V. SZÍN.
Az emelttérnek egy félrébb eső része.
Szellem és Hamlet jönnek.
HAMLET.
Hová vezetsz! szólj! nem megyek tovább.
Hová vezetsz! szólj! nem megyek tovább.
SZELLEM.
Figyelj.
Figyelj.
HAMLET.
| Fogok. |
SZELLEM.
Hogy visszatérjek gyötrő kénköves
Lángok közé.
| Az én órám közel, |
Lángok közé.
HAMLET.
Oh jaj, szegény szellem!
Oh jaj, szegény szellem!
SZELLEM.
Ne szánj; figyelmezz arra komolyan,
A mit beszélek.
Ne szánj; figyelmezz arra komolyan,
A mit beszélek.
HAMLET.
Köteles vagyok.
| Szólj, meghallani |
SZELLEM.
ha meghallottad.
| Az, megboszulni is, |
HAMLET.
Mit?
Mit?
SZELLEM.
Kárhozva, éjjel bolygnom egy korig,
S nappal bezárva lenni láng között,
Míg földi létem undok bűne mind
Kiég s letisztúl. Csak ne voln’ tilos,
Börtönlakom titkát elmondani:
Olyat fedeznék föl, hogy legkisebb
Szavára lelked hánytorogna fel,
Megfagyna ifjú véred, s két szemed,
Köréből, mint csillag szökellne ki,
Szétválna fürtbe kondorult hajad
S élére állna minden szál külön,
Mint tüske-állat zörgő tollai:
De ily örök jelentés nem való
Hús-vér füleknek. – Oh, figyelj, figyelj! –
Ha szeretted édes atyádat valaha –
| Én atyádnak szelleme vagyok; |
S nappal bezárva lenni láng között,
Míg földi létem undok bűne mind
Kiég s letisztúl. Csak ne voln’ tilos,
Börtönlakom titkát elmondani:
Olyat fedeznék föl, hogy legkisebb
Szavára lelked hánytorogna fel,
Megfagyna ifjú véred, s két szemed,
Köréből, mint csillag szökellne ki,
Szétválna fürtbe kondorult hajad
S élére állna minden szál külön,
Mint tüske-állat zörgő tollai:
De ily örök jelentés nem való
Hús-vér füleknek. – Oh, figyelj, figyelj! –
Ha szeretted édes atyádat valaha –
HAMLET.
Oh, Isten!
Oh, Isten!
SZELLEM.
Boszúld meg rút, erőszakos halálát.
Boszúld meg rút, erőszakos halálát.
HAMLET.
Erőszakos?
Erőszakos?
SZELLEM.
Rút és erőszakos – nincs rá egyéb szó,
De szörnyű rút, s természet elleni.
Rút és erőszakos – nincs rá egyéb szó,
De szörnyű rút, s természet elleni.
HAMLET.
Oh, hadd tudom hát, s oly gyors szárnyakon,
Mint a fohász s szerelmi gondolat,
Szálljak boszúmra.
Oh, hadd tudom hát, s oly gyors szárnyakon,
Mint a fohász s szerelmi gondolat,
Szálljak boszúmra.
SZELLEM.
Butább is volnál, mint a buja gyom,
Mely Léthe partján lustán gyökerez,
Ha erre meg nem indulnál. Figyelj hát.
Kertemben alvám – így adák elő –
S megmart a kígyó: ily koholt mesével
Dugák be csúfra Dánország fülét
Vesztem felől; de tudd meg, lelkes ifjú,
A mely kígyó atyád’ halálra marta,
Most koronáját viseli.
| Képesnek talállak. |
Mely Léthe partján lustán gyökerez,
Ha erre meg nem indulnál. Figyelj hát.
Kertemben alvám – így adák elő –
S megmart a kígyó: ily koholt mesével
Dugák be csúfra Dánország fülét
Vesztem felől; de tudd meg, lelkes ifjú,
A mely kígyó atyád’ halálra marta,
Most koronáját viseli.
