BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
Cymbeline először az 1623-ki folio-kiadásban jelent meg nyomtatásban, s előadásának legrégibb ismert emléke Forman Simon naplójában található, mely nem említi ugyan az előadás napját, de ugyanezen napló más részeiben előforduló adatok összevetése szerint, ez az 1610-ik évi ápril 20-ka és az 1611-ik évi május 15-ke közé esett. A magyarázók csaknem egyhangúlag megegyeznek abban, hogy a darab csakugyan ez időtájt készűlt s kerűlt először színre. Benső szerkezete, stylje, képeinek bősége, magasztos és érett erkölcsi hangja mind azt bizonyítja, hogy abból az időből való, melyből a „Téli rege”, „VIII. Henrik”, „A vihar” származik. Ugyanezt bizonyítja az úgynevezett mask alkalmazása, a szellemek és Jupiter megjelenése az ötödik felvonásban, melynek mása Shaksperenél csak a „Viharban” található. Azt sem lehet elfogadni, hogy e jelenet csak későbbi színpadi toldalék lett volna; hangján, kivált Jupiter válaszában, világosan látható Shakspere szelleme és keze, s a jelenet oly szerves része az egésznek, hogy nélküle a következők érthetők sem volnának; a dráma végjelenete, Posthumus elbeszélése, a talány megfejtése, a darab megoldása mind oly szoros összefüggésben áll e jelenettel, hogy nélküle nem lehetne megérteni.
A darab származási idejére nézve tehát, a külső és belső bizonyítékok alapján, meglehetős biztossággal fogadhatjuk el az 1610-ik vagy 1611-ik évet vagy is Shakspere költői tevékenységének utolsó korszakát. A mi tárgyát illeti, az első pillantásra látható, hogy két külön, hangban, időben és szinezésben egymástól különböző részből áll: az egyik a brit mondavilágból való, a másik olasz novellai eredetű. A két rész különbsége mindenben, még a nevek formájában is feltűnik, s a szerző nem igyekezett az anachronismusok élét leköszörűlni, sőt az által, hogy meséjét nem tetszés szerint való képzeleti időbe, hanem határozott történeti korszakba helyezte, s történeti nevekkel és eseményekkel kötötte össze, a két elem különbségét annál kirívóbbá tette.
A kettő közűl az olasz novellai rész határozottan a dráma központja, cselekvényének teste, mely magában foglalja a szenvedélyek összeütközését és a történet emberi érdekességét. Ez Posthumus és Imogen viszonya, a középkor egyik legkedveltebb s versben és prózában legtöbbször feldolgozott költői themája: a férj fogadása nejének erénye fölött, pillanatnyi csalódása és rászedése az ármánykodó hazugság által, kegyetlen bosszúja, melyet hű szolgája meghiúsít, az igazság fölfedezése, az áruló leálarczozása, a hitvesi erény elismerése és az ártatlanság diadala. A tárgy sokféle feldolgozása közűl legközelebb áll a drámához Boccaccio novellája a Decameron második napjában, melyet a legtöbb magyarázó e részben Shakspere közvetlen vagy közvetett forrásáúl fogad el. Boccaccio elbeszélése főbb vonásaiban így szól:
Néhány olasz kalmár együtt ül az estebédnél egy párisi fogadóban s beszélgetésök csak hamar otthon hagyott nejeikre tér. A legtöbben könnyedén beszélnek róluk, de a genuai Bernabo Lomellin abbeli meggyőződését fejezi ki, hogy neje, a szép Ginevra ellenállna minden kisértésnek s hű maradna hozzá, habár tíz évig is távol élne tőle. Ragyogó színekkel festi aztán szépségét, báját, kedvességét, elmésségét, ügyességét. Ambrogiulio, a piacenzai kalmár, gúnyolja hiszékenységét, s kérdi, vajjon kiváltsága van-e a császártól, hogy ne járjon úgy, mint más férjek? Nem a császár, hanem Isten adta nekem e kegyet, felel Bernabo. De Ambrogiulio nem bízik a nőkben, s be akarja bizonyítni a genuai kalmárnak, hogy képtelenséget hisz; mert a nők természetöknél fogva kevésbbé állhatatosak, mint a férfiak, pedig tudni való, hogy a nászi eskü ezeket sem tartóztatja vissza a szerelmi kalandoktól. Hát még a gyöngébb nem! Legfölebb a gyalázattól való félelem tartja őket féken; de a hol ettől nem kell rettegniök, ott nem is állnak ellen a kisértésnek. S hozzá teszi, hogy ha Bernabo nejéhez férhetne, tőle is csakhamar elnyerné azt, a mit már annyiaktól elnyert.
