I. SZÍN.
Helsingőr. Emelt tér a kastély előtt.
Francisco őrt áll. Bernardo jő szembe.
BERNARDO.
Ki az?
Ki az?
FRANCISCO.
Nem úgy: te állj s felelj: ki vagy?
Nem úgy: te állj s felelj: ki vagy?
BERNARDO.
Sokáig éljen a király!
Sokáig éljen a király!
FRANCISCO.
Bernardo?
Bernardo?
BERNARDO.
| Az vagyok. |
FRANCISCO.
Órádra pontosan jösz.
Órádra pontosan jösz.
BERNARDO.
Az éjfelet: menj, Francisco, fekünni.
| Most veré |
FRANCISCO.
Köszönöm, hogy felváltasz. Kemény hideg van
S nem jól vagyok.
Köszönöm, hogy felváltasz. Kemény hideg van
S nem jól vagyok.
BERNARDO.
| Nyugodtan őrködél? |
FRANCISCO.
Egér se’ mocczant.
Egér se’ mocczant.
BERNARDO.
Ha Marcellust, Horatiót találod,
Őrtársimat: mondd, hogy siessenek.
Horatio és Marcellus jönnek.
| No, jó éjszakát. |
Őrtársimat: mondd, hogy siessenek.
Horatio és Marcellus jönnek.
FRANCISCO.
Úgy tetszik, hallom is már. – Állj! Ki az?
Úgy tetszik, hallom is már. – Állj! Ki az?
HORATIO.
Honnak baráti.
Honnak baráti.
MARCELLUS.
| S dán alattvalók. |
FRANCISCO.
Jó éjszakát.
Jó éjszakát.
MARCELLUS.
Isten veled, becsületes vitéz:
Ki válta fel?
Isten veled, becsületes vitéz:
Ki válta fel?
FRANCISCO.
Bernardo van helyettem.
Bernardo van helyettem.
| Jó éjt. | (Francisco el.) |
MARCELLUS.
Hahó! Bernardo!
Hahó! Bernardo!
BERNARDO.
Horatio, nemde?
| Nos? ki az? |
HORATIO.
| Teste, lelke az. |
BERNARDO.
Hozott Isten, Horatio; téged is,
Jó Marcellus.
Hozott Isten, Horatio; téged is,
Jó Marcellus.
HORATIO.
No, hát ma-éjjel is járt az izé?
No, hát ma-éjjel is járt az izé?
BERNARDO.
Semmit se láttam.
Semmit se láttam.
MARCELLUS.
Horatio azt mondja, képzelődünk,
És nem fog rajta hit, ez általunk
Két ízbe’ látott rém látvány felől:
Én hát magammal hívtam őt, viraszsza
Velünk ez éjnek perczeit;
S ha jő megint a tünemény, legyen
szemünk’ tanúja, és szólítsa meg.
Horatio azt mondja, képzelődünk,
És nem fog rajta hit, ez általunk
Két ízbe’ látott rém látvány felől:
Én hát magammal hívtam őt, viraszsza
Velünk ez éjnek perczeit;
S ha jő megint a tünemény, legyen
szemünk’ tanúja, és szólítsa meg.
HORATIO.
Aj, aj! sohsem jő.
Aj, aj! sohsem jő.
BERNARDO.
Hadd ostromoljuk ismét a füled’,
Mely e csodának úgy el van falazva,
A mit mi kétszer láttunk.
| Ülj le hát elébb; |
Mely e csodának úgy el van falazva,
A mit mi kétszer láttunk.
HORATIO.
Bernardo mondja el, mikép esett.
| Jó, leülök. |
BERNARDO.
Mult éjszaka,
Midőn ama csillag, mely a saroktól
Nyúgotra ég, a mennynek ép azon
Részén világolt, Marcellus, meg én,
Az óra egyet ütvén –
Mult éjszaka,
Midőn ama csillag, mely a saroktól
Nyúgotra ég, a mennynek ép azon
Részén világolt, Marcellus, meg én,
Az óra egyet ütvén –
MARCELLUS.
Csitt! szó se több: ahol jő már megint!
Szellem jő.
Csitt! szó se több: ahol jő már megint!
Szellem jő.
BERNARDO.
Alakra, épen a megholt király.
Alakra, épen a megholt király.
MARCELLUS.
Te tudsz latinul: szólítsd meg, Horatio.
Te tudsz latinul: szólítsd meg, Horatio.