HAMLET.
Nagybátyám! Oh az én proféta lelkem!
Nagybátyám! Oh az én proféta lelkem!
SZELLEM.
Az, a parázna, vérnősző barom;
Ki bűvös észszel, csáb ajándokokkal
(Oh, átkos ész, ajándék, melyek így
Szédítni birtok!) megnyeré gyalázatos
Kéjére színleg feddhetlen királyném
Kedvét. Oh Hamlet, ez volt a bukás!
Tőlem, kinek szerelme oly nemes volt,
Hogy még karöltve járt a mátkai
Szent fogadással, egy czudarhoz esni,
Kit, hozzám mérve, koldusan hagyott
Már a természet is.
De, míg a szűz erény nem tántorúl,
Bár égi képben űzze bujaság:
Ellenben a kéj, bárha fényes angyal
A társa, égi ágygyal eltelik
S ganajba’ duskál.
De halkan! érzem a hajnal lehét,
Rövid legyünk. A mint kertemben alvám
– Ez volt szokásom minden délután –
Meglopta bátyád ezt a biztos órát,
Üvegben átkos csalmatok levével,
S fülhézagomba önté e nedű
Bélpoklos csöppjeit, melyek hatása
A vérnek oly halálos ellene,
Hogy gyorsan átfut, mint a kéneső,
A testbe’ minden ösvényt és kaput,
S mint tejbe csöppent oltó a tejet,
Megoltja, összerántja hirtelen
A híg, az ép vért: így történt velem:
Egyszerre undok ótvar kérgezé,
Csömörletes héjjal, Lázár gyanánt,
Szép síma testemet.
Így lettem én el, hajh! testvérem által,
Éltem, királyném, koronám ne’kül;
Levágva épen bűneim virágján,
Nem gyónva, kenve, nem áldozva meg,
Nem vetve számot sőt számolni küldve
Minden hamisságimmal fejemen:
Irtóztató! irtóztató! irtóztató! –
Ha van belőlem benned vér, ne tűrd ezt;
Ne engedd Dánia királyi ágyát
Vérbujaságnak átkos fekhelyűl.
De, bár hogyan látsz e boszú müvéhez,
Elméd maradjon tiszta, és ne törjön
Anyádra lelked: bízd az égre őt
S mind a tövisre, mely keblében él,
Az csípje, szúrja. Most Isten veled!
A fénybogár jelenti, hogy virad,
Halványodik hatástalan tüze.
Az, a parázna, vérnősző barom;
Ki bűvös észszel, csáb ajándokokkal
(Oh, átkos ész, ajándék, melyek így
Szédítni birtok!) megnyeré gyalázatos
Kéjére színleg feddhetlen királyném
Kedvét. Oh Hamlet, ez volt a bukás!
Tőlem, kinek szerelme oly nemes volt,
Hogy még karöltve járt a mátkai
Szent fogadással, egy czudarhoz esni,
Kit, hozzám mérve, koldusan hagyott
Már a természet is.
De, míg a szűz erény nem tántorúl,
Bár égi képben űzze bujaság:
Ellenben a kéj, bárha fényes angyal
A társa, égi ágygyal eltelik
S ganajba’ duskál.
De halkan! érzem a hajnal lehét,
Rövid legyünk. A mint kertemben alvám
– Ez volt szokásom minden délután –
Meglopta bátyád ezt a biztos órát,
Üvegben átkos csalmatok levével,
S fülhézagomba önté e nedű
Bélpoklos csöppjeit, melyek hatása
A vérnek oly halálos ellene,
Hogy gyorsan átfut, mint a kéneső,
A testbe’ minden ösvényt és kaput,
S mint tejbe csöppent oltó a tejet,
Megoltja, összerántja hirtelen
A híg, az ép vért: így történt velem:
Egyszerre undok ótvar kérgezé,
Csömörletes héjjal, Lázár gyanánt,
Szép síma testemet.
