BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
E darab authenticitását többen kétségbe vonják. Már Theobold, ki 1733-ban kiadta Shakspere munkáit, így ir VI. Henrikről: Ámbár e három darabban különféle mesteri vonások találhatók, melyek kétség kívül Shakspere kezére vallanak, mégis csaknem kételkedem, hogy egészen ő irta volna. Hacsak nem nagyon korán irta, inkább azt hinném, hogy mint színházi igazgatóhoz vitték hozzá és némi szépitéseket nyertek kezétől. Az éles szemű bíráló könnyen észre veszi, hogy a nyelvezet régiesebb, a verselés szegényesebb és prózaiabb, mint átlag a költő hiteles műveiben.”
E szavak a különbség megfejtésének két módját nyújtják: vagy nem származott e darab Shaksperetől vagy nagyon ifjúkori munkája. És ha az érveket, melyeket az authenticitás mellett vagy ellen felhoznak, figyelembe veszszük, inkább azoknak kell igazat adnunk, kik VI. Henriket Shakspere ifjúkori művének tartják. És valóban irott bizonyságunk is van arra, hogy VI. Henrik első része, mely nyomtatásban először az 1623-ki folioban jelent meg, a legrégibb a költő történeti drámái közt. Nash Tamás 1592-ben egy iratot adott ki a színművészet védelmére (Pierce Penniless his supplication to the devil), melyben ezeket mondja: „Hátha bebizonyítnám, hogy a színdarabok valódi iskolái az erénynek? Ami mindenekelőtt tartalmokat illeti, az többnyire angol krónikáinkból van kölcsönözve. Őseinknek hős tetteit, melyek régóta rozsdás érczbe és moly rágta könyvekbe vannak temetve, ismét életre keltik s őket magokat föltámasztják a feledés sírjából, hogy az egész nép előtt hirdessék régi nagy tetteteiket; és mi lehetne élesebb sarkantyú elfajult, elpuhult nemzedékünkre nézve? Mily jól esett volna a vitéz Talbotnak, a francziák rémének, az a gondolat, hogy két százados síri nyugalom után új diadalokat ül a színpadon, és csontjait több ízben újra bebalzsamozzák legalább tizezer néző könnyei, kik frissen vérző sebekkel vélik őt magok előtt látni?” Semmi darabnak sem maradt fenn nyoma VI. Henrik első részén kívül, melyre e szavak alkalmazhatók volnának, s így bizonyos, hogy e darabot már 1592 előtt többször előadták, tehát néhány évvel előbb kellett készülnie.
Maga azon körülmény tehát, hogy e darab ifjúkori munkája a költőnek s minden esetre első kisérlete a történeti dráma terén, elég azoknak megczáfolására, kik úgynevezett benső indiciumokból vonták kétségbe Shakspere szerzőségét. Ilyen benső jelek volnának: a hiányos verselés, a klaszszikus reminiscentiák túlhalmozása, a jelenetek laza összefüggése, a történeti anyag önkényes használata, mondák és költött dolgok belekeverése. Mindezek könnyen megmagyarázhatók a költő ifjúságából és kezdő voltából. Shakspere sem érte el kezdetben, az első lépéssel, művészetének magaslatát, hanem mint mindenki, ő is alá volt vetve a természetes fokozatos fejlődésnek. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy bármily alacsonyra teszszük a jelen dráma mértékét Shakspere legjobb műveivel összehasonlítva, ugyanily arányban állnak VI. Henrik alatt a Shaksperet megelőző irók drámái. Előtte nem volt semmi jelentékenyebb drámai munka, mely neki zsinormértékül szolgált volna, s nincs iró, kinek ezt a művet oda lehetne itélni; sőt még a kik legbuzgóbban igyekeznek a jelen drámát Shaksperetől elvitatni, azok sem tagadják, hogy sok helyen felismerhető benne Shakspere szelleme. Az a föltevés, melylyel a látszólagos ellenmondást ki akarnák egyenlítni, hogy t. i. Shakspere más iró munkáját átnézte, kijavitotta, megtoldozta és színpadra alkalmazta volna, semmivel sem igazolható, s föl sem tehető Shakespereről, hogy egy általa csupán átnézett darabot, mint sajátját, nyujtotta volna be színházi előadásra. Már pedig ezt a darabot Shakspere művének tartották azok, kik legilletékesebben itélhettek e kérdésben. Hét évvel a költő halála után jelent meg műveinek első authentikus és teljes kiadása, az 1623-ki folio, melynek kiadói, Heminge János és Condell Henrik, tagjai voltak ugyanazon színésztársaságnak, melyhez Shakspere is tartozott. Ezek így irnak előszavokban: „Megvalljuk, kivánatos lett volna, hogy a szerző maga adja ki műveit; de mivel máskép rendeltetett s őt e jogától megfosztotta a halál, kérünk titeket, ne vegyétek rossz néven barátainak gondját és fáradságát, hogy összegyűjtötték és kiadták műveit, és pedig így adták ki, mialatt különféle lopott és csempészett nyomtatványokkal csaltak meg benneteket, melyeket a kiadók hamisításai és rablásai megcsonkitottak és elidomtalanítottak. Ezeket is helyreállítva és összes tagjaikkal állítjuk szemetek elé, teljes számban, úgy a mint ő kigondolta, ki a mily szerencsés utánzója volt a természetnek, épen oly nemes tolmácsa is volt.”