BERNARDO.
Nem a király? nézd csak Horatio.
Nem a király? nézd csak Horatio.
HORATIO.
Egy ízig: – átver félelem, csodálat.
Egy ízig: – átver félelem, csodálat.
BERNARDO.
Szót várna.
Szót várna.
MARCELLUS.
| Tégy kérdést, Horatio. |
HORATIO.
Mi vagy te, mely az éjfelet bitorlod,
Együtt ama szép, harczisas idommal,
A melyben egykor elhunyt Dánia
Fölsége járt? Az égre kényszerítlek:
Szólj!
Mi vagy te, mely az éjfelet bitorlod,
Együtt ama szép, harczisas idommal,
A melyben egykor elhunyt Dánia
Fölsége járt? Az égre kényszerítlek:
Szólj!
MARCELLUS.
Lám, neheztel.
Lám, neheztel.
BERNARDO.
| És halad tovább. |
| Szellem el.) |
MARCELLUS.
Elment, felelni kedve nincs.
Elment, felelni kedve nincs.
BERNARDO.
No hát? Horatio! sápadsz, remegsz.
Nem több-e hát, mint puszta képzelet?
Mit vélsz felőle?
No hát? Horatio! sápadsz, remegsz.
Nem több-e hát, mint puszta képzelet?
Mit vélsz felőle?
HORATIO.
Az Isten látja, nem hinném soha
Érzéki és hű vallomása nélkül
Saját szememnek.
Az Isten látja, nem hinném soha
Érzéki és hű vallomása nélkül
Saját szememnek.
MARCELLUS.
| Úgy-e bár, hasonlít? |
HORATIO.
Mint te, magadhoz.
Még harczmez is e volt királyomon,
Midőn a büszke norvégit legyőzte;
A boszús vitában ily zord képe volt,
Midőn a szánas lengyelt a jégen
Megverte. Különös.
Mint te, magadhoz.
Még harczmez is e volt királyomon,
Midőn a büszke norvégit legyőzte;
A boszús vitában ily zord képe volt,
Midőn a szánas lengyelt a jégen
Megverte. Különös.
MARCELLUS.
Két ízbe’ már, s pont! e halotti órán,
Járt őrhelyünk előtt ily harczilag.
Két ízbe’ már, s pont! e halotti órán,
Járt őrhelyünk előtt ily harczilag.
HORATIO.
Mi részben árt sajátlag, nem tudom;
De általános véleményem az,
Hogy ez honunkra nagy csapást jelent.
Mi részben árt sajátlag, nem tudom;
De általános véleményem az,
Hogy ez honunkra nagy csapást jelent.
MARCELLUS.
Üljünk le; s a ki tudja, mondja meg,
Mért e szoros, e pontos őrvigyázat,
Gyötörni éjjel az alattvalót?
Mért öntik e réz álgyukat naponta,
S veszik külföldön a sok harczi szert?
Mért a hajóácsok nagy fogdosása,
Kiknél vasárnap, köznap egyre mén?
Mi készül, hogy ez izzadó sietség
Munkába fog mind éjet, mind napot?
Ki fejti ezt meg?
Üljünk le; s a ki tudja, mondja meg,
Mért e szoros, e pontos őrvigyázat,
Gyötörni éjjel az alattvalót?
Mért öntik e réz álgyukat naponta,
S veszik külföldön a sok harczi szert?
Mért a hajóácsok nagy fogdosása,
Kiknél vasárnap, köznap egyre mén?
Mi készül, hogy ez izzadó sietség
Munkába fog mind éjet, mind napot?
Ki fejti ezt meg?
HORATIO.
Legalább ez a hír. Az elhúnyt királyt,
Kinek képmása feltűnt az elébb,
Tudjátok, a norvégi Fortinbras,
Izgatva büszke verseny viszketegől,
Párbajra készté: ám hős Hamletünk
(Mert így becsülte az ösmert világrész)
Megölte Fortintbrast; pecsétes alkú,
Törvény- s lovagszokással szentesült,
Levén közöttük, mely szerint amaz
Éltével együtt minden birtokát,
Mely pör alatt volt, a győzőre hagyja;
S melylyel fölérőt szintén lekötött
A mi királyunk. Most, ha győz vala
Fortinbras, ő örökli e vagyont;
És így viszontag az övé, csere-
Kötésök egy kitűzött pontja által,
Hamletre szállt. No most, az ifjú Fortinbras,
Tapasztalatlan harczvágygyal tele,
Norvégia szélein, itt és amott,
Egy csőcselék, elszánt hadat toborza,
Mely, puszta étiért, kész nyaktörő
Nagy vállalatra; és ez nem kisebb
(Hisz’ kormányunk előtt már nem titok)
Mint visszavenni tőlünk fegyver által
Az apja elvesztette földeket.
