BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
Antonius és Cleopatra először az 1623-ki folio-kiadásba jelent meg nyomtatásban. Származási idejének pontos meghatározására hiányzanak a teljesen megbizható külső bizonyítékok. Igaz ugyan, hogy a könyvárus czéh lajstromába 1608. évi május 20-án Blount Edvard beigtatott „egy Antonius és Cleopatra nevű könyvet”, mely Shakspere drámája lehetett, mert Blount volt az 1623-ki folio kiadóinak egyike; de a bizonyíték erejét nagyon meggyöngíti az a körülmény, hogy ugyan e kiadók Antonius és Cleopatrát Shakspere azon darabjai közé sorolják, melyek 1623-ig egy kiadó tulajdonához sem tartoztak. Benső ismertető jeleiből annyit lehet következtetni, hogy Julius Caesar, tehát az 1602. év után keletkezett; hangja és nyelve Coriolanusra és Timonra emlékeztet, s származását talán ezekkel egy időre, 1608. és 1610. közé lehetne helyezni. Coleridge szerint a költő lángesze egy darabjában sem nyilatkozik oly nagyszerűen, mint ebben; de a színpadon nem emelkedett oly népszerűségre, mint Shakspere nagy tragédiái, s a másik két római drámát sem volt képes ebben utólérni. Első angol előadásainak sikeréről hiányoznak ugyan a tételes adatok, de a quart-kiadások hiánya azt bizonyítja, hogy Shakspere korában nem tartozott a népszerűbb darabok közé, s azóta sem fordul elő gyakran a színpadon. Magyarul a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában jelent meg Szász Károly fordításában; a nemzeti színházban 1858. január 2-án került színre; újra fölelevenítették 1885-ben, midőn több ízben adták elő; magyar ábrázolói közűl eddig leginkább kiemelkedett Jászai Mari Cleopatra szerepében. Nehány év előtt a bécsi Burg-színház is fölvette játékrendjébe.
Shakspere anyagját ebben is, mint többi római darabjában, Pluttarchból merítette, melyet Sir Thomas North angol fordításából ismert. A drámában összefoglalt eseményeket Plutarch Antonius életrajzában a huszonötödik fejezettől kezdve beszéli el.
Elmondja először a módot, melylyel Cleopatra Antoniust hálójába kerítette, a mint a darabban Enobarbus elbeszéléséből ismerjük. Akkor történt ez, midőn Antonius a parthusok ellen indulva, Ciliciába maga elé idézte Cleopatrát, hogy kérdőre vonja a Cassiusnak nyújtott segítségért. Az egyptomi királynő festőileg pompás fellépése után Antonius másnap viszonozta a lakomát, melyen ugyanazon fényt akarta kifejteni, de látván versenyzése sikertelenségét, maga tréfált legjobban szegénysége és bárdolatlansága fölött. Tréfáiból – folytatja az életíró – Cleopatra könnyen megismerte a nyers katonát, s ezt tartózkodás és kímélet nélkül hasznára fordította. Mert szépsége, mint mondják, nem volt épen rendkívüli; de modorában volt valami ellenállhatatlanúl lebilincselő, s alakja, ékesszólásával és lényének kellemével egyesülve, útat talált a szívhez. Már hangjában is volt valami báj, s míg nyelvét sokhúrú hangszer gyanánt bármily nyelven használhatta, csak kevés barbar néppel szemben volt szüksége tolmácsra; a legtöbbnek maga is képes volt feleletet adni, mint az aethiopiaiaknak, troglodytáknak, hébereknek, araboknak, syroknak, médeknek és parthusoknak. E tulajdonságai és tehetségei által annyira leköté Antoniust, hogy után ment Alexandriába, mialatt neje Fulvia Romában az ő érdekében háborút folytatott Caesarral, és Mesopotamiában egy parthus sereg állt.
