BEVEZETÉS.

Teljes szövegű keresés

BEVEZETÉS.
A Hamlet-monda eredete a skandináv népek mythosáig megy vissza. Írásba foglalva legelőször Saxo Grammaticus elbeszélésében találjuk, regényes formában, egészen levetkőzve mythosi jellegét. Saxo elbeszéléséből átvette Belleforest, IX. Károly franczia király történetírója, kinek Histoires tragiques czímű könyvében a XVI. század második felében jelent meg, és nagy elterjedést nyert Francziaországon kívül is. Angliában 1608-ban The Hystorie of Hamblet czím alatt külön kiadásban jelent meg Belleforest elbeszélésének fordítása, mely némely tekintélyes Shakspere-magyarázók szerint alapját képezte volna Shakspere drámájának. Mivel pedig e dráma már 1603-ban megjelent nyomtatásban: az évszámok ellenmondását azzal akarják elnémítani, hogy az elbeszélés 1608-iki kiadását nem veszik a legrégiebbnek; hanem fölteszik, hogy már azelőtt is többször megjelenhetett több kiadásban, s így elterjedve, Shakspere drámájának, sőt ha van egy Shakspere-előtti Hamlet-dráma, ennek is alapjául szolgálhatott. A mely részletekben az angol fordítás eltér Saxo és Belleforest elbeszélésétől, azonban megegyezik ugyan Shakspere drámájával; de ebből épen úgy következhetik, hogy Belleforest elbeszélésének fordítója e részletekben a már ismert és népszerű drámához csatlakozott, mint az, hogy a dráma vette alapúl az elbeszélést. És így az a kérdés, vajjon Shakspere közvetlenűl Belleforestből vagy ennek angol fordításából merített-e, mindaddig eldöntetlen marad, míg valami szerencsés véletlen által az elbeszélés 1608-iki kiadásánál régibb kiadás nem kerűl napfényre.
Szintén csak hypothesisekkel lehet válaszolni arra a kérdésre: vajjon volt-e egy Shakspere-előtti Hamlet-dráma, vagy Shakspere e mondának első drámai feldolgozója? Mindkét hypothesisnek vannak védői és érvei. A XVI. század utolsó két tizedében már történik említés egy Hamlet-drámáról, de az egyik hypothesis szerint ez nem lehetett Shakspere Hamletje, mert Shakspere, ki csak 1586-ban került Londonba, ekkor még sokkal fiatalabb volt, hogysem e hatalmas tárgyba foghatott volna. Továbbá Nash és Lodge gúnyolódó hivatkozásai Hamlet egyes helyeire („Blood is a beggar”, és „Hamlet revenge”) Shakspere Hamletjében nem fordulnak elő, és végre Meres 1598-iki lajstromában Hamlet még nincs megemlítve Shakspere darabjai között.
Ezzel ellentétben a másik hypothesis, mely felé Elze is hajlik a német Shakspere-Gesellschaft kiadásában, Shaksperenek tulajdonítja azt a Hamletet, melyre már a XVI. század végén történnek hivatkozások. Shakspere ifjúkora semmit sem határoz e tekintetben. Kyd, kinek az előbbi hypothesis védői a régi Hamletet tulajdonítják, legfölebb egy-két évvel volt idősebb Shaksperenél, és valóban különös okoskodás, Kyd ifjúságát nem tekinteni akadálynak oly mű létrehozásában, melyre egy Shaksperet fiatal kora miatt nem tartanak képesnek. Azonkívül Kyd Spanish Tragedyje több tekintetben hasonlít Shakspere Hamletjére; abban is fordul elő egy apa, a ki, mint Hamlet, mindegyre halogatja bosszúját, abban is adnak elő egy színművet, épen oly czélból, mint Hamletben stb. Ha tehát Kyd írta volna e régi Hamletet, önmagát másolta volna, a mi nem valószínű. – A mi azt a negativ bizonyítékot illeti, hogy Meres lajstromából kimaradt Shakspere Hamletje, ennek erejét is megdönti egy pozitiv bizonyíték, Gabriel Harvey írásbeli megjegyzése, melyet 1598-ban, tehát Meres lajstromával egy esztendőben Chaucer műveinek egy példányához függesztett: „Az ifjabbak nagy gyönyörűséget találnak Shakspere Venus és Adonisában, de a bölcsebbeknek Lucretiája és Hamlet, dán királyfi tragédiája tetszik.” (The younger sort take much delight in Shakspere’s Venus and Adonis, but his Lucrece and his Tragedy of Hamlet, Prince of Denmark, have it in them to please the wiser sort. 1598.) – Végre felhozzák, hogy mindaz, a mi Hamlet drámáját a régibb elbeszéléstől megkülöntözteti: az erélyes és eredményes bosszú helyett a habozás és a bosszú halogatása, a szellem föllépése, a személyek és Hamlet jellemzése, sokkal geniálisabb, hogysem Shaksperenél kisebb szellemnek lehetne tulajdonítni.