Így lettem én el, hajh! testvérem által,
Éltem, királyném, koronám ne’kül;
Levágva épen bűneim virágján,
Nem gyónva, kenve, nem áldozva meg,
Nem vetve számot sőt számolni küldve
Minden hamisságimmal fejemen:
Irtóztató! irtóztató! irtóztató! –
Ha van belőlem benned vér, ne tűrd ezt;
Ne engedd Dánia királyi ágyát
Vérbujaságnak átkos fekhelyűl.
De, bár hogyan látsz e boszú müvéhez,
Elméd maradjon tiszta, és ne törjön
Anyádra lelked: bízd az égre őt
S mind a tövisre, mely keblében él,
Az csípje, szúrja. Most Isten veled!
A fénybogár jelenti, hogy virad,
Halványodik hatástalan tüze.
| Isten veled, Hamlet! Eszedbe jussak. | (El.)) |
HAMLET.
Oh, ég minden lakói! Föld! S mi még?
A poklot is mondjam? Csitt, csitt, szivem.
Ne váljatok tüstént vénné, inak!
De tartsatok merőn. Eszembe juss?
Igen, szegény szellem, így e zavart
Golyóban székel az emlékezet.
Eszembe juss?
Igen, letörlök emlékezetem
Lapjáról minden léha jegyzetet,
Könyvek tanácsit, képet, benyomást,
Mit vizsga ifjú-kor másolt reá;
És csak parancsod éljen egyedül
Agyam könyvében, nem vegyűlve más
Alábbvalókkal: úgy van, esküszöm.
Oh jaj, rémséges asszony!
Oh gaz – mosolygó, átkozott gazember!
Hol a tárczám – leírom, hadd irom le,
Hogy ember úgy mosolyghat s gaz lehet;
No, bátya, itt vagy. Most a jelszavam:
És az: „Isten veled! Eszedbe jussak.”
Esküm van arra már.
Oh, ég minden lakói! Föld! S mi még?
A poklot is mondjam? Csitt, csitt, szivem.
Ne váljatok tüstént vénné, inak!
De tartsatok merőn. Eszembe juss?
Igen, szegény szellem, így e zavart
Golyóban székel az emlékezet.
Eszembe juss?
Igen, letörlök emlékezetem
Lapjáról minden léha jegyzetet,
Könyvek tanácsit, képet, benyomást,
Mit vizsga ifjú-kor másolt reá;
És csak parancsod éljen egyedül
Agyam könyvében, nem vegyűlve más
Alábbvalókkal: úgy van, esküszöm.
Oh jaj, rémséges asszony!
Oh gaz – mosolygó, átkozott gazember!
Hol a tárczám – leírom, hadd irom le,
Hogy ember úgy mosolyghat s gaz lehet;
| Legalább a dán király bizonynyal az. | (Ír.) |
És az: „Isten veled! Eszedbe jussak.”
Esküm van arra már.
HORATIO (kün).
| Uram! uram! |
MARCELLUS (kün).
Hamlet királyfi!
Hamlet királyfi!
HORATIO (kün).
| Óvja őt az ég! |
MARCELLUS (kün).
Úgy adja Isten!
Úgy adja Isten!
HORATIO (kün).
Ha hó! Uram! Fönséges úr! ha hó!
Ha hó! Uram! Fönséges úr! ha hó!
HAMLET.
Ha hó! csak erre, szolgám! erre! erre!
Horatio és Marcellus jönnek.
Ha hó! csak erre, szolgám! erre! erre!
Horatio és Marcellus jönnek.
MARCELLUS.
No s, herczegem?
No s, herczegem?
HORATIO.
| Mi újság, jó uram? |
HAMLET.
Oh, rendkivűli!
Oh, rendkivűli!
HORATIO.
| Mondd el, jó uram. |
HAMLET.
Nem, mert tovább adnátok.
Nem, mert tovább adnátok.
