IV. SZÍN.
Az emelttér.
Hamlet, Horatio és Marcellus jönnek.
HAMLET.
A lég erősen mar; bizony hideg van.
A lég erősen mar; bizony hideg van.
HORATIO.
Csipős, kegyetlen éles levegő.
Csipős, kegyetlen éles levegő.
HAMLET.
Hány óra most?
Hány óra most?
HORATIO.
| Tizenkettő felé. |
MARCELLUS.
De már elverte.
De már elverte.
HORATIO.
No nem hallám: így hát közelg a szellem
Szokott sétái rendes ideje.
Mi ez, uram?
| El? |
Szokott sétái rendes ideje.
| (Kívül harsonák és üdvlövés.) |
HAMLET.
Ma éjjel fent van s dőzsöl a király,
Nagy dáridóján bősz táncz tántorog;
S a mint leönti Rajna kortyait,
Az üst-dob és rézkürtök így riadnak
Reá dicső tust.
Ma éjjel fent van s dőzsöl a király,
Nagy dáridóján bősz táncz tántorog;
S a mint leönti Rajna kortyait,
Az üst-dob és rézkürtök így riadnak
Reá dicső tust.
HORATIO.
| Hát ez a szokás? |
HAMLET.
Ez ám bizony:
De szerintem – ámbár én honos vagyok
S belészülettem – oly szokás, melyet
Megtörni tisztesb, mint megtartani.
E kába lagzi, mind kelet- s nyugatra,
Más nemzeteknél csúnya hírbe hoz:
Iszákos a nevünk s utána disznó
Czím is ragad még; s e szokás, valóban,
Bár tetteink megütnék a tökélyt,
Jó hírnevünk savát, ízét veszi.
Mint egyes ember – gyakran megesik –
Természet ütvén rá csúf bélyeget
Születésekor (miben pedig nem ok:
Mintákhoz a természet kötve nincs);
Vagy szerfölötti vér-vegyület által,
Mely romboló az ész bástyáinak;
Vagy csak szokásból, mely túl-erjedőleg
Elsavanyítá a tetszős modort:
Ily ember is, mondám, ez egy hibáért
– Viselje bár, mint természet jegyét,
Vagy vakszerencse foltját, és különben
Erénye lenne tiszta, mint az üdv,
S oly végtelen, mint embertől telik –
Ez egy hibáért, a közvéleményben
Sülyedni, veszni tér: a cseppnyi rossz
Eltolja benne a nemesb valót,
Önnön gyalázatára.
Szellem jő.
Ez ám bizony:
De szerintem – ámbár én honos vagyok
S belészülettem – oly szokás, melyet
Megtörni tisztesb, mint megtartani.
E kába lagzi, mind kelet- s nyugatra,
Más nemzeteknél csúnya hírbe hoz:
Iszákos a nevünk s utána disznó
Czím is ragad még; s e szokás, valóban,
Bár tetteink megütnék a tökélyt,
Jó hírnevünk savát, ízét veszi.
Mint egyes ember – gyakran megesik –
Természet ütvén rá csúf bélyeget
Születésekor (miben pedig nem ok:
Mintákhoz a természet kötve nincs);
Vagy szerfölötti vér-vegyület által,
Mely romboló az ész bástyáinak;
Vagy csak szokásból, mely túl-erjedőleg
Elsavanyítá a tetszős modort:
Ily ember is, mondám, ez egy hibáért
– Viselje bár, mint természet jegyét,
Vagy vakszerencse foltját, és különben
Erénye lenne tiszta, mint az üdv,
S oly végtelen, mint embertől telik –
Ez egy hibáért, a közvéleményben
Sülyedni, veszni tér: a cseppnyi rossz
Eltolja benne a nemesb valót,
Önnön gyalázatára.
Szellem jő.
HORATIO.
| Ni, uram, jő! |
HAMLET.
Oh, irgalomnak minden angyali
S ti égi szolgák, most őrizzetek!
Légy üdvezült lény, – kárhozott manó,
Hozd ég fuvalmát, vagy pokol lehét,
Gonosz legyen bár czélod, vagy kegyes:
De oly kérdéses alakban jelensz meg,
Hogy szólnom kell veled. Idézlek, Hamlet,
Király, atyám, fejdelmi dán: felelj!
Ne hagyj tudatlanságban szétrepednem,
Ó mondd, miérthogy szentelt csontjaid
Elszaggaták viaszpóláikat?
Miérthogy a sír, melybe csöndesen
Láttunk betéve, megnyitá nehéz
Márvány inyét, hogy így kivessen újra?
Szólj, mit jelent ez, hogy te, holt tetem,
Egész aczélban így feljársz a hold
Fakó, fényére, borzasztván az éjt?