Két hypothesis áll tehát egymással szemközt. Az egyik szerint már Shakspere előtt létezett egy Hamlet-dráma, melynek szerzője Belleforestből merítette tárgyát. A másik szerint Shakspere közvetlenűl Belleforest elbeszélését használta, s az a Hamlet, melyre már a XVI. század végén hivatkoznak, nem egyéb, mint az ő Hamletjének első kidolgozása.
Annyi bizonyos, hogy Shakspere többször átdolgozta Hamletet. Bizonyítja ezt a kétféle negyedrét kiadás, mely fennmaradt. Az első, melynek két példánya van meg (az egyik a devonshirei herczeg birtokában, a másikat 1856-ban fedezte föl egy dublini antiquárius), 1603-ból való, s a darabot hiányosan, csonkán, elrontva és elferdítve adja. E jogosulatlan kiadás ellensúlyozására megjelent a következő évben a másik negyedrét kiadás, mely azonban szintén sok hibával van tele. A két kiadás között való különbség két külön kidolgozást tételez föl. Nem tekintve a stylbeli javításokat s a jelenetek áthelyezését, a személyek nevei is részben különbözők; így Polonius és Rajnáld az első kiadásban Corambis és Montano név alatt fordulnak elő. Nagy különbség van a királyné jellemzésében is. Az első kiadásban megigéri Hamletnek (épen úgy, mint Saxonál és Belleforestnél), hogy terveit elhallgatja és elő fogja segítni; kijelenti egyszersmind, hogy semmit sem tudott a király gyilkosságáról és ártatlan volt első férje halálában, s végre Hamlet visszatérése után Horatióval tartott párbeszédében határozottan fia mellett és férje ellen nyilatkozik. A második kiadásban mindez hiányzik és a királyné állása szándékosan homályba van burkolva, a mi elfogadhatóbbá teszi tragikus végét. Mindezek azt bizonyítják, hogy a két kiadás különbsége nem tulajdonítható egyedül az első kiadó hanyagságának és ferdítéseinek, hanem itt két átdolgozás maradt fenn, melyeknek elseje, bár hiányosan és eltorzítva, az 1603-iki, a későbbi átdolgozás pedig az 1604-iki negyedrét kiadásban foglaltatik.
Hogy Shakspere jó korán, pályája kezdetén feldolgozhatta Hamlet történetét, abból is lehet sejteni, hogy ama korszak történeti eseményei közt is voltak olyanok, melyek hasonlóságuknál fogva Hamlet tárgyára irányozhatták figyelmét. Ilyen volt 1567-ben Stuart Mária esete, kinek első férje, Lord Darnley gyilkos kéztől esett el, s ki csakhamar nőűl ment férje gyilkosához, Bothwell grófhoz. Hasonló eset fordult elő, legalább a nép hite szerint, nehány év múlva az Essex családban. Essex gróf hirtelen halállal múlt ki Dublinban, s halálát a nép méregnek tulajdonította. Özvegye nehány nap múlva Leicester gróf nejévé lett, kivel már előbb is volt tilos viszonya. Sőt az analogia még tovább is megy: a meggyilkolt Essex fiának ingadozó, habozó jelleme s leveleiben nyilatkozó elmélkedései sokban emlékeztetnek Hamletre. Külső viszonyaikban is megvan a hasonlóság: mostoha apja, Leicester gróf, épen oly gyanakodó szemmel nézett rá, mint Claudius Hamletre, s Southampton grófhoz való barátsága Hamlet és Horatio viszonyára emlékeztet.