HORATIO.
Nem én, az égre!
| Én, uram, |
MARCELLUS.
| Én se, herczegem. |
HAMLET.
Mit szólatok hát: ember elme csak
Fel birja-é gondolni ezt? – Hanem
Hallgatni fogtok?
Mit szólatok hát: ember elme csak
Fel birja-é gondolni ezt? – Hanem
Hallgatni fogtok?
HORATIUS. MARCELLUS.
Esküszünk, uram.
Esküszünk, uram.
HAMLET.
Nincs oly gazember széles Dániában –
Ki megrögzött czinkos ne volna.
Nincs oly gazember széles Dániában –
Ki megrögzött czinkos ne volna.
HORATIO.
Tudtunkra adni, nincs szükség, uram,
Sírból jövő szellemre.
| Ezt |
Sírból jövő szellemre.
HAMLET.
Igazatok van; így hát, gondolom,
Minden további formaság ne’kül
Rázzunk kezet, s váljunk el, uraim.
Ti, merre dolgotok hí s kedvetek,
Mert dolga, kedve, van mindenkinek,
A milyen, olyan; én, szegény fejem,
Lássátok, én megyek könyörgeni.
| No, igaz; |
Minden további formaság ne’kül
Rázzunk kezet, s váljunk el, uraim.
Ti, merre dolgotok hí s kedvetek,
Mert dolga, kedve, van mindenkinek,
A milyen, olyan; én, szegény fejem,
Lássátok, én megyek könyörgeni.
HORATIO.
Ez csak hiú, zavart beszéd, uram.
Ez csak hiú, zavart beszéd, uram.
HAMLET.
Sajnálom, hogyha sért; bizony, szivemből,
Bizony!
Sajnálom, hogyha sért; bizony, szivemből,
Bizony!
HORATIO.
Nincs benne sértés, jó uram.
Nincs benne sértés, jó uram.
HAMLET.
Szent-Patrik úgyse, van! Horatio,
Még sok. Mi ezt a látványt illeti:
Becsűletes kísértet, mondhatom;
Köztünk mi történt, ezt ha tudni vágytok,
Barátim, e vágyat nyomjátok el;
S most, mint barátok, iskolás, vitézi
Bajtársak, egy hitvány kérést nekem
Megtesztek, úgy-e?
Szent-Patrik úgyse, van! Horatio,
Még sok. Mi ezt a látványt illeti:
Becsűletes kísértet, mondhatom;
Köztünk mi történt, ezt ha tudni vágytok,
Barátim, e vágyat nyomjátok el;
S most, mint barátok, iskolás, vitézi
Bajtársak, egy hitvány kérést nekem
Megtesztek, úgy-e?
HORATIO.
| Meg, uram; mi az? |
HAMLET.
A mit ez éjjel láttatok, soha
Ki nem beszélni.
A mit ez éjjel láttatok, soha
Ki nem beszélni.
HORATIO. MARCELLUS.
Nem, nem, jó uram.
Nem, nem, jó uram.
HAMLET.
De hát esküdjetek.
De hát esküdjetek.
HORATIO.
Hogy én nem.
| Hitem reá, |
MARCELLUS.
Én se, jó uram; hitem rá.
Én se, jó uram; hitem rá.
HAMLET.
Kardomra!
Kardomra!
MARCELLUS.
| Már megesküvénk, uram. |
HAMLET.
De a kardomra kell! kardomra kell!
De a kardomra kell! kardomra kell!
SZELLEM (alant).
Esküdjetek.
Esküdjetek.
HAMLET.
Ha, ha! te mondod, hé? ott vagy te, jópénz?
– Halljátok e ficzkót a pinczelyukban? –
Lássunk a hithez.
Ha, ha! te mondod, hé? ott vagy te, jópénz?
– Halljátok e ficzkót a pinczelyukban? –
Lássunk a hithez.
HORATIO.
| Tedd fel hát, uram. |
HAMLET.