Alexandriában „a henye fiú mulatozásai és tréfái közt” pazarolja el Antonius „a legdrágább kincset, az időt.” Plutarch jellemzőleg írja le a puha, dorbézoló életet, melyet az egyptomi királynő udvaránál vittek. Az ott uralkodó pazarlásról példa gyanánt idézi a következő anekdotát: „Az amphissai Philotas, ki akkoriban az orvosi tudományt tanulta Alexandriában, nagyatyámnak, Lampriasnak elbeszélte, hogy egy ízben bejutott a királyi konyhába és ott több mindenféle mellett nyolcz vaddisznót látott nyárson; és midőn csodálkozását fejezte ki a vendégek nagy száma fölött, a szakács elnevette magát, mondván, hogy a vendégek nincsenek sokan, legfölebb tizenketten, de minden ételnek a legkitűnőbb állapotban kell az asztalra kerülnie, s azért több példányban készítik el, hogy azt választhassák ki, melynek azon pillanatban, midőn kivánják, a legjobb íze van.”
A henyeség és dorbézolás mámorából két hír riasztja fel Antoniust: nejét és testvérét Caesar legyőzte és kiűzte Itáliából, s a parthusok egész Lydiáig és Joniáig elfoglalták Ázsiát. Fulvia nemsokára meghal, s Antonius és Caesar közt a kibékülést létre hozza Antonius házassága Octaviával. Egy ideig tartott a kiengesztelés, de Antoniust bántotta, hogy Caesar minden játékban győz fölötte, s ezt a féltékenységet táplálta lelkében az egyptomi jós is, kit magánál tartott. Elhagyta hát Itáliát Octaviával, ki ezalatt egy leánykával ajándékozta meg, és Athenben tölté a telet. A parthus hadjárat diadalmas befejezése után háromszáz hajóval Itália felé fordult, de Octavia közbevetése most még megakadályozta a viszály kitörését a két sógor között. Antonius visszatért Ázsiába, Octaviát gyermekeivel Caesarnál hagyva.
Ez események elsorolása után így folytatja az életíró: „De rossz végzete, Cleopatrához való szerelme, melyet a jobb gondolatok elaltatni és száműzni látszottak, ismét fölébredt és lángra gyult, midőn Syria közelébe jutott. És végre a lélek bokros és zabolátlan paripája (mint Plato mondja) minden jót és üdvöset lábával tiprott, s elküldte Capito Fontejust, hogy Syriába hozza Cleopatrát.” E percztől fogva feltarthatatlan következetességgel hajtja a végzet katasztrófája felé. Plutarch hosszasabban beszéli el az eseményeket, melyek gyűrűk gyanánt lánczczá fonódva mindig erősebben csavarodnak a sülyedő hős tagjai körűl, míg végre tehetetlenűl átszolgáltatják a végzet itéletének; s ekkor, utoljára, hatalmas erőfeszítéssel újra fölemelkedik, de csak azért, hogy önmagán hajtsa végre a kikerülhetetlen ítéletet. Ez események rohamos gyorsasággal követik egymást, egyik hiba szülvén a másikat. Egész tartományokat ajándékoz Cleopatrának s ezzel elkeseríti maga ellen a római népet; elismeri Cleopatrától született gyermekeit s maga ellen lázítja a megsértett családi erkölcsöket; dicstelen hadjáratot indít a parthusok ellen s megrontja vezéri nimbusát honfitársai és a barbárok előtt. Mindenfelé ingadozni kezdenek az oszlopok, melyekre támaszkodik, de szenvedélye elvakultságában észre sem veszi, hanem Cleopatra után siet.
Elbeszéli ezután Plutarch Octavia kisérletét Antonius visszatérítésére s után való útazását, valamint a kaczérság és tettetés azon fogásait, melyekkel Cleopatra hálójában tartja Antoniust; elbeszéli Octavia visszatérését Rómába, nemes római matronához méltó viseletét s a közvélemény még nagyobb elkeseredését; elbeszéli ama komédiaszerű ünnepélyt, melylyel Antonius Alexandriában Cleopatrát és Cleopatrától való fiait királyokká avatta, s mely a római nép elkeseredését gyűlöletté fokozta. Octavius Caesar hasznára fordítja e hangulatot s Antonius ellen ingerli a tömeget. A háború kikerülhetetlenné válik a két vetélytárs között, s tengeren és szárazon egymás ellen indulnak a hadak, hogy eldöntsék, kettejök közűl kié legyen a világ uralma? A nagyobbat, erősebbet legyőzi a gyöngébb, a szenvedélyes lángész elől elragadja a világ kormánybotját a számító, hideg középszerűség, mert amazt magával viszi s nem bocsátja el asszonyi alakba öltözött rossz végzete. Plutarch elbeszéléséből megtudjuk, hogyan tartotta Antonius a hajóhadnál, Enobarbus tanácsa ellenére, Cleopatrát; hogyan bocsátkozott ennek kedvéért a tengeri ütközetbe, holott szárazföldi serege sokkal erősebb volt s biztosabban kivívhatta volna a győzelmet; hogyan menekült el Cleopatra hajója a csatából s hogyan futott után Antonius, elhagyva hajóhadát, eldobva magától a világ uralmát az asszony kedvéért.