Az sem lehetetlen, hogy Orestes történetének egy akkoriban megjelent drámai feldolgozása is hozzájárult, hogy a költőt figyelmessé tegye Hamletre. Ez egy közjáték volt, mely 1567-ben jelent meg a következő czím alatt: „A newe Enterlude of Vice, conteyninge the Historye of Horestes, with the ervell revengment of his Fathers death upon his one naturall Mother by John Pikeryng.” Ezt ugyan csak sejtelem és hozzávetés alapján mondhatjuk; de annyi bizonyos, hogy Orestes és Hamlet egyaránt példája ama szörnyű dilemmának, mely a gyermeket az apa és anya közé állítja, s kötelességévé teszi, hogy az egyiken megesett bántalmat megbosszúlja a másikon, azaz hogy bármelyik iránt való kegyelete okvetetlenűl kegyeletlenség legyen a másik ellen. Alig lehet ennél tragikusabb helyzetet képzelni, s épen nem lehet csodálni, hogy az ó-kor három nagy tragikusa, Aeschylos, Sophokles és Euripides egyaránt feldolgozta Orestes történetét, valamint a keresztény világ legnagyobb drámaírója Hamletét. Amazoknál a pogány világnézet: a végzetben való hit, ennél a keresztény világnézet: az emberi akarat szabadsága nyer kifejezést; s míg Orestes határozottan és egyenesen halad czélja felé és habozás nélkül teljesíti a végzet parancsolta bosszút, csak a tett befejezése után érezvén a fúriák tüzes ostorát: Hamletet a gyönge, ingadozó akarat vezeti, előre hajtva, visszarántva, mellékutakra terelve, és visszatartóztatja a czéltól, mely felé űzi, mindenben igaz képét nyújtva a gyönge emberi akaratnak.
Valóban, a mint Orestes tragikuma az isten parancsolta bosszú kérlelhetetlen teljesítésében, úgy Hamlet tragikuma a reá rótt feladat nagysága s akaraterejének gyöngesége között való aránytalanságban áll; vagyis más szóval, mindkettőnek helyzete olyan, hogy akármit tesz, tragikus hibát követ el: Orestes, mivel habozás nélkül teljesíti, Hamlet, mivel haboz teljesítni a bosszú kötelességét. Orestes megölve Aegisthost, halállal sújtja anyját is; Hamlet kímélve anyját, megkíméli Claudiust is. Orestes tragikus hibája, hogy apjáért bosszút állva, saját anyját öli meg; Hamleté, hogy habozva bosszút állni apjáért a valódi bűnösön, ingadozásával ártatlanoknak is vesztét okozza.
Mert a szellem parancsolta bosszú nem volt oly nehéz, hogy arra annyi óvatosság, oly sok előkészület kellett volna. Hamlet, a törvényes trónörökös helyzete a bitorló Claudiussal szemben sokkal előnyösebb volt, mint Orestesé, ki csak egy barátja és nevelője kiséretében érkezik ismeretlenűl Argosba s egy gyönge leányon kívül más szövetségesre nem talál. Hamlet mellett van a jog, mellette vannak barátjai, mellette van a nép szeretete. Ő a trón törvényes birtokosa s a bitorlón végrehajtott bosszú nem a gyilkosság, hanem a büntetés színét viselné magán mindenki szemében. Hű barátjai, s mindenek fölött Horatio, készek őt mindenben segítni, minden veszélyt megosztani vele. És hogy a nép miként érez iránta, leghitelesebben bizonyítják ellenségének, a királynak szavai:
Más ok, mi gátol a nyilt számvetésben,
Nagy kedvessége a köznép előtt,
Mely, szeretetbe mártva csínyeit,
Mint némely forrás a fából követ,
Hibáiból is mind erényt csinálna;
Ugy hogy nyilam, könnyű ily nagy viharban,
Mind visszatérne íjához megint,
Nem a hová irányzottam velök.
