III. SZÍN.
Gyerünk, legények, kiki tett-helyére;
Eddig aludni ült már a király,
Mit? hát nem ágyba fekszik?
Nem ő; megesküdt ünnepélyesen,
Nem fekszik addig s nem dül pihenésre,
Míg tönkre nem jut Warwick vagy maga.
Alkalmasint már holnap lesz e nap,
Ha, mint beszélik, Warwick oly közel.
De monddsza, kérlek, ki az a lovag,
Ki a királylyal egy sátorban alszik?
Hastings lord az, király legfőbb híve.
Ugy-é! – De mért hagyá meg a király,
Hogy a városokban szálljanak baráti,
S ő a hideg táborföldön tanyáz?
Nagyobb becsűlet, mert veszélyesebb.
Eh mit! ha van tisztességem s nyugalmam,
Több ez nekem, mint vészes becsület.
Warwick ha tudná, milyen állapotban
Van ő, bizonynyal fölébresztené.
Ha el nem állná utját alabárdunk.
Királyi sátrát mért is őrzenők, ha
Nem védjük őtet éji ellenektől?
Ez sátra itt, ott állnak őrei.
Rajta, fiúk! most vagy soha dicsőség!
Utánam! és mienk lesz Edvárd.
Ki az?
Halál fia vagy, megállj!
(Warwick s a többiek mind rivalganak: „Warwick! Warwick!” s megtámadják az őröket, kik kiáltozva megfutnak. „Fegyverre! fegyverre!” Warwick s a többi követik őket.)
Dob- és trombitaszóval visszajőnek Warwick s a többi, a királyt hozva magokkal, éji ruhájában, karszékben ülve; Gloster és Hastings a színen átszaladnak.
Kik futnak ottan?
Hastings s Rikhárd. hagyd őket, itt a herczeg.
Herczeg? Utolsó búcsunkkor királynak
Hítt Warwick engem!
Ah! más az eset: |
Letettelek akkor a királyi rangról,
S York herczegévé teszlek most megint.
Egy államon hogy urkodnék, a ki
Nem tudja, hogy kell bánni követekkel,
Nem tudja, hogy kell egy nővel beérni,
Nem tudja testvér tisztét véreihez,
Nem tudja, népe üdvén hogy tünődjék,
Nem tudja óni ellentől magát?
Ah! te is itt vagy-é, Clarence öcsém?
Már látom, Edvárd bukni kénytelen.
Ám, Warwick, minden balszerencse és
Magad s mindannyi czimborád daczára,
Edvárd, királyként mindvégig megáll;
S ledönt a sorsszeszély bár, kereke
Korlátain e lélek túllebeg.
Lelkére hát Edvárd király legyen;
De Henriké lesz Anglia koronája,
S való király ő, te csupán az árnyék.
Mylord Somerset, kérlek, légy azon,
Hogy rögtön innen Edvárd herczeget
York érsekéhez kísérjék, öcsémhez.
Pembroke hadával harczom’ ha kivíttam,
Én is megyek majd, s elmondom, mi választ
Üzen Lajos és Bona hölgy neki.
Ég véled addig, York jó herczege.
Tűrnünk kell, a mit ránk sors keze mére:
Hijába küzdünk szél s ár ellenére.
(Edvárdot elvezetik; Somerset vele.) |
Nincs hátra tennünk most egyéb, urak,
Mint hadaink’ London felé vezetni.
Igen, legelső teendőnk lesz ez,
Hogy börtönéből Henriket kimentsük
És fölemeljük a királyi trónra. | (Mind el.) |