A költő két társa tehát, kik együtt működtek vele s kik bizonyára jól ismerték műveit és hozzájok férhettek, bizonyítja, hogy a folioban közlött drámák Shaksperetől származnak, úgy a mint kigondolta. VI. Henrik három része pedig szintén a folio-kiadásban foglaltatik. E bizonyítvány ellen erőtlenekké válnak a darab benső tulajdonságaiból vett érvek, melyek különben is, mint fentebb említettük, magyarázatukat találják a költő fiatalságában. Az általános hermeneutikai szabályok szerint a benső érvek mindig háttérbe vonulnak a külső bizonyitékok előtt.
Igaz, hogy a folioban vannak oly darabok is, melyek régibb darabok átdolgozásai, mint János király és a Makranczos hölgy. De ezek Shaksperei eredetét azért senki sem vonja kétségbe, mivel régibb darabok alapján készültek. Shakspere jogos és hiteles szellemi tulajdonai azok, mert ő volt az, ki a régi anyagot egészen áthatotta és átidomította szellemével, s a régibb szerzőknek nincs benne más részök, mint a művészi érték nélküli nyers anyag. Ezek is joggal állnak tehát a folioban, s ez bizonyitékául szolgál hitelességöknek; annál inkább bizonyítja tehát a jelen dráma authenticitását, mert semmi oly régibb darabot nem ismerünk, mely kidolgozásnak alapjául szolgált volna
Az a különbség, melyet VI. Henrik és a költő későbbi történeti drámái közt a történeti anyag felhasználásában tapasztalunk, szintén megmagyarázható a költő fiatalságából. Mig az érettebb Shakspere későbbi történeti drámáiban nagy kegyelettel és aggódó lelkiismeretességgel ragaszkodik a történelemhez, s alig mer a részletekben is eltérni Holinshedtől vagy Plutarchtól, itt fiatalos önkénynyel bánik el a történeti anyaggal s össze-vissza hányja az eseményeket. A békekötést, mely a burgundi herczeg és VII. Károly közt 1435-ben jött létre, itt a Pucelle idézi elő, a kit pedig már 1431-ben megégettek; VI. Henrik eljegyzése Anjou Margittal, mely 1443-ban történt, és Talbot halála, mely 1453-ra esik, itt szintén megelőzi a Pucelle kivégzését. Azért Holinshed krónikája és a dráma közt nincs annyi érintkezési pont, mint a költő egyéb királydrámáiban. Legszabadabban bánt a költő a hős Talbot tetteivel és halálával. Sokat nem is a krónikákból, hanem talán mondákból vett át; igy például történeti forrásai semmit sem tudnak Talbot és az auvergnei grófné találkozásáról. A nagy nemzeti hős halálát Hall krónikája, mely e helyen a költőnek forrásul szolgált, így adja elő:
„A harcz (a castilloni ütközetben) két óráig eldöntetlen maradt; ekkor Montamban és Humadere nagy franczia segédhaddal érkeztek a csatatérre, és lövéseik az angolok közül, kik nagyon közel merészkedtek, három száz embert terítettek le a gróf közelében. Midőn ez észrevette az elkerűlhetetlen veszélyt, melybe embereivel került, nem gondolt saját biztosságára, hanem csak forrón szeretett fia, Lord Lisle életére, kinek azt tanácsolá és parancsolá, hogy hagyja el a csatát és mentse meg magát. Midőn azonban fia azt felelé, hogy sem a becsület, sem a természet parancsa nem rendeli neki, atyját e legnagyobb életveszélyben elhagyni és hogy ki akarja vele üratni a halál kelyhét, így szólt hozzá a gróf: Oh, fiam! én, atyád, ki annyi éven át réme és ostora voltam e franczia népnek, annyi várost dúltam fel és annyi embert ejtettem el nyilt harczban, nem halhatok meg itt hazám becsületéért anélkül, hogy nagy dicsőséget és örök hirt ne arassak, sem el nem futhatok becstelenség és örök szégyen nélkül. De mivel neked ez első hadjáratod, sem a futás nem válik szégyenedre, sem a halál dicsőségedre, mert az okosság parancsolhatja a futást, és a maradás oktalanság lehet. Futásom nemcsak szégyent hozna reám és fajomra, hanem csapataimnak is vesztére válnék; ha azonban te a távozás által megmented éltedet, máskor képes lészsz megboszúlni halálomat, az országnak használni és fejedelmednek becsületére válni. – De a fiú érzelme nem engedé sem az élet szeretetét, sem a saját biztosságáról való gondoskodást érvényre emelkedni, és nem akart elszakadni édes atyjától. Ez felhagyott azzal, hogy rábeszélje, bátorságra buzdítá a katonákat és vezéreket és a megujított bátor támadás alkalmával több embert ejtett el, mint a mennyi katonája volt egész seregében. De az ellenség ereje emberekben és ágyúkban túlnyomó volt; először czombját lőtték keresztül muskétával, megölték lovát, azután őt magát is megölték, midőn a földön feküdt; – a meddig fennállhatott lábain, soha sem mertek szemébe tekinteni. És vele halt hős halált fia is, Lord Leslic, törvénytelen fia, Talbot Henrik, sir Edward Hull és harmincz más bátor angol hős. Lord Molyns hatvan mással az ellenség kezébe esett.”
