I. SZÍN.
Szoba a kastélyban.
Király, Királyné, Polonius, Ophelia, Rosenkrantz és Guildenstern jönnek.
KIRÁLY.
Hát semmi úton nem birtok eléje
Kerűlni, mért ölté fel e zavart,
Roncsolva durván csendes napjait
Bomlott s veszélyes dőresége által?
Hát semmi úton nem birtok eléje
Kerűlni, mért ölté fel e zavart,
Roncsolva durván csendes napjait
Bomlott s veszélyes dőresége által?
)
ROSENKRANTZ.
Bevallja: érzi ő, hogy háborog;
De hogy miért, nem mondja semmi áron.
Bevallja: érzi ő, hogy háborog;
De hogy miért, nem mondja semmi áron.
GUILDENSTERN.
Nem is találtuk könnyűnek kilesni:
Őrűlt ravaszként résen áll, mihelyt
Valódi hogyléte felől akarnánk
Belőle csalni bármi vallomást.
Nem is találtuk könnyűnek kilesni:
Őrűlt ravaszként résen áll, mihelyt
Valódi hogyléte felől akarnánk
Belőle csalni bármi vallomást.
KIRÁLYNÉ.
Jól fogadott-e?
Jól fogadott-e?
ROSENKRANTZ.
| Mint kész udvaroncz. |
GUILDENSTERN.
De nagy erőtetéssel hajlamin.
De nagy erőtetéssel hajlamin.
ROSENKRANTZ.
Szóban fukar volt; de ha kérdezénk,
Felelni bőkezű.
Szóban fukar volt; de ha kérdezénk,
Felelni bőkezű.
KIRÁLYNÉ.
Vonátok egy kicsit?
| Élvekbe nem |
ROSENKRANTZ.
Történt, hogy útban egy csapat szinészt
Értünk utól, s említők ezt neki;
Minek hallása némi látható
Örömre gyújtá. Itt vannak, az udvar
Körűl, s parancsuk is van, gondolom,
Hogy még ma este játszszanak előtte.
| Felséges asszony, |
Értünk utól, s említők ezt neki;
Minek hallása némi látható
Örömre gyújtá. Itt vannak, az udvar
Körűl, s parancsuk is van, gondolom,
Hogy még ma este játszszanak előtte.
POLONIUS.
Való biz’ az; s fölkéri általam
Fölségteket, nézzék s hallják meg azt
A nem-tudom-mit.
Való biz’ az; s fölkéri általam
Fölségteket, nézzék s hallják meg azt
A nem-tudom-mit.
KIRÁLY.
Örvendek ily irányán.
Csak ösztönözni kell őt, jó urak,
S unszolni kedvét ily gyönyörre folyvást.
| Kész szívvel; s nagyon |
Csak ösztönözni kell őt, jó urak,
S unszolni kedvét ily gyönyörre folyvást.
ROSENKRANTZ.
Teszszük, királyom.
Teszszük, királyom.
| (Rosenkrantz és Guildenstern el.) |
KIRÁLY.
Mert titkon érte küldénk Hamletért,
Hogy itt találja, csak mintegy esetleg,
Opheliát; az atyja és magam
Elrejtezünk, s így látatlan, de látva,
Bizton biráljuk e találkozást,
S magaviseletéből hozzávetünk:
Szerelmi bú-e, vagy nem, a mitől
Rá jött e szenvedés.
| Menj, Gertrud, te is; |
Hogy itt találja, csak mintegy esetleg,
Opheliát; az atyja és magam
Elrejtezünk, s így látatlan, de látva,
Bizton biráljuk e találkozást,
S magaviseletéből hozzávetünk:
Szerelmi bú-e, vagy nem, a mitől
Rá jött e szenvedés.
KIRÁLYNÉ.
Ophelia, rád nézve azt ohajtom,
Szépséged lett legyen a boldog ok,
Hogy Hamlet ily zavart; remélem, így
Erényed a jó útba viheti,
Mindkettőtök becsűletére.
| Szót fogadok. |
Szépséged lett legyen a boldog ok,
Hogy Hamlet ily zavart; remélem, így
Erényed a jó útba viheti,
Mindkettőtök becsűletére.
OPHELIA.
| Vajha |
| Úgy légyen, asszonyom! | (Királyné el.) |
POLONIUS.
Járkálj te, lyányom, itt. – Fölség, ha tetszik,
Elbúhatunk. – Te meg olvass e könyvből:
Mért vagy magadban. – Nem hijába mondják – Sok példa van rá – hogy ájtatos arczczal
Kegyes gyakorlattal, beczúkorozzuk
Magát az ördögöt.
Járkálj te, lyányom, itt. – Fölség, ha tetszik,
Elbúhatunk. – Te meg olvass e könyvből:
| Leplezze a szinlett foglalkozás. | (Opheliához.) |
Kegyes gyakorlattal, beczúkorozzuk
Magát az ördögöt.
KIRÁLY (félre).
