet csak az összeesküvés kora fölfedezése gátolt meg. A király szigorú és gyors ítéletet tartott az összeesküvők fölött, kiket Southamptonban kivégeztetett. Ez volt az utolsó gát, mely útját állta; most hát bizalommal teljesen kiálthatta oda harczvágyó hadainak:
| Tengerre vígan! zászlók lengjenek! |
| Vagy frank király, vagy angol sem leszek. |
Az angol sereg első hőstette Harfleur elfoglalása volt. Négy hétig tartott az ostrom; a francziák vitéz ellenállást tanúsítottak s makacsúl védték bástyáikat; de végre meg kellett adniok magokat, mert a koronaherczeg serege, melynek fölmentésökre kellett volna jönnie, még nem volt készen. Henrik király maga vezette az ostromot, s maga buzdította kétségbeesett harczra katonáit.
| Békében férfihoz mi sem valóbb, |
| Mint a szerény csend és alázat; ám |
| De ha fülünkbe zúg a harczvihar, |
| Kövessük akkor a tigris szokását: |
| Feszüljön az ideg, szökjék fel a vér! |
| Az arczot bősz düh fintoritsa el! |
| Legyen rémes tekintetű a szem, |
| S a fej kapuin úgy lessen, miként |
| Az ércz-ágyú! árnyazza a szemöld |
| Oly rémitőn, mint mállott sziklabércz, |
| Mely a vad óczeántól elmosott |
| S megrozzantott alapján függ alá! |
| A fog csikorgjon, táguljon az orrlyuk! |
| Tartsátok vissza a lélekzetet, |
| S minden szellem feszüljön legmagasb |
De Harfleur bevétele után sok csapás látogatta meg az angolokat. Dögvész ütött ki a táborban, mely a seregnek csaknem felét elragadta. Az elpusztult vidéken alig lehetett élelmi szerekhez jutni, a föld népe ellenséges indulattal volt mindenütt eltelve, míg a Közép-Szajna mellett lassankint hatalmas franczia sereg gyült a koronaherczeg, a connetable és Alençon herczeg zászlai alá. A csüggedő lelkűek Henrik táborában már a hazatérést sürgették; de a király nem tartozott a csüggedők közé. A betegeket, mintegy ötezer számmal, haza küldte Angliába, kétezer embert hátrahagyott Harfleur védelmére, s tizenkétezerre olvadt seregével október 8-án megindult, hogy Francziaországon keresztűl, az ellenséges csapatok közepett, ellenséges nép földén, Calaisba menjen.
Folytonos esőzés és élelemhiány tette nehezebbé az angolok útját, a mint tovább hatoltak az ország belsejébe. Végre október 24-én az ellenség főerejére akadtak, mely ötvenezernyi számmal, elállta útjokat. Hogy Henrik a maga elcsigázott, kiéhezett hadaival szembe merne szállni az ötször akkora ellenséggel, hihetetlennek látszott a francziák előtt, kik különben is a legnagyobb megvetéssel beszéltek a rongyos barbárokról, a norman fattyúhajtásról, s már előre koczkáztak a foglyok fölött, kiket másnap ejteni fognak. A csatát megelőző egész éjjel diadalmi újjongás és vigalmi zaj tölté be táborukat. De velök szemben némán és sötéten pihent az angol sereg a zuhogó záporban. Komolyan és hidegvérrel készültek a döntő napra. A király gondoskodott, hogy este étellel és itallal mindnyájan jól ellássák magukat s üdítő álommal erősödjenek a következő nap munkájára. A csata reggelén sokan meggyóntak és áldoztak, s misével és imádsággal kezdték a napot, október 25-ét, szent Crispin és Crispián napját, mely örökre nevezetes lett az angol történelemben, s melyről V. Henrik király e jósszavakat mondá a harcz reggelén:
| Ez a nap Crispián névünnepe: |
| Ki e napot túléli s haza jut, |
| E napról hallva lábújjhegyre áll |
| S a Crispián nevére felszökell; |
| Ki e napot meglátja s agg leend, |
