BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
Athéni Timon először az 1623-ki folio-kiadásban látott napvilágot. Külön negyedrét kiadása megelőzőleg nem jelent meg, a mit talán az magyarázhat meg, hogy a színpadon nem volt szerencséje s csakhamar feledékenységbe merűlt, a mi viszont magyarázatát nyújthatja a hiányoknak, hézagoknak és ellenmondásoknak, melyek a folio-kiadásban találhatók. Származási idejét csak hozzávetőleg lehet megállapítni. Általánosabb nézet, hogy a költő legkésőbbi korszakába esik, körűlbelűl 1609. és 1610. közé, Antonius és Cleopatra után, mivel talán épen Plutarch megjegyzése Antonius visszavonulásáról tette a költőt figyelmessé Timon alakjára. Plutarch ugyanis leírja, mily levertség vett erőt Antoniuson, midőn az actiumi vereség után napról napra újabb híreket hallott barátjainak és frigytársainak elszakadásáról. „Elhagyta ekkor Alexandriát és barátjainak társaságát, s házat épített magának a tengerben Pharos sziget mellett, gátat állíttatván a tengerben. És úgy tartózkodék ott, mint a kit számkivetettek az emberi társaságból, mondván, hogy Timon módjára akar élni, mivel őt is hasonló sors érte. Mert őt is megsértették barátjai s hálátlanúl bántak vele, és azért ő is haragszik minden emberre.” A részletek, melyeket Plutarch Timon embergyűlöletéről mond, fel vannak sorolva Paynter novellájában, mely „Palace of pleasure” czímű gyűjteményében először 1556-ban jelent meg, e czím alatt: Of the strange and beastlie nature of Timon of Athens, enemie to mankinde, with his death, buriall and epitaphe, (Athéni Timonnak, az emberi nem ellenségének különös és baromi természetéről, halálával, temetésével és síriratával.) Itt is el van mondva, hogy Timon „csak külső alakjára volt ember, tulajdonságaira nézve azonban az emberiség halálos ellensége, nyilván kijelentvén, hogy gyűlöli és útálja azt. Egyedűl lakott kis kunyhóban a mezőn, nem messze Athentől, külön válva minden embertől és minden társaságtól. Soha sem ment a városba vagy más lakott helyre, hacsak nem kényszerűségből. Nem tűrte senkinek a társaságát. Soha sem látták valakinek házába menni, azt sem tűrte, hogy hozzá menjenek. Ugyanez időben volt Athenben egy hasonló természetű más ember is, Apemantus nevű, ki szintén különszakadt az emberek természetes módjától és hasonlóképen a mezőn lakott. Midőn egy napon mindketten együtt ebédeltek, Apemantus így szólt: „Oh Timon, mily kedves lakoma ez! És mily vidám társaságot alkotunk, mivel csak ketten vagyunk, te és én.” – „Igen, felelt Timon, valóban vidám lakoma volna, ha kívülem senki más nem volna itt.” Mondják azt is, hogy Timon gyakran beszélgetett Alcibiadessel, és pedig, mint Apemantusnak mondá, mivel előre látta, hogy az atheniek sokat fognak szenvedni tőle. Említi aztán a fügefát is, melyet felajánl az athenieknek, hogy rá akaszszák magokat, s melyet a dráma Timonja is felajánl a tanácsosnak, midőn Alcibiades ellen segélyt keres nála.
Kertemben egy fám van, mely ártogat;
Azért kivágom nemsokára.
Barátimat, Athent, rangsor szerint,
Fen s len, tudósitsátok valamennyit,
Hogy ki bajának véget vetni óhajt,
Sietve jőjön ide, míg a fejsze
Nem éri fámat, s kösse föl magát.
Kérlek, vigyétek meg üdvözletem.
Azért kivágom nemsokára.
Barátimat, Athent, rangsor szerint,
Fen s len, tudósitsátok valamennyit,
Hogy ki bajának véget vetni óhajt,
Sietve jőjön ide, míg a fejsze
Nem éri fámat, s kösse föl magát.
Kérlek, vigyétek meg üdvözletem.
Közli végre saját maga fogalmazta síriratát, mely Paynternél így hangzik:
Elszállt, elmult nyomorult életem,
El van temetve testem ide lenn:
Itt csapkodják a hullám torlaszok:
Ha nevemet kivánod, légy átkozott.