Ez indítója mind e készlületnknek,
Úgy sejtem én, ez őrségünk oka,
S az országos hű-hónak kútfeje.
| Én megmondhatom; |
Kinek képmása feltűnt az elébb,
Tudjátok, a norvégi Fortinbras,
Izgatva büszke verseny viszketegől,
Párbajra készté: ám hős Hamletünk
(Mert így becsülte az ösmert világrész)
Megölte Fortintbrast; pecsétes alkú,
Törvény- s lovagszokással szentesült,
Levén közöttük, mely szerint amaz
Éltével együtt minden birtokát,
Mely pör alatt volt, a győzőre hagyja;
S melylyel fölérőt szintén lekötött
A mi királyunk. Most, ha győz vala
Fortinbras, ő örökli e vagyont;
És így viszontag az övé, csere-
Kötésök egy kitűzött pontja által,
Hamletre szállt. No most, az ifjú Fortinbras,
Tapasztalatlan harczvágygyal tele,
Norvégia szélein, itt és amott,
Egy csőcselék, elszánt hadat toborza,
Mely, puszta étiért, kész nyaktörő
Nagy vállalatra; és ez nem kisebb
(Hisz’ kormányunk előtt már nem titok)
Mint visszavenni tőlünk fegyver által
Az apja elvesztette földeket.
Ez indítója mind e készlületnknek,
Úgy sejtem én, ez őrségünk oka,
S az országos hű-hónak kútfeje.
BERNARDO.
Nem más, csupán ez, én is úgy hiszem:
S jól összevág, hogy e csodás alak
Fegyverbe’ jár itt; oly hasonlatos
Ama királyhoz, a kiért e harcz.
Nem más, csupán ez, én is úgy hiszem:
S jól összevág, hogy e csodás alak
Fegyverbe’ jár itt; oly hasonlatos
Ama királyhoz, a kiért e harcz.
HORATIO.
Egy porszem ő, az ész szemét zavarni.
Így Róma fönt-virágzó napjain,
A leghatalmasb Julius bukása
Előtt kevéssel, gazdátlan maradt
Sok sír, s belőle a leples halott
Makogva, nyíva járt mind útczaszerte;
Tűzfarku csillag, vérharmat, homály
A napban; és a nyirkos égitest,
Mely Neptun országán uralkodik,
Kórrá fogyott, majd mint a végnapon.
S ím, zord jövők hasonló gyászjelét,
Mintegy a balsors száguldó futárit,
S előbeszédét ránk törő gonosznak
Tűntet föl együtt a menny s föld, hazánk
Éghajlatán és honosink előtt.
Szellem visszajő.
De halkan! ím! ehol jő már megint!
Útját szelem, ha megront is. Megállj,
Káprázat! –
Ha van beszélni hangod, vagy szavad:
Felelj!
Ha képes ember tenni jót veled,
Mi néked enyhes, nékem üdvhozó:
Felelj!
Ha tán belátsz honod sorsába, mely
Előre tudva elkerűlhető:
Oh hát, felelj!
S ha életedben, zsarlott kincseket
Raktál halomra mélyen föld alatt,
Mondd el: – ne távozz! szólj! Elébe, Marcell!
Egy porszem ő, az ész szemét zavarni.
Így Róma fönt-virágzó napjain,
A leghatalmasb Julius bukása
Előtt kevéssel, gazdátlan maradt
Sok sír, s belőle a leples halott
Makogva, nyíva járt mind útczaszerte;
Tűzfarku csillag, vérharmat, homály
A napban; és a nyirkos égitest,
Mely Neptun országán uralkodik,
Kórrá fogyott, majd mint a végnapon.
S ím, zord jövők hasonló gyászjelét,
Mintegy a balsors száguldó futárit,
S előbeszédét ránk törő gonosznak
Tűntet föl együtt a menny s föld, hazánk
Éghajlatán és honosink előtt.
Szellem visszajő.
De halkan! ím! ehol jő már megint!