Nagyon igaz:
Mint sebzi váddal lelkem’ e beszéd!
A festett rima-kép nem undokabb
Ahhoz képest, mivel kenik-fenik,
Mint szörnyű tettem szépítő szavamhoz.
Oh mily nehéz kő!
Nagyon igaz:
Mint sebzi váddal lelkem’ e beszéd!
A festett rima-kép nem undokabb
Ahhoz képest, mivel kenik-fenik,
Mint szörnyű tettem szépítő szavamhoz.
Oh mily nehéz kő!
POLONIUS.
Vonuljunk hátra, felséges uram.
Hamlet jő.
| Hallom lépteit: |
| (Király és Polonius el.) |
HAMLET.
A lét, vagy a nem-lét kérdése ez.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni, – elszunyadni, – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
S szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly czél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni, – elszunyadni, – és alunni!
Talán álmodni: – ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jönnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok boszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hívatalnak paczkázásait,
S mind a rugást, melylyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől – a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg útazó – le nem
Lohasztja kedvünk’, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? – Ekkép az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti „tett” nevét. – De csöndesen!
A szép Ophelia jő. – Szép hölgy, imádba
Legyenek foglalva minden bűneim.
A lét, vagy a nem-lét kérdése ez.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni, – elszunyadni, – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
S szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly czél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni, – elszunyadni, – és alunni!
Talán álmodni: – ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jönnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok boszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hívatalnak paczkázásait,
S mind a rugást, melylyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől – a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg útazó – le nem
Lohasztja kedvünk’, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? – Ekkép az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti „tett” nevét. – De csöndesen!
A szép Ophelia jő. – Szép hölgy, imádba
Legyenek foglalva minden bűneim.
OPHELIA.
Kegyelmes úr, hogy van, mióta nem
Láttam fönségedet?
Kegyelmes úr, hogy van, mióta nem
Láttam fönségedet?
HAMLET.
Köszönöm alássan; jól, jól, jól.
Köszönöm alássan; jól, jól, jól.
OPHELIA.
Uram, nehány emléke itt maradt,
Már rég óhajtám visszaküldeni,
Kérem, fogadja el.
Uram, nehány emléke itt maradt,
Már rég óhajtám visszaküldeni,
Kérem, fogadja el.
HAMLET.
Nem, nem. Nem adtam egyet is soha.
Nem, nem. Nem adtam egyet is soha.
OPHELIA.
Fönséges úr, hisz tudja hogy adott;
S hozzá illatnak édes szavakat:
Vedd vissza, mert illatjok elapadt;
Nemes szívnek szegény a dús ajándék,
Ha az adóban nincs a régi szándék.
Itt van, fönséges úr.
Fönséges úr, hisz tudja hogy adott;
S hozzá illatnak édes szavakat:
Vedd vissza, mert illatjok elapadt;
Nemes szívnek szegény a dús ajándék,
Ha az adóban nincs a régi szándék.
Itt van, fönséges úr.
HAMLET.
Ha! ha! becsületes vagy?
Ha! ha! becsületes vagy?
OPHELIA.
Uram!
Uram!
HAMLET.
Szép vagy?
Szép vagy?
OPHELIA.
Hogyan, fenséges úr?
Hogyan, fenséges úr?
HAMLET.
Mert ha becsületes vagy, szép is: nehogy szóba álljon becsületed szépségeddel.
Mert ha becsületes vagy, szép is: nehogy szóba álljon becsületed szépségeddel.
OPHELIA.
Lehet-e a szépség, uram, jobb társaságban, mint a becsülettel?
Lehet-e a szépség, uram, jobb társaságban, mint a becsülettel?
HAMLET.
Lehet bizony; mert a szépség ereje hamarább elváltoztatja a becsületet abból a mi, kerítővé, mintsem a becsület hatalma a szépséget magához hasonlóvá tehetné. Ez valaha paradox volt, de a mai kor bebizonyítá. Én egykor szerettelek.
Lehet bizony; mert a szépség ereje hamarább elváltoztatja a becsületet abból a mi, kerítővé, mintsem a becsület hatalma a szépséget magához hasonlóvá tehetné. Ez valaha paradox volt, de a mai kor bebizonyítá. Én egykor szerettelek.
OPHELIA.
Valóban, fenség, úgy hitette el velem.
Valóban, fenség, úgy hitette el velem.
HAMLET.
Ne hittél volna nekem; mert hijába oltja be az erény e mi vén törzsünket, megérzik rajtunk a vad íz. Én nem szerettelek.
Ne hittél volna nekem; mert hijába oltja be az erény e mi vén törzsünket, megérzik rajtunk a vad íz. Én nem szerettelek.
)
OPHELIA.
Annál inkább csalódtam.
Annál inkább csalódtam.
HAMLET.