Bernabo fogadást ajánl: életét teszi föl ezer arany forint ellen; Ambrogiulio rááll a fogadásra, de nem akarja ellenfelének életét; e helyett ötezer forintot kíván. A fogadás megtörténik. Bernabo Párisban fog maradni s nem ad magáról tudósítást nejének; a fogadásnak pedig három hónap alatt kell eldőlnie. A többi kalmár hiába igyekszik a fogadókat lebeszélni; mindketten sokkal jobban fel vannak hevűlve és írással kötelezik magokat a fogadás megtartására.
Ambrogiulio Genuába siet, de csakhamar belátja, hogy nem lehet semmi reménye fogadásának megnyerésére; mert mindenfelől csak Ginevra erényének magasztalását hallja. Cselhez folyamodik hát; megveszteget egy szegény nőt, ki ismerőse Ginevrának és sokat érintkezik vele. E nő útazás ürügye alatt arra kéri Ginevrát, engedje meg, hogy ládáját nála tegye le. A gyanútlan nő beleegyezik; a ládában Ambrogiulio rejtőzik, ki ily módon Ginevra hálószobájába jut. Éjjel kilép a ládából, megjegyzi magának a szoba bútorzatát, a képeket; magával visz egy erszényt, egy gyűrűt és egy övet, s fölfedezi, hogy az alvó nő kebbén anyajegy van, aranyszínű hajjal körűlfogva. Ekkor visszasiet Párisba s azzal lép Bernabo elé, hogy megnyerte a fogadást. Leírja Ginevra hálószobáját, megmutatja a magával hozott tárgyakat, s mivel Bernabo még mindig nem akar hinni szavának, leírja a titkos jegyet Ginevra mellén. Bernabo le van sújtva, legyőzöttnek vallja magát s kifizeti a csalónak az ötezer forintot.
De nején szörnyű bosszút akar állni. Nem messze Genuától megállapodik s egy szolga által oda hivatja Ginevrát, kit a szolga, megbízása szerint, az országút egy magányos helyén meg fog ölni. De nem öli meg; Ginevra könyörgése meghatja szívét, hisz ártatlanságában, s urának ámítására néhány ruhadarabját viszi hozzá, mint halálának bizonyítékát, míg a nő megigéri, hogy messzire távozik. Valóban férfi ruhát ölt és Sicurano név alatt egy cataloniai nemes szolgálatába lép, ki magával viszi Alexandriába, hová sólymokat szállít a szultán számára. Sicurano megnyeri a szultán kegyét, ki udvarához veszi s testőrségének parancsnokává teszi. Egy idő múlva Acreba megy csapatával az idegen kalmárok védelmére. Itt véletlenűl belép egy velenczei kalmár boltjába és meglátja az ékszert, övet és erszényt, melyet hajdan elloptak tőle. Kérdésére, vajjon eladók-e ezen tárgyak, Ambrogiulio nevetve előlép, kijelentve, hogy e tárgyak az övéi s nem eladók ugyan, de ajándékul szívesen átengedi a kapitánynak. Sicurano nevetése okát kérdi s erre Ambrogiulio elmondja, miként jutott e tárgyak birtokába, még mindig úgy adva elő a dolgot, mintha csakugyan megnyerte volna Ginevra szerelmét. Ginevra ebből megismeri boldogtalanságának okát; most már tudja, miért akarta férje megöletni s elhatározza, hogy bosszút áll az árulón. Rábírja, hogy vele menjen Alexandriába; ugyanekkor ismerős genuai kereskedők által rávéteti Bernabot, ki ezalatt nagy nyomorba jutott, hogy Egyptomba költözzék. Ginevra ekkor elmondja a szultánnak a történteket, s a szultán maga elé idézi mind Ambrogiuliot, mind Bernabot. Az előbbire keményen ráparancsol, hogy vallja meg a teljes igazságot, s ez a kinvallatástól való félelmében elbeszéli a dolgot úgy, a mint valósággal történt. Ginevra erre fölfedezi kilétét, Bernabo térdre roskad előtte és bocsánatot nyer tőle, s Ambrogiuliot a szultán büntetésűl mézzel bekenve meztelenül karóhoz kötteti, hol a legyek és darazsak elevenen megeszik. A kiengesztelődött házaspárt a szultán gazdag ajándékokkal hazájokba bocsátja.