A krónikásnak ez elbeszélését a költő a következő jelenetben tükrözteti vissza, melyről Collier és Coleridge azt állítják, hogy e drámában leginkább magán viseli Shakspere keze nyomát, míg Gervinus épen ellenkezőleg ezt a jelenetet mondja leginkább ellentétben állónak Shakspere szellemével és styljével, mely különböző itéletek subjectivitásából legjobban kitűnik, mily keveset lehet adni az úgynevezett benső indiciumokból való bizonyitásra a positiv külső bizonyitékokkal ellentétben. A jelenet különben igy szól:
TALBOT.
Anyád reménye mind egy sírba szálljon?
Anyád reménye mind egy sírba szálljon?
JÁNOS.
Jobb, mint anyámnak méhét meggyaláznom.
Jobb, mint anyámnak méhét meggyaláznom.
TALBOT.
Oh menj, ha várod, hogy megáldjalak.
Oh menj, ha várod, hogy megáldjalak.
JÁNOS.
A harczba megy fiad, de nem szalad.
A harczba megy fiad, de nem szalad.
TALBOT.
Atyád egy része mentve lesz, ha élsz te.
Atyád egy része mentve lesz, ha élsz te.
JÁNOS.
Szégyenre válnék bennem így e része.
Szégyenre válnék bennem így e része.
TALBOT.
Nincs hirneved még, így az mit se veszt.
Nincs hirneved még, így az mit se veszt.
JÁNOS.
De van, a tiéd! Futás mocskolja ezt!
De van, a tiéd! Futás mocskolja ezt!
TALBOT.
Atyád letörli, nem lesz rajta folt.
Atyád letörli, nem lesz rajta folt.
JÁNOS.
Hogyan lehetne az tanúm, ki holt?
Ha itt halál vár, fussunk mind a ketten.
Hogyan lehetne az tanúm, ki holt?
Ha itt halál vár, fussunk mind a ketten.
TALBOT.
Itt hagyva sergem gyilkos ütközetben?
Nem hárul ily folt agg apád fejére.
Itt hagyva sergem gyilkos ütközetben?
Nem hárul ily folt agg apád fejére.
JÁNOS.
Hát ily bűnös gáncs ifjuságom érje?
Két részre mint magad nem oszthatod,
Ugy én tetőled el nem válhatok.
Menj vagy maradj: a mit te, azt teszem;
Atyám ha meghal, nem kell életem.
Hát ily bűnös gáncs ifjuságom érje?
Két részre mint magad nem oszthatod,
Ugy én tetőled el nem válhatok.
Menj vagy maradj: a mit te, azt teszem;
Atyám ha meghal, nem kell életem.
TALBOT.
Fogadd bucsúm hát, szép fiam! azért
Születve, hogy ma már halálod érd.
Jer oldalamra! együtt halva, élve,
Egyszerre szálljon lelkünk fel az égbe!
Fogadd bucsúm hát, szép fiam! azért
Születve, hogy ma már halálod érd.
Jer oldalamra! együtt halva, élve,
Egyszerre szálljon lelkünk fel az égbe!