El van temetve testem ide lenn:
Itt csapkodják a hullám torlaszok:
Ha nevemet kivánod, légy átkozott.
A drámában Timon sírirata, melyet a katona viaszba lenyomva visz Alcibiadeshez, így szól:
Egy gyásztetem, gyászlelkitől elhagyva fekszik itt:
Ne kérdd nevem. Pusztitsa dög a gazok seregit!
Én nyugszom itt, Timon: míg élt, minden élőre bősz.
Menj és kedvedre átkozódj’; de menj s itt ne időzz.
Ne kérdd nevem. Pusztitsa dög a gazok seregit!
Én nyugszom itt, Timon: míg élt, minden élőre bősz.
Menj és kedvedre átkozódj’; de menj s itt ne időzz.
Ezek s talán még samosatai Lucián olasz vagy franczia fordítása voltak a források, melyekből a dráma merített; de vajjon Shakspere közvetlenűl fordúlt-e hozzájok vagy valamely belőlök merített régibb dráma útján, vajjon e darabnak, melyet a folio-kiadás bizonysága neki tulajdonít, szerzője vagy átdolgozója volt, ez még mindig vitatott kérdés, mely nincs véglegesen eldöntve. Tagadhatatlan, hogy e dráma nyelvében, szerkezetében, indokolásában egyenetlenségek, hiányok, ellenmondások fordúlnak elő, melyeket nem lehet Shaksperenek tulajdonítni, míg más helyek, kivált Timon beszédeiben, egyenlő fokon állnak Shakspere legnagyobb tragédiáival. A jelenetek lazán függnek össze, s van olyan is, a harmadik felvonás tanácsjelenete, mely merő toldaléknak látszik, a minek mása, Gervinus megjegyzése szerint, az egész Shakspereben nem található. E jelenetben Alcibiadesnek egy meg sem nevezett vitézét, ki a darabban elő sem fordúl, valami czivódás vagy párbaj miatt a tanács halálra ítéli, és Alcibiadest, mivel pártját fogja az elítéltnek, számkivetésbe küldi, a nélkül, hogy az egésznek valami köze volna a dráma cselekvényéhez. A jellemzésben is vannak ellenmondások. Az első felvonás első színjében a költő így szól Apemantusról:
| Nem csak |
De Apemant, kinek fő élve önutálat,
Előtte térdet hajt s békén megy el,
Boldog, ha Timon bólintott felé.
Pedig Apemantus első fellépésétől fogva szidja, gyalázza Timont s még gorombább hozzá, mint a többiekhez. A negyedik felvonásban Apemantus Timon odúja előtt már látja a költőt s a festőt közelegni, s ezek csak az ötödik felvonásban lépnek föl, miután Timon jelenete a tolvajokkal és Flaviussal véget ért. Timon halála és temetése sem világos; nem lehet tudni, hogyan halt meg és ki temette el; sejthetjük ugyan, hogy a hű Flavius végezte e kegyeletes tisztet, de erre nézve a drámában nincs semmi felvilágosítás: Flavius nyomtalanúl eltűnik s nem tudjuk, visszatért-e urához s nála maradt-e haláláig.
E stylbeli egyenetlenségek, szerkezeti és jellemzési hibák sok fejtörést okoztak a kommentátoroknak és különféle conjecturákat szültek, melyek közűl azonban egy sem dicsekedhetik azzal, hogy minden nehézséget elhárított és véglegesen eldöntötte a kérdést. Vannak többen, (az első volt Knight), kik Shakspereben nem a darab szerzőjét, hanem csak átdolgozóját látják. Szerintök Shaksperet megelőzőleg volt már egy másik Timon-dráma, melynek szerzőjét is fölfedezni véli Delius George Witkinsben. Ennek művét dolgozta át Shakspere, még pedig, mint Delius megjegyzi, leginkább Timon lelkiállapotának festésétől csábítva. „A bölcsészi mélység ez időben egyensúlyt kezdett tartani nála az alkotó képzelemmel, sőt talán túlsúlyra is emelkedett fölötte. Lélektani kérdéseket költőileg feldolgozni, egyes jellemeket mélységökben és sajátosságukban megragadni, ez időben nem kevésbbé csábíthatta őt, mint a drámai összanyag művészi elrendezése, bonyolítása és megoldása.” Az igaz is, hogy Shakspere több régi darabot dolgozott át színpadja számára, de az átdolgozást mindig az egész munkára s nemcsak egyes részeire terjesztette ki, mint ez esetben ennél a darabnál tette volna. Bizonyára ő is észrevette a hibákat, melyeket most bírálói észrevesznek, s könnyen segíthetett volna rajtok, a nyelvnek egyenletes szinezetet adva s megszűntetve az ellenmondásokat, földerítve a homályos helyeket. Soha sem tette azt többi átdolgozott darabjainál, hogy csak egyes részeit dolgozta volna át, míg a többieket régi hibáikkal együtt érintetlenűl hagyta. Aztán, mint Kreyszig kimutatja, a gyöngébb verselés nem mindenütt esik össze a darab gyöngébb részeivel, és így sem a verselés, sem a szerkezet hiányaiból nem lehet az egyes részek authentikus vagy nem authentikus voltára biztos következtetést vonni.