Ki nem beszélni, a mit láttatok, soha,
kardomra esküsztök.
Ki nem beszélni, a mit láttatok, soha,
kardomra esküsztök.
SZELLEM (alant).
Esküdjetek.
Esküdjetek.
HAMLET.
Hic et ubique? Úgy váltsunk helyet.
Jerünk idébb, urak.
Szablyámra ismét a kezeteket,
S hogy a hallottról nem szóltok soha,
Kardomra esküsztök.
Hic et ubique? Úgy váltsunk helyet.
Jerünk idébb, urak.
Szablyámra ismét a kezeteket,
S hogy a hallottról nem szóltok soha,
Kardomra esküsztök.
SZELLEM (alant).
Esküdjetek.
Esküdjetek.
HAMLET.
Jól mondád, vén vakond! oly gyorsan áskálsz?
Derék egy árkász! Másuvá, barátim.
Jól mondád, vén vakond! oly gyorsan áskálsz?
Derék egy árkász! Másuvá, barátim.
HORATIO.
Oh boldog Isten!
De mindez oly csudás, oly idegen.
Oh boldog Isten!
De mindez oly csudás, oly idegen.
HAMLET.
Hát üdvözöld, mint idegent szokás.
Több dolgok vannak földön és egen,
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes. De jerünk tovább:
Itt, mint elébb: az Isten úgy segéljen,
Bármily fonákul viselem magam’
– Minthogy talán, úgy látom, ildomos lesz
Ezentúl furcsa álczát öltenem –
Hogy, látva engem ilyenkor, soha
Nem fontok így kart, nem ráztok fejet,
se kétesen ily szót nem ejtetek:
„Jó, jó, mi tudjuk;” vagy: „ha mi akarnók;”
Vagy: „szólhatnánk mi;” vagy: „lehetne csak!”
Vagy bármi oly kétértelmű jelet,
Hogy dolgaimban tudtok valamit.
Ezt hogy nem tészitek: az Isten úgy
Legyek irgalmas, kegyelmes legnagyobb
Szükségetekben. Most esküdjetek.
Hát üdvözöld, mint idegent szokás.
Több dolgok vannak földön és egen,
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes. De jerünk tovább:
Itt, mint elébb: az Isten úgy segéljen,
Bármily fonákul viselem magam’
– Minthogy talán, úgy látom, ildomos lesz
Ezentúl furcsa álczát öltenem –
Hogy, látva engem ilyenkor, soha
Nem fontok így kart, nem ráztok fejet,
se kétesen ily szót nem ejtetek:
„Jó, jó, mi tudjuk;” vagy: „ha mi akarnók;”
Vagy: „szólhatnánk mi;” vagy: „lehetne csak!”
Vagy bármi oly kétértelmű jelet,
Hogy dolgaimban tudtok valamit.
Ezt hogy nem tészitek: az Isten úgy
Legyek irgalmas, kegyelmes legnagyobb
Szükségetekben. Most esküdjetek.
SZELLEM (alant).
Esküdjetek.
Esküdjetek.
HAMLET.
Nyugodj, felháborult szellem, nyugodj!
Most, hát, egész szivemmel, jó urak,
Magamat ajánlom, s ha mi oly szegény egy
Embertől, a minő Hamlet, telik,
Szives barátságát hogy megmutassa:
Isten segélyivel, meglesz. Jerünk;
De, kérlek, ujjotok mindég az ajkon. –
Kizökkent az idő; – oh kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt.
Nyugodj, felháborult szellem, nyugodj!
Most, hát, egész szivemmel, jó urak,
Magamat ajánlom, s ha mi oly szegény egy
Embertől, a minő Hamlet, telik,
Szives barátságát hogy megmutassa:
Isten segélyivel, meglesz. Jerünk;
De, kérlek, ujjotok mindég az ajkon. –
Kizökkent az idő; – oh kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt.
| No, jertek együtt. | (El mind.) |
