BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
Coriolanus nyomtatásban először az 1623-iki teljes folio-kiadásban jelent meg e czím alatt: „The Tragedy of Coriolanus”. Ugyanazon évi november 8-án beiktatták a könyvárus czéh lajstromába, mint Edward Blount és Isaac Jaggard kiadók tulajdonát, azon megjegyzéssel, hogy „ezelőtt senki más javára nem volt beiktatva.” Shakspere több darabja, előadása után, külön is megjelent, mielőtt a teljes folio-kiadásba került; e negyedrétű kiadások szolgáltatják néha az egyedüli alapot az illető drámák chronologiájának megállapítására. Coriolanus-nak ily negyedrétű külön kiadása nincs; egyéb külső adatokra is alig találunk, ha meg akarjuk határozni származási idejét; s így a darab benső ismertető jeleihez kell fordulnunk, styljéből, szerkezetéből, hangulatából következtetve az időre, melyben a költő e drámáját írhatta.
Ezek a benső ismertető jelek Shakspere költői tevékenységének utolsó időszakára utalnak. Verselési módja egészen megfelel annak, melyet ez időtől való drámáiban találunk: a három vagy négylábú sorok gyakori használata, s más helyeken viszont hatlábú sorok alkalmazása; egy verssornak több beszélő személy között való felosztása, és a többször előforduló daktylusok a jambusok közt, mind ez időszak mellett tanúskodnak. A bonyodalmas periodusok, a tömör rövidség, mely néha már homályossá válik, az ellipsisek, a mondatok szabálytalan fűzése szintén ismertető vonásai ez időből való drámáinak. A szerkesztés módja, az események tömör csoportosítása, gyors haladása s a legrövidebb úton való vezetése a színpadi gyakorlatban régóta járatos és biztos kezet mutatja; a styl férfiassága, a kifejezések ereje, az emberi dolgok felfogásának zordon nagysága megfelel a költő azon lelki állapotának, melynek külső okát életrajzi adatai nem magyarázzák meg, de nyilvánulását feltaláljuk ez időszakból való minden drámájában. Coriolanus származási idejét tehát e benső bizonyítékok alapján az 1608. és 1610-ik év közé lehet tenni.
Magyarúl a nemzeti színházban először 1842-ben került színre Dobrossy és Egressy Gábor fordításában. 1848-ban, midőn a nemzet három nagy költője egyesült Shakspere lefordítására, e vállalat első és utolsó kötete Coriolanus volt Petőfi fordításában. „Coriolanus büszke, daczos, kemény, de az anyai szóra meglágyuló természete – írja Greguss – nagyon illet Petőfi egyéniségéhez, a ki demokrata elvei mellett aristokrata érzésű volt. Nagy szeretettel és lelkesedéssel fogott a dologhoz, és fordítását különösen a beszéd heve és ereje tűnteti ki.” Petőfi fordításában jelent meg Coriolanus a Kisfaludy-társaság teljes Shakspere-kiadásában is; ugyanezt a fordítást használja a nemzeti színház 1870-óta.
Shakspere forrása Plutarch volt: Coriolanus életrajza a Vitae parallelae czímű munkában, melyet azonban nem eredetiben, hanem sir Thomas North angol fordításában ismert, mely először 1579-ben jelent meg e czím alatt: „The Lives of the noble Grecians and Romans compared together by that grave learned Philosopher and Histographer, Plutarke of Chaeronea.” Különben Nort fordítása sem az eredetiből, hanem Amyot, auxerrei püspök franczia fordítása után készült. Mind e két fordítás legfölebb csak a kifejezésekben tér el az eredetitől, s mint a német Shakspere-társaság kiadása megjegyzi, North angol fordítása a francziához, és Amyot franczia fordítása az eredeti göröghöz oly híven ragaszkodik, hogy Shakspere drámái előadását közvetlenűl Plutarch görög elbeszélésével lehet egybevetni.