Más útat követett a nehézségek megoldásában Tschischwitz. Szerinte csak Shakspere agyában születhetett a geniális eszme, hogy Timon történetét, melyet kortársai mint vígjátékot fogtak fel, megrázó tragédiának dolgozza fel. A hiányok és ellenmondások pedig egy későbbi átdolgozótól származnak, ki Shakspere darabját megrövidítette és színpadra idomította. Különösen kitörölhetett egy fontos jelenetet, mely Timon viszonyát Alcibiadeshez és a két hetaerához közelebbről, meghatározta s valószínűleg a tanácsjelenetet is indokolta. Ezen conjectura ellen azonban joggal felhozzák, hogy Shakspere dolgozott ugyan át régi darabokat, de annak egyetlen egy példája sincs, hogy az ő darabjait akár életében, akár kevéssel halála után, (a folio megjelenéséig) mások átdolgozták és színre alkalmazták volna. Ezt bizonyára sem Shakspere, sem színháza nem tűrte volna. Ha darabjaiban törlések voltak szükségesek, azokat maga végezte; midőn pedig visszavonúlt Londonból, színháza bizonyára nem találta volna saját érdekében lévőnek, hogy az általa elkészített darabot mással dolgoztassa át; ez csak úgy vált volna hasznára, ha kedveltebb nevet, ügyesebb kezet, nagyobb szellemet talál e czélra, mint a költőé. Azonkívül e conjectura elfogadása, habár a törlések meg is magyarázzák az összefüggés és indokolás hiányait, mégsem szűntet meg minden nehézséget. Mikép lehetne például megmagyarázni ebből Apemantus jellemzésének ellenmondását? És hogyan ronthatta volna el az átdolgozó Shakspere nyelvezetét és verselését, a nélkül, hogy akár a társaságból, akár a közönségből felszólalt volna valaki ellene, nem is említve magát a költőt, ha ekkor még életben volt?
Azért Elze, elvetve az előbbi conjecturákat, fölteszi ugyan, hogy Shakspere előtt létezett már egy másik Timon-dráma és hogy ezt Shakspere átdolgozta, de nem csupán egyes szerepekben és jelenetekben, hanem szokása szerint egészben. A hiányokat és egyenetlenségeket pedig a következő módon igyekszik megmagyarázni: a folio hiányos lapszámozásából azt következteti, hogy Julius Caesar, mely Timonra következik, előbb ki volt nyomtatva, valószínűleg azért, mivel ennek kézirata nem volt teljes és a hiányzót nem lehetett idejére megkerítni. Shakspere eredeti kézirata már nem volt meg, a darabot az egyes szerepekből kellett összeállítni. E szerepek nagyon hanyagúl voltak írva, sok be volt szúrva, sok ki volt hagyva, s a tulajdonképeni végjelenet valószínűleg vagy egészen hiányzott, vagy legalább önkényesen meg volt csonkítva. A kézirat elveszte onnan magyarázható, hogy Timonnak nem volt nagy szerencséje a színpadon, a mit az is tanúsít, hogy sem negyedrét kiadásai nincsenek, sem említés nem történik róla. A kéziratot tehát félretették s a színházi könyvtárban elpusztult. De nem csak az eredeti kézirat veszett el, hanem néhány kiírt szerep is, a mennyiben csak a főszerepeket, első sorban a hősét, készítették és tették el gondosan; a mellékszerepek elkallódtak. E szorúltságban a régi darab szerepeit vették elő, mely csak kevéssel volt idősebb, s lehet, kevésbbé esett feledékenységbe. A szinészek emlékezetből vagy följegyzések után változásokat és javításokat szőttek be a shaksperei szövegből, és így állították össze a kéziratot a nyomda számára. Az is lehet, hogy a régi Timon egy pár szerepét tévedésből tették be a szövegbe. Ha a kiadók nem nagyon épültek is e foltozgatáson, nem volt számokra más választás; Timon helye üresen állt, a nyomda nem várhatott s így meg kellett elégedniök azzal, a mit kaptak. Ha így történt a dolog, könnyen meg lehet magyarázni a nyelv és verselés egyenetlenségeit, a jelenetek laza összefüggését, a hézagokat és a jellemzés ellenmondásait.