S mi, természet bohói, annyira
Megrázkódunk sok rémes gondolattól,
Mely túlhaladja értelmünk körét?
Szólj, mit jelent ez? mért van? mit tegyünk?
Oh, irgalomnak minden angyali
S ti égi szolgák, most őrizzetek!
Légy üdvezült lény, – kárhozott manó,
Hozd ég fuvalmát, vagy pokol lehét,
Gonosz legyen bár czélod, vagy kegyes:
De oly kérdéses alakban jelensz meg,
Hogy szólnom kell veled. Idézlek, Hamlet,
Király, atyám, fejdelmi dán: felelj!
Ne hagyj tudatlanságban szétrepednem,
Ó mondd, miérthogy szentelt csontjaid
Elszaggaták viaszpóláikat?
Miérthogy a sír, melybe csöndesen
Láttunk betéve, megnyitá nehéz
Márvány inyét, hogy így kivessen újra?
Szólj, mit jelent ez, hogy te, holt tetem,
Egész aczélban így feljársz a hold
Fakó, fényére, borzasztván az éjt?
S mi, természet bohói, annyira
Megrázkódunk sok rémes gondolattól,
Mely túlhaladja értelmünk körét?
Szólj, mit jelent ez? mért van? mit tegyünk?
| (A Szellem int Hamletnek.) |
)
HORATIO.
Int, hogy kövessed, mintha közleni
Akarna fontos valamit veled,
Csupán magaddal.
Int, hogy kövessed, mintha közleni
Akarna fontos valamit veled,
Csupán magaddal.
MARCELLUS.
Lendíti karját félrébb hely felé:
De mégse menj.
| Im, mily nyájasan |
De mégse menj.
HORATIO.
| Ne, semmi szín alatt. |
HAMLET.
Itt nem beszél: tehát megyek vele.
Itt nem beszél: tehát megyek vele.
HORATIO.
Ne tedd, uram!
Ne tedd, uram!
HAMLET.
Egy tű-fokát nem ér az életem
S a lelkem – abban ő mi kárt tehet,
Mely halhatatlan lény, mint ő maga?
Lám, egyre int karjával: – én megyek.
| De mit félnék, ugyan? |
S a lelkem – abban ő mi kárt tehet,
Mely halhatatlan lény, mint ő maga?
Lám, egyre int karjával: – én megyek.
HORATIO.
De hátha kísért: a folyamba csal,
Vagy borzadályos sziklacsúcsra, mely
Tengerbe bókol, talpánál kisebb?
S ott más iszonytatóbb alakra válva,
Eszétől fosztja meg fönségedet,
És őrületbe ránt? Gondold meg ezt?
Kétségbeejtő már a hely maga,
Bősz képzetet szül attól minden agy,
Látvány a tengert oly sok ölnyire
S hallván alatta zúgni.
De hátha kísért: a folyamba csal,
Vagy borzadályos sziklacsúcsra, mely
Tengerbe bókol, talpánál kisebb?
S ott más iszonytatóbb alakra válva,
Eszétől fosztja meg fönségedet,
És őrületbe ránt? Gondold meg ezt?
Kétségbeejtő már a hely maga,
Bősz képzetet szül attól minden agy,
Látvány a tengert oly sok ölnyire
S hallván alatta zúgni.
HAMLET.
Csak menj! követlek.
| Egyre int: |
MARCELLUS.
| De nem méssz, uram! |
HAMLET.
Bocsássatok.
Bocsássatok.
HORATIO.
| Fogadj szót: nem hagyunk. |
HAMLET.
Sorsom kiált, és minden kis inat
E testben oly rugós keményre edz,
Mindegyre int. – Le a kezet, urak – (Kitépte magát.)
Mert Isten engem! szellemet csinálok
Abból, ki nem bocsát. Félrébb, ha mondom!
Sorsom kiált, és minden kis inat
E testben oly rugós keményre edz,
| Mint a neméai oroszlán idegje. | (Szellem int.) |
Mert Isten engem! szellemet csinálok
Abból, ki nem bocsát. Félrébb, ha mondom!
| Csak menj! követlek. | (Szellem és Hamlet el.) |
HORATIO.
A képzelődés bőszültté teszi.
A képzelődés bőszültté teszi.
MARCELLUS.
Kövessük! nem jó így magára hagyni.
Kövessük! nem jó így magára hagyni.
HORATIO.
Utána hát. Mi lesz ebből, öcsém?
Utána hát. Mi lesz ebből, öcsém?
MARCELLUS.
Rohadt az államgépben valami.
Rohadt az államgépben valami.
HORATIO.
Ég hozza jóra.
Ég hozza jóra.
MARCELLUS.
| Menjünk hát, kövessük. |
| (Elmennek.) |