Útját szelem, ha megront is. Megállj,
Káprázat! –
Ha van beszélni hangod, vagy szavad:
Felelj!
Ha képes ember tenni jót veled,
Mi néked enyhes, nékem üdvhozó:
Felelj!
Ha tán belátsz honod sorsába, mely
Előre tudva elkerűlhető:
Oh hát, felelj!
S ha életedben, zsarlott kincseket
Raktál halomra mélyen föld alatt,
| Miér’ ti holtak visszajárni szoktok: | (Kakas szó.) |
)
MARCELLUS.
Ne üssek hozzá a lándsámmal?
Ne üssek hozzá a lándsámmal?
HORATIO.
Ha nem akar megállni.
| Üss, |
BERNARDO.
| Itt van! |
HORATIO.
| Itt van! (Szellem el.) |
MARCELLUS.
Elment!
Megbántjuk, a mily fönséges, midőn
Erőszak látszatával fenyegetjük;
Mert sérthetetlen, mint a levegő,
S hiú ütésink vásott gúny neki.
Elment!
Megbántjuk, a mily fönséges, midőn
Erőszak látszatával fenyegetjük;
Mert sérthetetlen, mint a levegő,
S hiú ütésink vásott gúny neki.
BERNARDO.
Szólt volna már, hogy a kakas kiálta.
Szólt volna már, hogy a kakas kiálta.
HORATIO.
S hogy’ felriadt! mint bűn sújtotta lény
A rettentő hivásra. Úgy beszélik,
Hogy a kakas, a reg e harsonája,
Metsző, hegyes torkával fölveri
A napnak istenét; s az ő jelére,
Ha tűz-, ha vízben, földön vagy egen
Csatangol a bolygó lélek, siet
Mesgyéi közzé; s hogy van benn’ igaz,
Arról ez a jelen tárgy is bizonyság.
S hogy’ felriadt! mint bűn sújtotta lény
A rettentő hivásra. Úgy beszélik,
Hogy a kakas, a reg e harsonája,
Metsző, hegyes torkával fölveri
A napnak istenét; s az ő jelére,
Ha tűz-, ha vízben, földön vagy egen
Csatangol a bolygó lélek, siet
Mesgyéi közzé; s hogy van benn’ igaz,
Arról ez a jelen tárgy is bizonyság.
MARCELLUS.
Aztán, csak elmúlt a kakas szavára.
Mondják, valahányszor az idő közelg,
Melyben urunk születését innepeljük,
Egész éjjel zeng e hajnal-madár;
S hogy akkor egy se’ mér mozdulni szellem;
Az éj ártalmatlan; planéta nem ver,
Tündér nem ígéz, nem bűvöl boszorkány,
Oly üdvös, oly szentelt azon idő.
Aztán, csak elmúlt a kakas szavára.
Mondják, valahányszor az idő közelg,
Melyben urunk születését innepeljük,
Egész éjjel zeng e hajnal-madár;
S hogy akkor egy se’ mér mozdulni szellem;
Az éj ártalmatlan; planéta nem ver,
Tündér nem ígéz, nem bűvöl boszorkány,
Oly üdvös, oly szentelt azon idő.
HORATIO.
Hallottam én is, hiszek is belőle.
De ím a reggel, öltve biborát,
Ott járdal a domb harmatján, keletre.
Menjünk, letelt az őr; s azt mondom én,
Tudassuk mindez éji látomást
Az ifjú Hamlettel; mert, a fejem rá!
Hogy e nekünk oly néma szellem ő-
Hozzá beszélni fog. Rálesztek, úgy-e,
Hogy értesítsük, mint a szeretet
Kivánja, s illik hű tisztünk szerint?
Hallottam én is, hiszek is belőle.
De ím a reggel, öltve biborát,
Ott járdal a domb harmatján, keletre.
Menjünk, letelt az őr; s azt mondom én,
Tudassuk mindez éji látomást
Az ifjú Hamlettel; mert, a fejem rá!
Hogy e nekünk oly néma szellem ő-
Hozzá beszélni fog. Rálesztek, úgy-e,
Hogy értesítsük, mint a szeretet
Kivánja, s illik hű tisztünk szerint?
MARCELLUS.
Rá, rá; közöljük; én tudom, ma reggel
Rá, rá; közöljük; én tudom, ma reggel
| Legalkalmasban hol találni őt. | (Elmennek.) |