Mások ellenben Shaksperet nem átdolgozónak mondják, hanem neki tulajdonítják a darab szerzőségét, csak egy-két apróbb és lényegtelenebb jelenet, mint például a bohócz föllépését, fogadva el toldaléknak. Így Kreyszig Timont Shakspere egyik legjelentékenyebb s gondolatokban leggazdagabb darabjának mondja, melynek alakja, igaz, hogy megsínli a tartlaom sötét komorságát és az áthagyományozott cselekvény szegénységét; de ha mélyebben behatolunk tartalmába, Shaksperet kell szerzőjének elismernünk. Azt a világnézetet tapasztaljuk itt, melyet Lear király és Antonius tanulmányozásából úgy ismerünk, mint a mely élesen előtérbe lép Shaksperenél. És ez: az undor a csalfa, kápráztató látszattól, a mély meggyőződés a világi élet ürességéről és önző aljasságáról, az élvezetek semmisségéről. Az erre vonatkozó helyek Timonnak nemcsak egyik vagy másik részében fordúlnak elő, hanem átfonják az egészet s mint egy gyökér indájának kúszó szálai fogják és növik keresztűl-kasúl az egész épületet. A kétségbeesett Lear visszhangját véljük hallani azon valódi shaksperei sorokban, melyekkel Apemantus rajzolja az emberek aljasságát, képmutatását, szívtelen önzését.
Hajrá! Mi hivság sodra zúdul erre,
Tánczolnak! őrült nők ezek.
Ily örülés e világi dicsőség,
Mint ez a fény olaj- s gyökérhez képest.
Magunk leszünk bolondok, hogy mulassunk:
Bőven hizelgünk, hogy kiszivjuk azt,
A kire, ha elagg, a szivadékot
Bősz és irigy méreggel visszaköpjük.
Ki él, hogy meg ne rontsák vagy ne rontson?
S ki hal meg úgy, hogy sirba ne vigyen
Egy-egy rugást barátság fejiben?
Félek, hogy a ki tánczol most előttem,
Egykor tapos még rajtam: ez kijut.
Ha lemegy a nap, zárják a kaput.
És midőn a maga macska-asztalánál űlve végig tekint a zabáló vendégseregen, mely mohón lakmározik Timon dús asztalánál:
Be sokan eszik Timont s mégse látja!
Fáj látnom, annyian hogy mártogatják
Falatjokat egy ember véribe:
És ő, az őrült, még biztatja őket!
Hogy ember emberben bizik, csodálom.
Jobb, hogyha kést a vendég sohse kap:
Jó enni úgy s megélni biztosabb.
Van példa rá. A ki mellette űl,
Megosztja kenyerét s egészségére
Üríti ki a közös serleget,
legkészebb őt megölni. Megesett.
Volnék nagy úr, nem innám lakomán,
nehogy kitessék, torkom rést hol ád.
Ha úr iszik, vértezze föl nyakát.
Tánczolnak! őrült nők ezek.
Ily örülés e világi dicsőség,
Mint ez a fény olaj- s gyökérhez képest.
Magunk leszünk bolondok, hogy mulassunk:
Bőven hizelgünk, hogy kiszivjuk azt,
A kire, ha elagg, a szivadékot
Bősz és irigy méreggel visszaköpjük.
Ki él, hogy meg ne rontsák vagy ne rontson?
S ki hal meg úgy, hogy sirba ne vigyen
Egy-egy rugást barátság fejiben?
Félek, hogy a ki tánczol most előttem,
Egykor tapos még rajtam: ez kijut.
Ha lemegy a nap, zárják a kaput.
És midőn a maga macska-asztalánál űlve végig tekint a zabáló vendégseregen, mely mohón lakmározik Timon dús asztalánál:
Be sokan eszik Timont s mégse látja!