A mi az acitumi ütközet után következik, az már nem más, mint az elbukott hős vergődése a végső megsemmisülésig. Plutarch ezt is részletesen elbeszéli: Antonius kétségbeesett bolyongását s újra egyesülését Cleopatrával; követségét Octaviushoz, kitől már csak azt a kegyet kérte, hogy mint magánember élhessen Athenben vagy Alexandriában; Thyreus küldetését Cleopatrához s Antonius gyanúját; Thyreus megkorbácsoltatását; a háború folytatását és Antonius utolsó, pillanatnyi diadalát Alexandria előtt; Antonius párbajra való kihívását és Octavius visszaútasítását; az utolsó csatát és Cleopatra árulását, és végre Antonius halálát. „Volt egy hű szolgája, Eros nevű, mondja Plutarch. Ezzel hosszú idő előtt megigértette, hogy szükség esetén meg fogja ölni, és most emlékezteté reá. Eros pedig kivonta a kardot s úgy tartá, mintha rá akarna sújtani, de azután elfordította arczát s önmagát ölte meg. Midőn lába elé rogyott, így szólt Antonius: „Helyesen cselekedtél, oh Eros, megtanítván engem arra, a minek történnie kell”. Ezzel alsó testébe szúrt és a székre ereszkedett. De sebe nem okozott azonnal halált. A vérzés megszűnt; midőn leült, ismét magához tért s kérte a jelenlevőket, adják meg neki a kegyelemdöfést. De ezek kifutottak a szobából, mialatt kiabált és maga körűl csapkodott, míg Cleopatrától megjött Diomedes írnok azon parancscsal, hogy hozzá vigyék a sírboltba… Cleopatra nem nyittatá ki az ajtót, hanem egy felső nyílásnál jelent meg és köteleket bocsátott alá. Antoniust ezekhez erősítették s így húzta fel magához két nővel, kiket egyedül vitt magával a sírboltba. Siralmasabb látvány, mondják azok, kik jelen voltak, soha sem volt ennél. Vérrel mocskoltan és a halállal küzködve vonták fel Antoniust, mialatt a levegőben függve Cleopatra felé nyújtá kezeit. És a nőkre nézve sem volt könnyű munka, mert csak nagy nehezen és arczával mélyen lehajolva volt képes Cleopatra erősen megragadni a kötelet, míg az alant állók részvevőleg kiáltottak feléje. Miután így magához vette és lefektette Antoniust, széttépte ruháit, mellét verte és marczangolta, vérrel szennyezte be arczát, urának, férjének, imperatorának szólítva őt, s kicsinybe mult, hogy érte való fájdalmában saját nyomorúságát nem feledte el. Antonius azonban parancsolá, hagyjon fel jajveszéklésével és bort kért, talán szomjúságból, vagy talán remélte, hogy így gyorsabban fog meghalni. Miután ivott, tanácslá Cleopatrának, hogy ha szégyen nélkül teheti, gondoljon saját menekülésére és Caesar barátjai közt leginkább Proculejust ajánlotta bizalmába; őt azonban ne sajnálja sorsának ily fordulata miatt, hanem inkább magasztalja boldognak a sok jóért, mely részévé lett, mivel a legnagyobb földi dicsőséget és hatalmat bírta és most nem becstelenűl verték le, hanem római győzte le a rómait.”