Ki a nép előtt ily kedveltségben áll, kit minden oldalról hű és tettre kész barátok támogatnak, annak csak egy merész elhatározásába kerülne, nyiltan kitűzni zászlaját a bitorló ellen s fellépni apja, a törvényes király halálának bosszulója gyanánt. Ha Laertesnek, a közönséges nemesnek, sikerűlt Polonius haláláért zendülést támasztani, fegyveres kézzel hatolni a palotába és megalázni a királyt, bizonyára sokkal nagyobb mértékben sikerűlt volna ez a trón örökösének, a nép kedveltjének, ki egy szeretett király rút halálának megbosszulásáért kel síkra. Nem kellett volna erre más, mint egy erős elhatározás, egy határozottan kimondott szó. De épen erre nem volt ereje. A gyors elhatározás helyett messze kiható, szövevényes tervet gondol ki. Őrültséget színlel, hogy időt nyerjen, holott időnyerésre nincs szüksége, mert mentől gyorsabb volna elhatározása, annál biztosabban sújtana bosszúja. Ez is, mint minden, a mit tesz, csak önámítás, melylyel önmaga előtt palástolja az elhatározásra való képtelenségét. Ez az oka, hogy vonakodó akarata utóbb már azt is gyaníttatja vele, hátha „a kárhozatnak lelke volt, a mit látott, s képzelme oly sötét, mint Vulcán pőrölye?” Teljes meggyőződése végett rendezi a színjátékot, s midőn ez sikerűl és a király rémülete elárulja bűnös voltát: ismét csak visszaesik előbbi habozásába, halogatásába. A véletlen kezébe adja a királyt; védtelenűl látja maga előtt és leszúrhatná egy pillanat alatt: ekkor meg furfangos sophismával hárítja el magától a tettet s palástolja önmaga előtt határozatlanságát:
Most megtehetném, top! imádkozik.
És, most teszem meg: – akkor mennybe mén.
Így állok én boszút? – Megfontolandó.
Atyámat egy gazember megöli,
S én, ez apának egyetlen fia,
Azt a gazembert mennyországba küldöm?
Hisz ez díj, jutalom, nem bosszúállás.
Ó az atyámat hízottan, kenyér
Elégségében ölte meg, midőn
virágzott bűne, mint nyiló tavasz;
S ki tudja, Istennél egyéb, hogy áll
A számadása most?…
…S én bosszút álltam-e,
Ha rajt ütök, midőn tisztálja lelkét,
Midőn ama nagy útra kész, megért?
Nem.
És e „megfontolás” eredménye a tett újabb elhalasztása, azaz önmagának áltatása.
Be kard; tanulj te szörnyűbb markolást.
Majd részegen ha alszik, vagy dühöng,
Vagy vérparázna ágyán kéjeleg,
Koczkázik, esküdöz, s olyat csinál,
Min üdvösség zamatja semmi sincs:
Akkor bököm le, hogy két sarka égre
Kapáljon, s lelke légyen kárhozott,
S mint a pokol, hová megy, fekete.
„Megfontolandó!” Ez a szó fejezi ki Hamlet jellemét, ebben fekszik minden hibája, minden szerencsétlensége. A megfontolás nála aránytalan túlsúlyban van az elhatározás fölött; előre látja, meghányja-veti, megállapítja a tett minden lehető következményét, észre veszi minden oldalát, legapróbb részletét, és a reflexió tengerében elmerűl az akarat. Macbeth és Hamlet személyében egyforma példáját látjuk a vészes következménynek, ha az értelem és akarat egyensúlya megbomlik. Macbethnél az elhatározás rohamossága elfojtja a megfontolást, Hamletnél a megfontolás túlsága megbénítja az elhatározást, s a következmény mutatja, hogy Macbeth kíméletlen akarata nem okoz több pusztulást, mint Hamlet tétlen fontolgatása.