Fáj látnom, annyian hogy mártogatják
Falatjokat egy ember véribe:
És ő, az őrült, még biztatja őket!
Hogy ember emberben bizik, csodálom.
Jobb, hogyha kést a vendég sohse kap:
Jó enni úgy s megélni biztosabb.
Van példa rá. A ki mellette űl,
Megosztja kenyerét s egészségére
Üríti ki a közös serleget,
legkészebb őt megölni. Megesett.
Volnék nagy úr, nem innám lakomán,
nehogy kitessék, torkom rést hol ád.
Ha úr iszik, vértezze föl nyakát.
És ha Timon átkozódásait olvassuk, ha halljuk, mint vesz búcsút a világtól, mint apostrophálja Alcibiades hetaeráit, miként fogadja Apemantust, Flaviust és a segítségért könyörgő tanácsost, nem ismerünk-e arra a hangra, mely az emberi hálátlanság nagy tragédiájában a vihar dörgésével versenyző harag átkait szólaltatja meg Lear ajkain? Ez a hang szólal meg Timonnál, midőn elhagyja Athent és az erdőben üti fel tanyáját.
Áldást szülő nap! bűzös nedveket csalj
A földbül, s testvér csillagod alatt
Fertőzd a léget. Egy méh ikrei,
Mig megfogannak, nőnek és születnek,
Alig szakithatók el; de külön sors
Érvén, a főbb lenézi a kisebbet:
A minden bajtól ostromolt természet
Nagy jót, csak önmagát megvetve, bír el.
Emeld e koldust, sülyeszd ez urat:
S öröklött szégyent hordoz a tanácsos,
Veleszületett becsületet a koldus.
Fivére teste jóllakásba’ hízik,
Ő koplalásba’ fogy. Ki mer, ki mer
Mint tiszta férfiú megállni, mondván:
„Ez itt hizelgő”? Mind az, hogy ha egy az:
Mert a szerencse mindenik fokához
Hozzásimúl az alsóbb: a tanult fő
Pénzes bolondnak hódol. Ferde minden;
Nincs egyenesség csúf természetünkben,
Csak egyenes gazság.
A földbül, s testvér csillagod alatt
Fertőzd a léget. Egy méh ikrei,
Mig megfogannak, nőnek és születnek,
Alig szakithatók el; de külön sors
Érvén, a főbb lenézi a kisebbet:
A minden bajtól ostromolt természet
Nagy jót, csak önmagát megvetve, bír el.
Emeld e koldust, sülyeszd ez urat:
S öröklött szégyent hordoz a tanácsos,
Veleszületett becsületet a koldus.
Fivére teste jóllakásba’ hízik,
Ő koplalásba’ fogy. Ki mer, ki mer
Mint tiszta férfiú megállni, mondván:
„Ez itt hizelgő”? Mind az, hogy ha egy az:
Mert a szerencse mindenik fokához
Hozzásimúl az alsóbb: a tanult fő
Pénzes bolondnak hódol. Ferde minden;
Nincs egyenesség csúf természetünkben,
Csak egyenes gazság.
Végre egy symbolumban foglalva össze keserű világnézetét, mintha Hamlet embergyűlöletét, Lear haragját, Antonius kétségbeesését hallanók megcsendülni a szavakban, melyeket Apemantusnak mond: „Ha oroszlán lennél, a róka rászedne; ha bárány lennél, a róka felfalna: ha róka lennél, az oroszlán gyanakodnék reád, mihelyt a szamár netalán bevádolna; ha szamár lennél, léhaságod gyötörne s folyvást csak azért élnél, hogy a farkas reggelije légy; ha farkas lennél, falánkságod bántana s gyakran kellene életedet koczkáztatnod ebédedért… Micsoda barom lehetnél, hogy más baromnak ne volnál alávetve? s micsoda barom vagy máris, hogy az átváltozásban károdat nem látod?”
Ha a kérdés nincs is eldöntve, vajjon Shakspere szerzője vagy csak átdolgozója volt Timonnak, annyi bizonyos, hogy majd minden jelenetében megtaláljuk kezének nyomait s fülünkbe csendűl hatalmas hangja.
Magyarúl a nemzeti színházban 1852-ben kerűlt színre, Kelmenfy László fordításában. A Kisfaludy-társaság Shakspere kiadásában Greguss Ágost fordításában jelent meg.