Shakspere forrása Plutarch volt: Coriolanus életrajza a Vitae parallelae czímű munkában, melyet azonban nem eredetiben, hanem sir Thomas North angol fordításában ismert, mely először 1579-ben jelent meg e czím alatt: „The Lives of the noble Grecians and Romans compared together by that grave learned Philosopher and Histographer, Plutarke of Chaeronea.” Különben Nort fordítása sem az eredetiből, hanem Amyot, auxerrei püspök franczia fordítása után készült. Mind e két fordítás legfölebb csak a kifejezésekben tér el az eredetitől, s mint a német Shakspere-társaság kiadása megjegyzi, North angol fordítása a francziához, és Amyot franczia fordítása az eredeti göröghöz oly híven ragaszkodik, hogy Shakspere drámái előadását közvetlenűl Plutarch görög elbeszélésével lehet egybevetni.
Plutarch a plebejusok két lázadását említi a senatus és a patriciusok ellen. Az elsőnek oka azon hallatlan keménység volt, melyet a gazdag hitelezők plebejus adósaik ellen gyakoroltak. Cajus Marcius ez alkalommal is a legszigorúbb eljárást követelte s határozottan ellenszegűlt a senatus egy részének, mely a szegény nép javára a törvény szigorúságát némileg enyhítni óhajtotta. Szerinte ha a hitelezők pénze odavész is, az nem lesz a legnagyobb baj ez ügyben, hanem az eddig tanúsított engedékenység volt a rakonczátlanság kezdete, s a vakmerő támadás czélja az, hogy a törvényt eltörölje és mindent összezavarjon. Ha tehát a senatus okos, fojtsa el idején e gyalázatos és gonosz kezdetet. A senatus azonban több napi tanácskozás után sem határozott semmit, s végre Menenius Agrippát küldte követség élén a néphez. Menenius az ismert mesével csillapítá le a lázongókat, s a béke föltétele azon engedély lett, hogy a plebejusok öt hatósági személyt választhassanak (tribuni plebis), kiknek kötelessége a szegény népet erőszak és elnyomás ellen védelmezni. Első tribúnok Junius Brutus és Sicinius Velutus lette, e lázongás tulajdoképeni okozói és vezérei.
A második lázadás, melyet Plutarch említ, a tribúnok bujtogatására Corioli bevétele és a volskok legyőzése után tört ki az élelmi szerek roppant drágasága miatt, és azon zsákmányoló hadjárat által ért véget, melyet Coriolan egy csapat önkénytessel az antiumi terület ellen indított. Shakspere ez utóbbira csak annyiban volt tekintettel, a mennyiben indító okát, az éhséget és drágaságot, az előbbinek tulajdonította s így a kettőt czéljához képest egybe olvasztotta.
Ugyanezen drámai czélból másutt is összébb vonta az eseményeket. Miután Plutarch elbeszélte a consulválasztást, elmondja – nem határozván meg közelebbről az időt, – hogy a syrakusai Gelon ajándékából, részint pedig vétel útján sok gabona érkezett Rómába és az éhező nép azt kivánta, hogy ezt ingyen oszszák ki vagy legalább igen olcsón adják el. Coriolan a senatusban határozottan ellenszegült e kivánságnak s ez alkalommal indítványt is tett a népnek engedélyezett tribunok megszűntetésére. Ez dühbe hozta a tribunoktól felizgatott népet s összeütközésre is került a dolog egyrészről a tribunok, aedilek és a nép, másrészről Coriolan és a patriciusok között. Shakspere mindezt híven megtartja, de közvetlenűl mint a consulválasztás folytatását adja elő; Coriolan beszédét, melyet Plutarch szerint a senatusban tartott, a piaczon mondatja el vele, közvetlenűl összekötve oly eseményeket, melyeket a valóságban bizonyos időköz választott el egymástól.