Boccaccio Decameronjának angol fordítása 1620-ban jelent meg, de előszavában említi, hogy már előbb is jelentek meg egyes novellái fordításban; névszerint Ginevra történetének két angol átdolgozásáról van tudomásunk; az egyik 1518-ban, a másik 1603-ban jelent meg. Van különben egy középkori franczia mysteriumi játék is, melynek ugyanez a tárgya s mely némely részletében még közelebb jár Shakspere drámájához. A fogadás Rómában történik Otho és Berengier közt. Berengier, a csaló, előbb ugyanazt a fogást kisérti meg, mint Jachimo: Denise, a nő, előtt azzal rágalmazza férjét, hogy könnyelmű leányokkal él Rómában. Denise szobájába azonban nem ládában viteti magát, hanem megvesztegeti szolgálóját, Eglantinet, ki úrnőjének altatót ad be.
A dráma ezen részének közvetlen vagy közvettet forrása tehát Boccaccio volt; a másik rész, az úgynevezett állami actio, vagyis a brit-mondai és ősrómai elem a legtöbb magyarázó szerint Holinshed krónikájából van merítve, legalább keretje: a nevek és a hátteret alkotó történeti események. Holinshed, a ki történetét a mesés brit királyokkal kezdi, említi Malmutiust, a britek első törvényhozóját, Ludot, London város alapítóját, Cassibelanust és Cymbelint, ki Augustus császár udvaránál nevelkedett s általa üttetett lovaggá; jó barátságban élt Rómával, de később megtagadta az évi adót, minek következtében háború támadt Róma és Britannia közt. Azt is említi, hogy Cymbelin fiai Guiderius és Arviragus voltak; de a királyfiak elrablásáról már semmit sem tud; ez, valamint a sziklabarlangban nevelt királyfiak gyönyörű idyllje, találkozásuk a férfiúnak öltözött Imogennel, vonzódásuk az ismeretlen nővér iránt, mind a költő szabad leleményéből származik; úgyszintén a királyné és Cloten alakja s a királyné ármánykodásai Cymbeline és családja ellen.
De nem minden Shakspere-magyarázó találja ily könnyen megoldhatónak a források kérdését. A német Shakspere-társaság kiadásában Hertzberg abbeli biztos meggyőződését fejezi ki, hogy a két rész összeállítása, az antik-római és brit elem összekeverése a modern olaszszal, nem Shaksperetől származik. Shakspere tökéletesen értett ahhoz, hogy elmerűljön valamely kor szellemében s élve reprodukálja; épen azért nehezen lehetne megérteni, miért ne segített volna a chronologiai ellenmondásokon a darab tisztán tragikus helyzeteiben. A két külön elemnek e synkretismusát csak abból véli megmagyarázhatónak, hogy Shakspere már készen találta, vagy valamely népszerű regényben, vagy egy ismert és kedvelt színműben, melyet átdolgozott. E szerint Shakspere közvetlen forrása nem Boccaccio és Holinshed, hanem valamely régibb regény vagy dráma lett volna, melynek azonban semmi nyoma sem maradt fenn.