Elbeszéli ezután Plutarch Octavius fájdalmát és mentegetőzését barátai előtt; majd Proculejus küldetését Cleopatrához és ennek tőrbe ejtését, Caesar Látogatását a fogoly királynőnél, a kincsek átadását, Seleucus árulását, Cleopatra dühöngő kitörését, Caesar hideg nyájasságát, Dolabella figyelmeztetését, Cleopatra búcsúját Antonius koporsójától, a paraszt ember megérkezését a fügékkel és kigyókkal s végre Cleopatrának és két asszonyának halálát, és e szavakkal fejezi be elbeszélését: „Caesar bosszús volt Cleopatra halála miatt, de csodálta nemes érzelmét, s holttestét királyi pompával temetteté Antonius mellé. A két asszony is tisztes temetésben részesült.”
Vázlatosan közölve Plutarch elbeszélését, Shakspere drámájának nyújtottuk vázlatát, mely lépésről lépésre követi cselekvényében az elbeszélést, bejárva nyomain a középtengernek csaknem egész körületét, Alexandriától Rómáig, majd Görögországon, Kis-Ázsián, Itálián keresztűl visszatérve Egyptomba, s egybe foglalva tíz esztendő történetét, a Krisztus előtti negyvenedik év tavaszától a harminczadik év nyaráig. Nem hagy ki, nem változtat meg semmit, a mi az elbeszélt történetben lényeges, és nem tesz hozzá saját leleményéből semmi lényeges tényt, a mi az életrajzban nem foglaltatnék. Épen úgy átveszi és felhasználja a korfestő apróbb vonásokat és a másodrendű tényeket, melyek egy vagy más oldalról világosságot vetnek a főalakokra és főeseményekre. Az akkori színpad berendezése megengedte a költőnek, hogy e gazdag anyagot megszorítás, központosítás nélkül, az események egymás után való következésében vigye színre és valóságos korrajzot nyújtson drámai formában. És talán épen e korrajz volta okozta, hogy a színpadról nem tett oly fölemelő hatást, mint a költő más tragédiái, melyekkel különben egyenlő magaslaton áll a mély és igaz jellemzés tekintetében. Mert az a korszak, melynek képét szemléljük e drámában, az emberi természetes tehetségek legmagasabb kifejlődését, de egyszersmind a magára hagyott ember legnagyobb tehetetlenségét tűnteti fel, s az óriás gyámoltalan vergődésének leverő képét nyújtja a szemlélőnek.
A régi világ vége felé közeledett s az új világ napja még nem kelt föl. Elenyészett, megsemmisült, hitelét vesztette minden, mi az embert az előtt lelkesíté, fölemelé, magasabb és nemesebb törekvésekre bíztatá. Az Olymp istenei visszavonultak a földről a bölcsészi kételkedés gúnyos mosolya elől, templomaik üresen álltak, oltáraikon csak a szokás gyújtott lomha egykedvűséggel áldozatot. A hit eltűnt, a vallás megszűnt a meggyőződés vagy az érzés dolga lenni s egyszerűen az állami kormánygépezet egyik kereke lett. Róma hatalma leigázta az ismert világot, elnyelte az egyes országokat, megszűntette a különböző népek egyéniségét, s a világbirodalom fölemelkedésével elenyészet a haza fogalma, eltűnt a hazaszeretet eszméje. A szabadság utolsó hősei elhulltak Philippinél, az új-kor emberei nem tudták megérteni, cserben hagyták őket s ujjongva fogatták be magukat a győztes hatalom diadalszekerébe. A szabadság eszméje megszűnt, a köztársasági erények kimentek a divatból, a római polgárok helyét a praetoriánusok foglalták el, és a katonai uralom a maga vezéreire ruházta át a nép jogait s azok akaratát szentesítette törvénynek. De a kapocs, mely a katonát vezéréhez fűzte, az érdek volt s nem a lelkesedés; ragaszkodott ahhoz, kinek eszétől, ügyességétől, erejétől, győztes harczot s vele gazdag zsákmányt remélt; addig ragaszkodott hozzá, míg e várakozásának eleget tett, s ott hagyta, mihelyt halványulni kezdett szerencsecsillaga. A hűség, az önfeláldozás nem talált helyet ez üzletszerű katonák lelkében, s a valódi harczi erények