Ez apró lényegtelen eltéréseknél, melyeket a drámai forma tett szükségesekké, fontosabb az, melyet a költő a nép felfogásában tanúsít. A római plebejusok viszonyát az államhoz és a nemességhez Plutarch a következő vonásokkal tűnteti fel: „A senatus, mely a gazdagok pártján állt, összeütközésbe jött a néppel, mely sokat és iszonyúan vélt az uzsorásoktól szenvedni. Mert ezek zálogolás és eladás által megrabolták a kevésbé jómódúakat minden vagyonuktól. Az egészen szegényeket pedig börtönbe vetették, holott sokan sebhelyekkel voltak fedve és a háborúkban a hazáért harczoltak. Az utolsó háborút a sabinok ellen viselték, mialatt a gazdagok mérsékletet igértek és a tanács elhatározta, hogy Marcus Valerius vállaljon azért kezességet. Erre azonban, miután a harczot bátran kiállták és az ellenséget legyőzték, semmi méltányosságot sem tapasztaltak az uzsorások részéről, a tanács pedig úgy tett, mintha nem emlékeznék igéretére, és megengedte, hogy újra börtönbe vessék és megzálogolják őket; a városban azonban gonosz nyugtalanságok és csoportosulások keletkeztek. Az ellenség előtt nem maradt titokban, hogy a nép egyenetlen, s azért az országba törtek és elpusztították. És midőn a hatóság fegyverre szólította a fiatalságot, senki sem jelent meg. És így a hatóságok ismét különböző vélemények közt oszlottak meg. Némelyek azt hitték, engedni kell a szegényeknek és mérsékelni a hagyományos szigorúságot. Mások azonban ellenszegültek, kik közé tartozott Marcius is.” Miután erre elmondja, hogyan készült kivándorolni az elégedetlen nép és Menenius hogyan csillapította le s engesztelte ki őket a senatussal, így folytatja: „Mihelyt ismét helyreállt az egyesség a városban, a plebejusok rögtön fegyvert ragadtak és hadi szolgálatra ajánlkoztak.”
Shakspere máskép tűnteti fel a népet drámájában. Azok az ingadozó, szájaskodó, megbízhatatlan emberek, kiket a büszke patricius egyre-másra kutyáknak szid; azok a lármás, durczáskodó, meghunyászkodó teremtések, a kik némán elsompolyognak, midőn Coriolan a volskok tele csűrjeihez utasítja őket, a kiket még a legenyhébben gondolkozó Meneius is butáknak és gyáváknak mond s kiknek arczába a patriciusok mindúntalan a gyáva nevet dobják; azok a harczosok, kiket szidalmakkal kell az ellenségre hajtani s kik az elfoglalt városban legelőször is zsákmányolni kezdenek, s míg vége sincs a harcznak, ón kanalat, párnát, ruhát rabolnak; az a csőcselék, mely gúnyolódva, sipkáit a levegőbe hajigálva kiséri a kapuig a száműzött patriciust, hogy aztán bosszuló visszatértének hírére gyáva dühében saját vezérei és hajdani izgatói ellen forduljon: ez a nép inkább hasonlít a Caesarok Rómájának vagy az új-kor nagy városainak csőcselékéhez, mint azokhoz az ősrómai egyszerű, zordon erkölcsű polgárokhoz, kik csodálatos jogi és katonai érzékkel tudták magukat a fegyelemnek alárendelni, kik ha zúgolódtak és lázongtak is, inkább kivándorlással akartak tarthatatlan helyzetökből menekülni, mintsem hogy nyers erőszakkal támadjanak elnyomóik ellen, és a kik szívós kitartásukkal végre is demokratikussá alakították át az aristokratikus köztársaságot. Ekkor kezdődött a százados küzdelem a patriciusok és plebejusok közt, mely utoljára a plebejusok teljes egyenjogúságával végződött. Hosszú időbe, sok küzdelembe került, míg a patriciusok és plebejusok közt megszűnt a házassági tilalom, míg a plebejusok részeseivé lehettek a censori, praetori és papi hatalomnak s míg az első plebejus consult megválasztották. Az aristokratikus és demokratikus elv százados küzdelmének mindegyik stadiumát a demokratia egy-egy újabb vívmánya jelzi, egy-egy újabb lépést képezvén az ösvényen, mely a teljes egyenjogúsághoz vezetett. E hosszú úton az első lépés a néptribunok hivatala s a megelőző küzdelem az első mérkőzés volt a két elv között.