„Cymbeline” nagyon különböző elbánásban részesűlt az ítészet részéről s egyaránt tapasztalta az igazságtalan kárhoztatást és a leglelkesűltebb magasztalást. Johnson még föltétlenűl elítélte. „E darab, úgymond, némely helyes gondolatot, néhány természetesen dialogot és csinos jelenetet foglal magában. De mindezekhez csak nagy hibák árán juthatunk. A lelemény balgaságát, a megoldás esztelenségét, a különböző korok neveinek és erkölcseinek összezavarását s az események lehetetlenségét kiemelni annyi volna, mint a bírálatot ellenállásra képtelen együgyűségekre vesztegetni.” E túlszigorú ítéletet régóta meghazudtolta az idő, melynek haladásával az elismerés is folytonosan emelkedett, míg végre valódi lelkesedéssé vált. Schlegel Cymbelinet a költő egyik legcsodálatosabb alkotásának nyilvánítja. Drake szerint a darabnak csaknem minden lapja Johnson ítéletének kiáltó igazságtalanságát hirdeti. Gervinus Cymbelinet a költő legkiválóbb művei mellé állítja s lelkesedéssel beszél róla. Az újabb kori előadások Németország első rangú színpadjain és a magyar nemzeti színházban a közönségnek is alkalmat nyújtottak, hogy elragadtatásával és tapsaival tiltakozzék a méltánytalan ítélet ellen s igazságot szolgáltasson azoknak, kiknek tiszta szeme a külsőségeken keresztűl meg tudta látni az örök igazat és szépet.
És valóban lehetetlen elzárkózni e dráma hatása elől, melynek központjában oly alak áll, mint Imogen, Shakspere gazdag női arczképcsarnokának legszebb és legvonzóbb képe, melyben a szenvedély és nyugodtság, a szilárdság és gyöngédség, az eszményiesség és gyakorlatiasság, a tisztaság és hogy úgy mondjam szűzies érzékiség bájoló és feledhetetlen egészszé egyesűl. A költő különös szeretettel rajzolta a legapróbb részletekig ez alakját, melyben az angol nő, az angol hitves eszményét örökíté meg. A mi szépség árad szét e darabban, belőle sugárzik ki s reá verődik vissza, s még a két királyfi idyllje is, ez a maga nemében páratlan remekmű, csak arra látszik szolgálni, hogy kiegészítse Imogen alakját s fivéreiben férfi párhuzamát mutassa be az ő női szeretetreméltóságának. A darab legszebb jelenetei, melyeknek minden sorát a nagy költő szelleme ihleti, azok, hol Imogen áll a központban: búcsúja Posthumustól, találkozása Jachimóval; a jelenet, hol Posthumus levelét kapja és szerelmének türelmetlen Heve a legbájosabb őszinteséggel tör ki.
Szárnyas lovat nekem! – Hallod, Pisanio!
Ő Milford-révbe’ van: olvasd, s beszélj,
Mily messze van oda? Ha más silány
Dologban egy hétig döczög, miért
Én egy nap nem repülhetnék oda?
Mondd, hű Pisanio (ki úgy epedsz,
Oh, hadd alkudjam: mégsem úgy, de vágysz,
Csakhogy kevésbbé, oh nem úgy, mint én:
Én vágyok túl a túlon!) és sürün
Beszélj… mennyire van az a boldog
Milford? s mellesleg mondd, miként jutott
Wales ily rév boldog birtokába?…
Szólj, kérlek, hány tuczat mértföldet győzünk
Egy-egy órában?
Ő Milford-révbe’ van: olvasd, s beszélj,
Mily messze van oda? Ha más silány
Dologban egy hétig döczög, miért
Én egy nap nem repülhetnék oda?
Mondd, hű Pisanio (ki úgy epedsz,
Oh, hadd alkudjam: mégsem úgy, de vágysz,
Csakhogy kevésbbé, oh nem úgy, mint én:
Én vágyok túl a túlon!) és sürün
Beszélj… mennyire van az a boldog
Milford? s mellesleg mondd, miként jutott
Wales ily rév boldog birtokába?…
Szólj, kérlek, hány tuczat mértföldet győzünk
Egy-egy órában?