Talbot elvesztének oka az irigység, egyenetlenség és versengés, mely az angol nemzet főurait egymással szembe állítja és oda viszi, hogy önző becsvágyoknak feláldozzák a közérdeket. York és Somerset, a két halálos ellenség gyülölködése, kikre a gyermekkirály gyönge jóakarata egyenlő joggal bízza a franczia hóditás védelmét, okozza a hős vezér vereségét és halálát, s ez az átkos egyéni versengés ok általában a folytonos sülyedésnek, melynek következtében Anglia lassankint elveszti franczia hóditásait s mely a legborzasztóbb pártviszályt ülteti át magába Angliába. A hosszú harczoknak, ostromoknak, csatározásoknak, melyek a drámát elejétől végig betöltik, ennek folytonos feltüntetése és szemmel tartása adja meg a drámai érdeket és erkölcsi tanulságot. Kezdettől fogva úgy van feltüntetve az országnagyok gyűlölködése, mint a külföldi veszteségek okozója. A nagy király, V. Henrik még kiterítve fekszik a ravatalon, midőn a holtteste mellett vitázó főuraknak fülébe kiáltja a hirnök, ki a francziaországi veszteségeket jelenti:
| Pártokra vagytok ti szakadva itthon, |
| S míg csatasíkra kéne szállnotok, |
| Arról vitáztok, ki legyen vezér. |
| Ez hosszadalmas, olcsó harczot óhajt; |
| Emez repűlne, ámde szárnya nincs; |
| Az úgy állítja, ingyen is lehet |
| Békét szerezni sima szép szavakkal. |
| Angol nemesség, ébredj fel, riadj fel! |
| Uj hírnevedre restség vessen árnyat? |
| Kitépve im a liljom czímeredből |
| S félig levágva Anglia díszpalástja. |
Ugyanez a féktelen gyűlölködő szellem lép fel azon összeütközésben, melyben a Tower kapuja előtt a gőgös winchesteri püspök és Gloster herczeg állnak egymással szemközt; s a darabnak egyik legszebb, igazán angol vonása, midőn a polgári elem lép a versengő főnemesek közé, s fegyver nélkül, egyedül a törvény erejével vet véget a viszálkodásnak: „Pih! lordok!” – kiált a polgármester –, hogy ti a hon nagyjai így szegitek meg a békét!” A herczeg és a püspök nem utasítják vissza beavatkozását; ellenkezőleg, mintegy elismerik törvényes felsőségét, midőn magokat mentegetve s egymást kölcsönösen vádolva fordulnak feléje. S midőn a kölcsönös vádak ujra elmérgesítik a vitát, s az országnagyok és embereik kivont kardokkal rohannak egymásra, a polgármester felolvastatja a törvénytiszt által a zendülések ellen szóló rendeletet:
„Minden embert, kik e napon fegyveresen itt egybegyűlve vagytok, Isten és a király békéje ellenére, ő fensége nevében intünk és felhivunk, távozzatok mind lakjaitokba, és ezentúl senki se hordjon, se ne használjon, se ne forgasson, se kardot, se fegyvert, se tőrt, halálos büntetés alatt.”
A főurak hüvelyébe rejtik kardjokat, meghódolnak a törvény fegyvertelen hirdetője előtt, s bár nem békülnek ki, sőt nagyobb bosszúval fenyegetik egymást, eltávoznak és az utcza békéje helyre áll.
A mi e vonásnak kulturtörténeti jelentőséget ad – jegyzi meg erre Kreyszig –, az épen a szándékosság teljes hiánya. A jelenet lényegtelen a cselekvény tovább menetére nézve, nem ad alkalmat semmi érzelem kitörésére. Egyszerűen a drámába van illesztve, mert a hagyomány kivánja, mint valami magától értetődő dolog. Shakspere más politikai rajzaiban a középosztály és a nemesség ellentéte sehol sem lép így fel. A törvény uralma a monarchia oltalma alatt reá nézve természetes tény, melyet nem használ motivum gyanánt drámai cselekvényében, mert tapasztalása körében semmi összeütközést sem idézett elő. Angol és római történeti drámáiban a drámai küzdelem kizárólag az aristokratia körén belül mozog. Az egyesek becsvágya, magasztos hazafiasság a külső ellenséggel szemben, ezek mindenütt a mozgató erők, és a hol a nép föllép, azt nem mint egyenjogú történeti tényezőt vezeti elő. Az elszabadult elemek erejével töri át a gátat s rövid tombolás után ismét visszatér rendes medrébe.
Az országnagyok benső viszálkodása, mint a külső veszteségek okozója, az egész darabon át fel van tüntetve, s mindenütt kicsillámlik a harczok tömegéből. Ezt fejezi ki végül Exeter is, midőn a király Yorkot és Somersetet bízza meg a had vezetésével, kiknek gyűlölködése miatt áldozatul kell esnie a nemes Talbotnak:
| …A legegyűgyűbb is, |
| Látván nemesség mint torzsalkodik, |
| Az udvarnál mint tolja egy a mást, |
| Mint zajganak pártos kedvenczeik, |
| Láthatja, mindez rossz véget jövendől. |
| Nagy baj, ha gyermek-kézben a jogar; |
| Nagyobb, ha bosszú rút viszályt nemez: |
| A végveszély s zavar kútfője ez. |
