IV. SZÍN.
A lég erősen mar; bizony hideg van.
Csipős, kegyetlen éles levegő.
Hány óra most?
Tizenkettő felé. |
De már elverte.
El? |
Szokott sétái rendes ideje.
(Kívül harsonák és üdvlövés.) |
Ma éjjel fent van s dőzsöl a király,
Nagy dáridóján bősz táncz tántorog;
S a mint leönti Rajna kortyait,
Az üst-dob és rézkürtök így riadnak
Reá dicső tust.
Hát ez a szokás? |
Ez ám bizony:
De szerintem – ámbár én honos vagyok
S belészülettem – oly szokás, melyet
Megtörni tisztesb, mint megtartani.
E kába lagzi, mind kelet- s nyugatra,
Más nemzeteknél csúnya hírbe hoz:
Iszákos a nevünk s utána disznó
Czím is ragad még; s e szokás, valóban,
Bár tetteink megütnék a tökélyt,
Jó hírnevünk savát, ízét veszi.
Mint egyes ember – gyakran megesik –
Természet ütvén rá csúf bélyeget
Születésekor (miben pedig nem ok:
Mintákhoz a természet kötve nincs);
Vagy szerfölötti vér-vegyület által,
Mely romboló az ész bástyáinak;
Vagy csak szokásból, mely túl-erjedőleg
Elsavanyítá a tetszős modort:
Ily ember is, mondám, ez egy hibáért
– Viselje bár, mint természet jegyét,
Vagy vakszerencse foltját, és különben
Erénye lenne tiszta, mint az üdv,
S oly végtelen, mint embertől telik –
Ez egy hibáért, a közvéleményben
Sülyedni, veszni tér: a cseppnyi rossz
Eltolja benne a nemesb valót,
Önnön gyalázatára.
Szellem jő.
Ni, uram, jő! |
Oh, irgalomnak minden angyali
S ti égi szolgák, most őrizzetek!
Légy üdvezült lény, – kárhozott manó,
Hozd ég fuvalmát, vagy pokol lehét,
Gonosz legyen bár czélod, vagy kegyes:
De oly kérdéses alakban jelensz meg,
Hogy szólnom kell veled. Idézlek, Hamlet,
Király, atyám, fejdelmi dán: felelj!
Ne hagyj tudatlanságban szétrepednem,
Ó mondd, miérthogy szentelt csontjaid
Elszaggaták viaszpóláikat?
Miérthogy a sír, melybe csöndesen
Láttunk betéve, megnyitá nehéz
Márvány inyét, hogy így kivessen újra?
Szólj, mit jelent ez, hogy te, holt tetem,
Egész aczélban így feljársz a hold
Fakó, fényére, borzasztván az éjt?
S mi, természet bohói, annyira
Megrázkódunk sok rémes gondolattól,
Mely túlhaladja értelmünk körét?
Szólj, mit jelent ez? mért van? mit tegyünk?
(A Szellem int Hamletnek.) |
Int, hogy kövessed, mintha közleni
Akarna fontos valamit veled,
Csupán magaddal.
Im, mily nyájasan |
De mégse menj.
Ne, semmi szín alatt. |
Itt nem beszél: tehát megyek vele.
Ne tedd, uram!
De mit félnék, ugyan? |
S a lelkem – abban ő mi kárt tehet,
Mely halhatatlan lény, mint ő maga?
Lám, egyre int karjával: – én megyek.
De hátha kísért: a folyamba csal,
Vagy borzadályos sziklacsúcsra, mely
Tengerbe bókol, talpánál kisebb?
S ott más iszonytatóbb alakra válva,
Eszétől fosztja meg fönségedet,
És őrületbe ránt? Gondold meg ezt?
Kétségbeejtő már a hely maga,
Bősz képzetet szül attól minden agy,
Látvány a tengert oly sok ölnyire
S hallván alatta zúgni.
Egyre int: |
De nem méssz, uram! |
Bocsássatok.
Fogadj szót: nem hagyunk. |
Sorsom kiált, és minden kis inat
E testben oly rugós keményre edz,
Mint a neméai oroszlán idegje. | (Szellem int.) |
Mert Isten engem! szellemet csinálok
Abból, ki nem bocsát. Félrébb, ha mondom!
Csak menj! követlek. | (Szellem és Hamlet el.) |
A képzelődés bőszültté teszi.
Kövessük! nem jó így magára hagyni.
Utána hát. Mi lesz ebből, öcsém?
Rohadt az államgépben valami.
Ég hozza jóra.
Menjünk hát, kövessük. |
(Elmennek.) |