De azért, hogy Shakspere oly kedvezőtlen világításban tűnteti fel a népet, nem következtetjük belőle, hogy drámája az aristokratia dicsőítése akar lenni a demokratia rovására. Minden efféle tendentia távol volt tőle. Az örök emberi, és nem elmuló rendszerek költője ő; vizsgálatának tárgya az a csodálatos, örökkévaló rejtély, melyet emberi léleknek nevezünk, és nem a különböző kormányzati elvek jogosultsága s egymás fölött való előnye. Ő mindig az embert festette, és az embert soha senki jobban nem ismerte, soha senki hívebben, igazabban és teljesebben meg nem mutatta az embernek, mint ő. Megmutatta egészen, páratlanúl, tárgyilagosan. Nem az volt a czélja, hogy megszerettesse vagy meggyűlöltesse, hanem hogy megismertesse, s oda állította szemünk elé a maga valóságában, szépítés és torzítás nélkül. Nem fogja pártját egyik vagy másik személyének, nem akarja egyiket a másik rovására dicsőítni; igazságos mindegyik iránt, s híven és tárgyilagosan mutatja be valamennyit, úgy a mint van, jó és rossz tulajdonságaival, erényeivel, és hibáival. Coriolanus drámájában sem foglal pártállást az aristokratia képviselője, Coriolanus mellett, a nép ellenében. Híven festi mind a kettőt, s egyiknek hibáit a másik hibáival indokolja és magyarázza. Coriolanus féktelen kevélységének és véghetetlen megvetésének, melyet a nap iránt érz, némi igazolását látjuk a nép hitványságában; de viszont a nép gyűlöletének s a haza megmentője iránti hálátlanságának magyarázatát találjuk ama leplezetlen megvetésben s érdekeinek nyilvánvaló és sokszor igazságtalan mellőzésében, melyet a kevély patricius minden lépten-nyomon tanúsít; s magunk is kénytelenek vagyunk a tribunok azon vádjában, hogy Coriolanus a nép ellensége, nem rágalmazó bujtogatást, hanem az igazságot látni. Ez a költő felséges tárgyilagossága, mely az ellentétes érdekek és a küzdő személyek fölött áll, nem fogva partját egyiknek sem, nem kegyelve egyiket a másik fölött, hanem igazságot szolgáltatva mindegyiknek, s egészen, erejével és gyöngeségével, szépségben és rútságban reprodukálva a nagy alkotó természet művét.
Coriolanus drámájában az aristokratia és demokratia küzdelmét látjuk, de a költő czélja nem e két elv ellentétének feltűntetése volt, hanem azon emberi szenvedély festése, mely az emberek közt osztályokat teremt, egyiket a másik fölé emeli s egyiknek lelkét megvetéssel tölti el a másik iránt. Ez az örök emberi szenvedély és nem annak egyik vagy másik mulékony nyilatkozási formája képezi tárgyát a költőnek. A büszkeséget látjuk Coriolan alakjában, nem sok nem és jogosult formájában, mely saját erejének és érdemének öntudatában áll, hanem azon elfajulásában is, mely az alatta állók megvetésével párosul. Ez a mértéktelenség teszi hibává a magában jogosult szenvedélyt, ez vonja maga után a tévedések, vétségek lánczolatát egész a honárulás bűnéig. De mellette egy erősebb, nagyobb és hatalmasabb erény él a hős lelkében, a gyermeki kegyelet; s midőn a végső összeütközés a természeti kötelesség diadalával végződik, a félelem és megdöbbenés érzése mellett, melylyel eddig kisértük, rokonszenvünket is meghódítja; és midőn a hatalmas hőst hajdan remegő ellenségei előtt látjuk, a mint a hódolat és hízelgés szavaival igyekszik kegyöket megnyerni, nemcsak megérdemlett büntetését látjuk megalázódásában, hanem szánalmunkat sem vonhatjuk meg tőle, míg végre büszkeségének utolsó fellobbanása és összeroskadása ellenségeinek csapásai alatt, helyre állítja lelkünkben a teljes harmoniát és tiszta tragikai hatást hagy hátra.