Hamletnek e jellemzése, mely e drámát az emberi akarat gyöngeségének nagy tragédiájává teszi, egészen Shakspere leleménye. Saxo krónikája és Belleforest elbeszélése máskép mutatja Hamletet. Shakspere itt is, mint más forrásainál, a külső események keretét vette át, s maga ihlette beléjök az éltető lelket. Az elbeszélés, igen rövid kivonatban, így adja elő a történetet: Horvendill dán királyt testvére Fengo meggyilkolja s özvegyét Geruthát nőül veszi. A meggyilkolt király fia, Hamlet (Amleth) saját életéért való aggódásból őrültnek színleli magát; de a gyanakodó Fengo nem hisz őrültségében, s először egy szép leány, majd saját anyja által akarja próbára tenni. Midőn Hamlet anyjával beszél, a király egy meghitt embere kihallgatja, de Hamlet rajta kapja rejtekhelyén és megöli. A király ekkor két kisérővel Angliába küldi, azon titkos utasítással, hogy az angol király fejét vétesse. De Hamlet útközben hatalmába keríti az utasítást tartalmazó táblát, s kitörülve az írást, azon meghagyást írja rá, hogy a király végeztesse ki két kisérőjét, neki pedig adja nőül leányát. Úgy történik. Hamlet meghódítja a király kegyét, s egy év múlva visszatér Dániába, hol épen halotti ünnepet tartanak emlékére. Ismét az őrültet játsza, a lakmározó vendégek közé vegyűl, felgyújtja a palotát és megöli Fengot. Azután a nép elé lép, elmondja a történt dolgokat s annyira megnyer mindenkit, hogy egyhangúlag királylyá választják. Majd haddal indul Angliába, s elejtve az angol királyt, két nővel tér vissza, kiknek egyike később megöli.
Hogy Hamlet drámája már a költő életében legnépszerűbb s legelterjedtebb művei közé tartozott, a negyedrét kiadások kapós voltán kívül kor- és versenytársainak számos, többnyire gúnyos czélzásai bizonyítják, melyek rendesen a siker kisérői szoktak lenni. A szellem szerepét maga Shakspere játszotta, Hamlet-et Burbadge, Shakspere legtöbb tragikus hősének megteremtője. A darab kedveltségét mutatja az is, hogy 1607-ben egy keletindiába utazó hajó matrózai a födélzeten adták elő. Németországban már 1626-ban színre kerűlt Dresdában, még pedig mint a Polonius helyett használt Corambis névből látszik, az első kidolgozás szerint. Sok részében egészen el van torzítva és némely helyeken a legalsóbb bohózatok színvonalára sülyed. Így például a szellem úgy pofon vágja hátulról az őrálló katonát, hogy ez ijedtében kiejti kezéből a puskát. Midőn Hamlet kisérőivel Angliába utazik, kikötnek egy szigeten. Itt a két kisérő meg akarja ölni; Hamlet csak azt kéri, állítsák őt kettejök közé, szegezzék rá pisztolyukat s midőn azt kiáltja: „Lőjj!”, süssék el. A banditák maguk közé állítják, mire Hamlet rövid imádságot mond, s azután elkiáltja a jelszót: „Lőjj!” De e szóval hirtelen a földre veti magát s az elsütött két pisztolylyal a két szemközt álló bandita egymást lövi agyon. Hamlet azonban nem mer visszatérni a hajóra, mert ennek kapitányában sem bízik, hanem a legközelebbi állomásról postával utazik haza. Bizonyára – mondja erre Elze – a költemény nagyságának és halhatatlanságának bizonyítéka, hogy ily eltorzítások után ismét visszatért eredeti tisztaságához; a különböző eltérések és átdolgozások (Schröderé is, a szerencsés befejezéssel) mind mulandóknak bizonyultak, s az eredeti mindnyájokat túlélte.
Magyarúl először 1790-ben jelent meg Kazinczy Ferencz fordításában, mely azonban nem az eredeti, hanem a Schröder-féle német átdolgozás után készült. Ezzel kellett volna 1790-ben az első magyar színtársulat pesti előadásait megnyitni, de elmaradt; később azonban színre kerűlt s még a harminczas években is ez a fordítás járta a budai színpadon. A nemzeti színházban Vajda Péter fordításban adták, melynek helyét 1868-óta Arany Jánosé foglalta el, s ha az előadások számából következtetni lehet, Shakspere drámái közt Hamlet legkedveltebb darabja a magyar közönségnek.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages