II. SZÍN.
Gloster öcsém, Sz.-Albans síkjain
Esett el e hölgy férje Grey Rikhárd,
És elkobozta birtokát a győző.
Hogy visszanyerje, most azért könyörg;
S ezt megtagadnunk joggal nem lehet,
Mivelhogy a York-házért vítt csatában
Veszté el éltét a nemes lovag.
Jól tészi felség, ha megadja kértét,
És becstelenség volna megtagadni.
Nem vón’ egyéb az; ám még elhalasztom.
Ah hát igy állunk?
Valamit a hölgynek kell megadnia,
Mielőtt megadja kértét a király.
Oh, jó vadász ő: vad nyomán marad.
Csend!
Özvegy! a mit kérsz, fontolóra veszszük;
Jer máskor és végzésünk’ megtudod.
Kegyelmes úr, nem tűrhetek halasztást:
Most döntse el felséged ügyemet,
S megnyúgoszom magas tetszésiben.
Ah özvegy! állok minden földedért,
Ha az, mi néki, tetszik néked is.
Vágj óva, máskép rajtad a döfés.
Nem féltem őt, ha csak el nem esik.
Ments Isten! megragadna ily előnyt.
Hány gyermeked van, özvegy, monddsza csak?
Talán bizony akarna tőle egyet!
Fogadok, inkább kettőt ad neki.
Három, kegyelmes úr.
Majd négy leszen, ha néki szót fogadsz.
Az atyait kár vón’ elvesztniök.
Add vissza hát, óh könyörülj, nagy úr!
Szivét kikémlem: hagyjatok magunkra.
Jó, elhagyunk: magadra hagyva lészsz.
Míg ifjuságod – mankót hagyva – elhágy.
(Gloster és Clarence hátravonúlnak.) |
Szólj, asszonyom, szereted gyermekid’?
Mint enmagam’, oly forró-igazán.
És javokért nem tennél meg sokat?
Szenvedni is kész volnék javokért.
Szerezd hát vissza atyjok földjeit.
Ezert jövök ép felséged elé.
Hogyan tehet’d ezt, én megmondhatom.
Szolgálatodra kötne ez le engem.
S mit tészsz nekem, ha kérésed’ megadnám?
A mit kivánsz, megtenni rajtam áll.
De mit én akarnék, visszautasítod.
Nem, jó uram, ha csak megtehetem
S mit én kivánok, azt megtehetd.
Úgy hát parancsolj, és én megteszem.
Heves ostrom! Sok csepp márványt kiváj.
Mily tűzpiros! Viaszkja rögtön olvad.
Mért némulál el? tisztemet ne halljam?
Könnyű e tiszted: a királyt szeretni.
Alattvalódként, könnyű tennem ezt.
Visszaadom hát férjed javait.
Ezer köszönettel vészem búcsumat.
Az alku áll: bókkal pecsétli meg.
De várj! szeretet gyümölcsit értem én.
Szeretet gyümölcsit értem, jó uram.
Igen, de félek, hogy más értelemben.
Tudod-e, milyen szeretetre vágyok?
Holtig valóra, s véle ima, hála,
Minőt erény kér és erény megad.
Hitemre! nem, nem ily szeretet az.
Mást értesz akkor, mint a hogy én hivém.
De most csak érted, mit gondol szivem?
Szivem nem áll rá soha, mit elérni
Sejtesz, ha ugyan sejtésem nem hazud.
Nyiltan kimondva: feküdjél velem.
Nyiltan kimondva: inkább börtönödben.
Hát nem kapod meg férjed javait.
Özvegydíjam becsület lesz tehát:
Vagyont ily áron nem vásárolok.
Jogtalanúl bánsz ekkor gyermekeiddel.
Jogtalanúl te vélem s ő velök.
De roszul illik, felség, vig szeszélyed
Komoly voltához a kérelmezőnek.
Kérlek, bocsáss el nemmel vagy igennel.
Igen, ha igent szólsz te ajánlatomra;
Nem, ha szavamra „nem” lesz válaszod.
„Nem” hát, királyom! Végzém ügyemet.
Nem kell a hölgynek: homlokát redőzi.
Nincs Európában ily otromba kérő!
Tekintetéből jó erkölcs sugárzik;
Páratlan észt beszédje árul el;
Minden tökélye trónra tart igényt.
Vagy így, vagy úgy, királyé lesz e nő:
Vagy kedvesem lesz, vagy királyi nőm.
(Fen.) Tedd föl, hogy Edvárd hölgyeűl veszem.
Könnyebb a szó, mint tenni azt, királyom.
Alattvalód s tréfára jó vagyok,
De nem vagyok királynénak való.
Oh édes özvegy! országomra eskem,
Mit lelkem óhajt, azt mondom csupán:
S ez, hölgyeműl bírhatnom tégedet.
S több ez, mint a mit én megadhatok.
Csekély vagyok, érzem, hogy királyi nőd,
De jobb is, semhogy ágyasod legyek,
Eh! szőrszálhasgatás! királyi nőm légy.