| Szomszédait évenkint majd e nap |
| Előestvéjén megvendégeli, |
| Így szólva: Holnap lesz szent Crispián; |
| Aztán feltűri öltönyújjait |
| És megmutatja sebhelyét. A vén |
| Sokat felejt; de bár mindent felejtsen, |
| Megemlékszik rá körülményesen, |
| Fiának megtanítja e regét, |
| És Crispin, Crispián soh’sem vesz el |
| Eme naptól világ végezteig … |
A jóslat teljesűlt, Crispián napja a legdicsőségesebb napja lett az angol nemzet történetének. Megtörtént a hihetetlen: az elcsigázott angol sereg a legteljesebb győzelmet vívta ki ötször akkora, pihent, jól fölszerelt ellensége fölött. Tízezeren estek el a francziák közűl; Orleans herczeg ezerötszáz nemessel fogságba kerűlt. Az angolok vesztesége aránytalanúl csekély volt, habár mindenesetre felülmúlta a kicsiny számot, melyre a költő „nemzeti dicsekvése” tette. Legnevezetesebb áldozata volt a napnak angol részről York herczeg, ugyanaz, ki térdelve kérte a királytól az előhad vezérletét, s kinek hős halálát így festi a költő:
| Suffolk előbb halt meg; York összevágva, |
| A vériben fekvőhöz ment s szakálát |
| Megfogta és csókolta sebjeit, |
| Mik véresen ásítottak reá, |
| S kiálta hangosan: „Várj, drága Suffolk, |
| Az égbe lelkem a tieddel ér; |
| Várj az enyémre, jó lélek, hogy így |
| Együtt repüljünk, mint im e dicső |
| S vitézül megharczolt mezőben is, |
| Lovag-mivoltunkban társak valánk!” |
| E szókra ott toppantam s fölsegítém. |
| Reám mosolygott, megfogá kezem |
| S gyöngéden megszorítva szólt: Uram! |
| Ajánld királyomnak szolgálatom!” |
| Megfordult és Suffolk nyakára vetve |
| Sebhedt karját, csókolta ajkait, |
| S így a halálnak eljegyezve, vérrel |
| Pecsétlé egy szépen bevégezett |
| Ragaszkodás utolsó perczeit. |
Az agincourti győzelemre következő eseményeket, Zsigmond császár közbenjárását, a francziaországi belviszályokat, a négy hadjárati évet mellőzi a költő, s az ötödik felvonásban közvetlenűl a királyok találkozását és a békekötést csatolja hozzá. A meulani találkozásról írva Holinshed, megemlíti, hogy a szép Katalin herczegnő is megjelent a találkozáson, „és anyja azon czélból hozta őt magával, hogy az angol király vegye észre kitűnő szépségét és gyúljon szerelemre iránta, remélvén, hogy így hajlandóbb lesz a békére és méltányos egyességre. De jóllehet nyolcz ízben jöttek össze és sok szót váltottak, mégsem tudtak megegyezni, s mindkét rész fejedelmi módon búcsúzott el, az angolok Manteba, a francziák Pontoiseba térvén vissza. Az összejövetelek egyetlen eredménye az égő szerelemnek egy szikrája volt, mely a király szívében Katalin herczegnő láttára lángra gyúlt.” Az „égő szerelemnek e szikrája” hozta létre a darab végén azt a páratlan udvarlást, mely megható naivságával s enyelgő férfiasságával oly méltán fejezi be az angol hősnek dicsőséges drámáját.
Csak az epilog teszi hozzá, hogy e dicsőség nem tartott sokáig. „Csak kis korig tündökölt Angolhon csillaga.” Miután két éven át „nagylelkűen, bátran és okosan” uralkodott Francziaország fölött, harminczötéves korában, 1422-ben utólérte a kérlelhetetlen halál Vincennesben. Holttestét ünnepélyes gyászmenetben Angliába vitték, s a westminsteri apátságban temették el; egész Anglia, nagy és kicsiny, úgy gyászolta, mint ha szent halt volna meg, s az egyetemes gyász sejteni látszott a nagy király halálára következő viharokat, melyekben, mint az epilog mondja, „elveszett Frankhon s vérzett Angliája”.