épen oly elavultak lettek, mint a polgáriak. Eltűntek mindamaz eszmények, melyekért az emberiség az előtt lelkesült, küzdött, meghalt, s melyek fölemelték, megnemesítették szivének vágyait, kezének munkáit. Az ember józan fővel, kiábrándultan, hidegen tekintett maga körül a világban, és nem látott semmi mást, a miért méltó volna élni és küzdeni, mint a test boldogságát, az anyagi élvezetet, és ha ezt képtelen volt többé elérni, könnyű szívvel dobta el magától czéltalan életét. A magasabb hatalmaktól elhagyott világban megbomlott, feloszlásnak indult minden; a magára maradt ember érezte tehetségeinek fejlettségét és tapasztalta azoknak elégtelenségét; reménytelen szívvel, tompa lemondással, sötét kétségbeeséssel nézett maga elé a komor, vigasztalan ürbe, egyforma kedvvel dobva magát a féktelen élvezetek mámorában, vagy a mindent megszűntető halálba. A régi világrend kifordult sarkaiból s mialatt egymás után omlottak össze oszlopai, az emberiség tévedezve botorkált a romok között, új eszmény után epedve, mely fölemelje sülyedéséből; míg a föld egyik távoli zúgában, a kis Galileában megszületett az új világrend megalapítója.
E romokkal fedett, kietlen pusztán, mely az ó- és új-világ mesgyéjén fekszik, vonulnak végig a nagy dráma eseményei. A történetíró készen szolgáltatta ezeket a költő számára; de az anyagba életet önteni, az események benső szálait összekötni és a megtörtént dolgok halmazát lüktető életté alakítani, a költő műve volt. Ebben is, mint mindenütt, a csodálatos emberismerőt bámuljuk Shakspereben. Az a látnoki szem, melyet második látásnak neveznek, az események szürke felszinén keresztűl megpillantotta az emberi szív mozdulatinak gazdag és szeszélyes színváltozatait, és belemélyedt a rejtelmes műhelybe, hol a különféle erők szakadatlan működése és egymásra hatása jellemeket alkot. Kapott egy csomó eseményt s élő emberek cselekvésében vezeti szemünk elé; embereinek oly gondolkozást, mozgást, hanglejtést tulajdonít, mintha valamennyit személyesen ismerte volna, és mi történetileg följegyzett tetteikre tekintve, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy csak ilyenek lehettek és nem másfélék. Ezt kell mondanunk e nagy történeti kép minden alakjáról, a legfőbbekről, kik a középen állnak, épen úgy, mint a legkisebbekről, kik a hátteret foglalják el s a nagyobbak árnyalására szolgálnak. Szinező vonásaiknál csak a számban van különbség, nem az igazságban és jellemzetességben. Azt a kort festi, melyben minden eszmény eltűnt a földről, és a magára hagyott ember egyedül saját természetes tehetségeinek legnagyobb kifejtése és erőfeszítése által törekedett a földön elérhető egyetlen czélra, a testi boldogságra. Ezt az ismertető jelet látjuk minden alakjában, kisebb vagy nagyobb voltuknak, középszerűségöknek, silányságuknak vagy kiválóságuknak megfelelő kifejezésben, és látjuk mindenek fölött két fő alakjában, kik a korszakot leghívebben képviselék s kikben az eszmény nélkül elérhető legmagasabb emberi tökéletességet szemléljük: a férfiúi erőnek, észnek, ügyességnek, bátorságnak legteljesebb kifejlődését önuralom nélkül, és a női bájnak, kellemnek, finomságnak, erélynek, értelemnek legmagasabb fokát erkölcsi tartalom nélkül, és azt az érzelmet, mely e kettőt egymáshoz lánczolja s egymás sorsának intézőjévé teszi, a szerelmet; – de nem a tiszta szivek, nem az ifjuság, nem Romeo és Julia ellenállhatatlan, önfeláldozó, nemes szerelmét, hanem a legteljesebb kifejlésre jutott, érett, tapasztalt, minden illuzióval leszámolt férfi és asszony szenvedélyes érzéki vonzalmát, azt a szerelmet, mely egyedül volt lehetséges e korszakban. Ez Antonius és Cleopatra szerelme.