S fiaim ha aztán atyjoknak neveznek!
S téged leányim anyjoknak: se baj!
Özvegy vagy és van néhány gyermeked;
nagyasszonyunkra! bár legény vagyok,
Van nékem is egy-kettő! – Mily öröm,
Ha sok fiúnak atyja lehetünk.
Többet ne is szólj, hitvesem leszesz.
A gyóntatást bevégzé a barát.
A szoknya tette őtet gyóntatóvá.
Bámultok, úgy-e, mit csevegheténk.
Busúl az özvegy, nem tetszik neki.
Meglepne, nemde, őt nőül ha kérném?
Kinek, királyom?
Hát kinek? magamnak. |
Ez csoda vón’ tiz napra legalább.
Egy nappal több, mint meddig csoda tart.
Oly végtelen nagy volna e csoda.
Tréfáljatok csak! Azt mondom, fiúk,
Mit kért, megadtam férje javait.
Egy Nemes jő.
Kegyes király! elfogták Henriket,
Palotád elé hozák őt foglyodúl.
Vigyétek őt a Towerba. Mi, öcséim,
Kérdezzük azt ki, a ki elfogá,
Ez eseményről. – Özvegy, jer velünk.
Urak, legyetek iránta tisztelettel.
(Edvárd király, Grey lady, Clarence és a Nemes el.) |
Ah, tisztelettel van Edvárd a nőkhöz!
Oh bár kiaszva vón’ velője, csontja,
Ágyékiból hogy ifju sarj ne hajtson,
Elütni engem szép arany jövőmtül!
S mégis közöttem s lelkem vágya közt,
Ha buja Edvárd czíme sirba száll is,
Áll Clarence, Henrik, s fia, ifju Edvárd,
S testök mindannyi nem várt ivadéka,
Hogy én előttem helyt foglaljanak:
Tervemre mily lehűtő gondolat.
Király trónról álmodom tehát csak,
Mint a ki kün áll egy előfokon,
S a messze partot kémli és sovárgja,
Vágyván, szemével lába érne föl,
A tengert szidja, mely elzárja onnan,
S hogy áthatoljon, fenekig merítné:
Igy vágyom én a trónt, ily messziről;
Igy szidom én is mindezt, a mi elzárt;
Igy mondom én is: gátjaim’ lerontom,
Lehetlenekkel hízelgvén magamnak.
Szemem nagyon gyors, szívem elbizott,
Kezem s erőm ha föl nem ér velök.
De mit! ha trón Rikhárd számára nincs,
Mi más gyönyört ad néki a világ?
Egy hölgy ölében keresem a mennyet,
Víg piperével kendőzöm magam’,
És szemmel, ajkkal szép nőket varázslok.
Oh nyomorú egy ötlet! s hihetlenb,
Mint száz aranyló koronát szerezni.
Hisz Szerelem anyám méhébe’ már
Megátkozott, s hogy járma rám ne illjék,
Megdúgta a gyarló természetet,
Hogy száraz ággá karom’ zsugorítsa,
Irigy hegyet formáljon hátamon,
Hol testemet gunyolva űl a rútság,
Hogy felemássá korcsosítsa lábam’,
Minden tagomban torzzá bélyegezzen,
Formátlanná, nyalatlan medvebocscsá,
Melyen nincs még egy anyai vonás.
S vajon lehetne-é szeretni engem?
Oh szörnyü balhit, csak gondolni is!
Ha más gyönyört hát föld nekem nem ád,
Mint leigázni, bírni, győzni őket,
Kiknek alakja különb az enyimnél:
Álmodni trónról, lesz az én egem.
És csak pokolnak nézem e világot,
Míg e fejet formátlan törzsökén
Dicső királyi ékszer nem köríti.
De nem tudom, hozzá hogy jussak el?
Sok élet áll még czélom közt s közöttem;
S én, mint ki elbolyg tüskés rengetegben,
Kit tüske tép, ki tüskét tép maga,
Utat keres, uttól elkóborol,
Nem tudja, a nyilt légre hogy találjon,
De oda jutni küzd kétségb’esetten:
Kinlódom én is angol koronáért,
S megszabadítom e kíntól magam’,
Vagy ösvenyet véres bárddal nyitok.
’Sz tudok mosolygni, s ölni, míg mosolygok;
„Helyes”-t kiáltni arra, a mi fáj;
Csikart könyűkkel nedvesítni arczom’
S illesztve mérni minden alkalomhoz;
A hableánynál több hajóst fulasztok;
A baziliszknél több bámészt ölök;
Nestor gyanánt játszom a szónokot;
Furfangosabban csalok, mint Ulysses;
S Tróját vivok ki, mint egy uj Sinon;
Színt adhatok még a kaméleonnak;
Több alakot váltok, mint Proteus;
S tőlem tanulhat gyilkos Macchiavelli:
A korona ne lenne így enyém?
Hah, vón’ még messzebb bár, letépem én! | (El.) |