S midőn hallja a távolságot s az időt, melyre szüksége van, türelmetlensége újabb kifakadásokra ragadja; nem hall, nem lát mást, mint a milfordi révet, hol férje vár reá.
| Mit! ily tunyán nem jár, a ki |
Hallám hirét, hol gyorsabb volt a ló,
Mint az idő homokja. Eh, bohóság!
S Pisanio csillapító szavaira, hogy gondolná meg jobban a dolgot:
Előmbe nézek én: köd itt, köd ott,
És a mi jő, csak köd van mindenütt,
Melyen nem látok át. Eredj csak, kérlek;
Fogadd szavam. Nincs mit beszélni már:
Reám csak egy út, a milfordi vár.
És a mi jő, csak köd van mindenütt,
Melyen nem látok át. Eredj csak, kérlek;
Fogadd szavam. Nincs mit beszélni már:
Reám csak egy út, a milfordi vár.
S mennyire kiegészíti e képet a következő jelenet, melyben megtudja férje igaztalan gyanúját és a kegyetlen parancsot, melyet meggyilkolására adott. Vádló levelét olvasva szó nélkül összeroskad, majd maga bíztatja Pisaniót, hajtsa végre ura parancsát minél előbb.
Öngyilkosságra égi tilalom
Teszi gyávává gyönge kezemet.
Jer, itt szivem; de holmi elfödi.
Csak lassan; nem kell védv: mint kardhüvely
Engedjen. Mi van itt? A hű Leonatus
Levelei, s mind hithagyott lett? Félre,
Hitemnek megrontói! Már nem lesztek
Szivemnek mellese. Ál prófétáknak
Szegény bolondok higyjenek: habár
A megcsalottnak fáj az árulás,
Kinosb a dolga mégis a csalónak.
S te Posthumus, ki engedetlenségem
Atyám ellen lázitád és velem
Megvettetél király kérőket is,
Tapasztald, hogy ez nem mindennapi,
De ritka és nemes tett; én pedig
Bánkódva gondolom, ha tompa lészsz
Iránta, kit most ékesítsz, miként
Gyötrend emlékem. Kérlek, most siess:
A bárány mészárszékre megy: a kést!
Urad parancsszavára lomha vagy,
Bár én is kérem.
Teszi gyávává gyönge kezemet.
Jer, itt szivem; de holmi elfödi.
Csak lassan; nem kell védv: mint kardhüvely
Engedjen. Mi van itt? A hű Leonatus
Levelei, s mind hithagyott lett? Félre,
Hitemnek megrontói! Már nem lesztek
Szivemnek mellese. Ál prófétáknak
Szegény bolondok higyjenek: habár
A megcsalottnak fáj az árulás,
Kinosb a dolga mégis a csalónak.
S te Posthumus, ki engedetlenségem
Atyám ellen lázitád és velem
Megvettetél király kérőket is,
Tapasztald, hogy ez nem mindennapi,
De ritka és nemes tett; én pedig
Bánkódva gondolom, ha tompa lészsz
Iránta, kit most ékesítsz, miként
Gyötrend emlékem. Kérlek, most siess:
A bárány mészárszékre megy: a kést!
Urad parancsszavára lomha vagy,
Bár én is kérem.
Mennyi keserűség és mennyi szerelem van e szavakban! De nem adja át magát a tétlen kesergésnek, a renyhe kétségbeesésnek; midőn Pisanio ajánlatára reménye nyílik, hogy életben maradhat, hogy még hírét hallhatja férjének s meggyőzheti ártatlanságáról: erélylyel, tétovázás nélkül ragadja meg az alkalmat s nyugodt bátorsággal tör át az akadályokon. És midőn végre czélját éri, midőn bűnbánó férje kétségbeesetten kiáltja nevét, majd lábai elé roskad, nem kiván más elégtételt, mint férjének visszatért szerelmét, nincs más mondani valója, mint, keblére borúlva, ez egyszerű szavak:
Mért lökted el magadtól hitves hölgyed?
Vedd úgy, hogy sziklán állsz és lökj le újra.
Vedd úgy, hogy sziklán állsz és lökj le újra.