Eredj kolostorba; minek szaporítnál bűnösöket! Én meglehetős becsületes vagyok: mégis oly dolgokkal vádolhatnám magamat, hogy jobb lett volna, ha anyám világra sem szül. Igen büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó; egy intésemre több vétek áll készen, mint a mennyi gondolatom van hogy bele férjen, képzeletem hogy alakítsa, vagy időm hogy elkövessem benne. Ily ficzkók, mint én, mit is mászkáljanak ég s föld között! Czinkos gazemberek vagyunk mindnyájan: egynek se higyj közülünk. Menj Isten hírével, kolostorba. Hol az apád?
Eredj kolostorba; minek szaporítnál bűnösöket! Én meglehetős becsületes vagyok: mégis oly dolgokkal vádolhatnám magamat, hogy jobb lett volna, ha anyám világra sem szül. Igen büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó; egy intésemre több vétek áll készen, mint a mennyi gondolatom van hogy bele férjen, képzeletem hogy alakítsa, vagy időm hogy elkövessem benne. Ily ficzkók, mint én, mit is mászkáljanak ég s föld között! Czinkos gazemberek vagyunk mindnyájan: egynek se higyj közülünk. Menj Isten hírével, kolostorba. Hol az apád?
OPHELIA.
Otthon, uram.
Otthon, uram.
HAMLET.
Rá kell csukni az ajtót, hogy ne játszsza a bolondot máshol, mint saját házában. Isten veled.
Rá kell csukni az ajtót, hogy ne játszsza a bolondot máshol, mint saját házában. Isten veled.
OPHELIA.
Oh, könyörűlj rajta, mennybéli jóság!
Oh, könyörűlj rajta, mennybéli jóság!
HAMLET.
Ha férjhez mégy, ím ez átkot adom jegyajándékul: légy bár oly szűz mint a jég, oly tiszta mint a hó: ne menekülhess a rágalom elől. Vonulj kolostorba; menj; Isten veled. Vagy, ha okvetlen férjhez kell menend, menj bolondhoz, mert okos ember úgyis tudja bizony, miféle csudát szoktatok csinálni belőle. Zárdába hát; eredj, hamar pedig. Isten veled.
Ha férjhez mégy, ím ez átkot adom jegyajándékul: légy bár oly szűz mint a jég, oly tiszta mint a hó: ne menekülhess a rágalom elől. Vonulj kolostorba; menj; Isten veled. Vagy, ha okvetlen férjhez kell menend, menj bolondhoz, mert okos ember úgyis tudja bizony, miféle csudát szoktatok csinálni belőle. Zárdába hát; eredj, hamar pedig. Isten veled.
OPHELIA.
Oh ég hatalma, állítsd helyre őt!
Oh ég hatalma, állítsd helyre őt!
HAMLET.
| Hallottam hírét, festjük is magunkat, no bizony! Isten megáldott egy arczczal, csináltok másikat; lebegtek, tipegtek, selypegtek; Isten teremtéseinek gúnyneveket adtok, s kaczérságból tudatlannak mutatkoztok. Eredj! jól laktam már vele; az őrített meg. Nem kell több házasság, mondom; a ki már házas, egy híján, hadd éljen; a többi maradjon úgy a mint van. Zárdába; menj! | (Hamlet el.) |
OPHELIA.
Oh mely dicső ész bomla össze itten!
Udvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve;
E szép hazánk reménye és virága,
Az ízlés tükre, minta egy szoborhoz,
Figyelme tárgya minden figyelőnek,
Oda van, ím, oda!
S én legnyomorúbb minden bús hölgy között,
Ki szívtam zengő vallomási mézét,
Most e nemes, fölséges észt, mikép
Szelíd harangot, félreverve látom;
Nyílt ifjúsága páratlan vonásit
Őrült rajongás által dulva szét.
Oh jaj nekem,
Hogy a mit láttam, láttam; és viszont,
Hogy a mit látok, látom az iszonyt!
A Király és Polonius jönnek.
Oh mely dicső ész bomla össze itten!
Udvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve;
E szép hazánk reménye és virága,
Az ízlés tükre, minta egy szoborhoz,
Figyelme tárgya minden figyelőnek,
Oda van, ím, oda!
S én legnyomorúbb minden bús hölgy között,
Ki szívtam zengő vallomási mézét,
Most e nemes, fölséges észt, mikép
Szelíd harangot, félreverve látom;
Nyílt ifjúsága páratlan vonásit
Őrült rajongás által dulva szét.
Oh jaj nekem,
Hogy a mit láttam, láttam; és viszont,
Hogy a mit látok, látom az iszonyt!
A Király és Polonius jönnek.
KIRÁLY.
Szerelem! nem arra tart e szenvedély!
Se a beszéd, bár egykissé laza,
Nem volt bolondság. Van valami lelkén,
A min kotolva űl e mélakór,
S minek kikölte és felpattanása
Veszélybe dönthet. Azt hogy megelőzzem,
Gyors eltökéléssel így gondolám:
Menjen sietve Angliába Hamlet,
Megkérni az elmúlasztott adót:
Talán a tenger, a kültartományok
Sokféle tarka tárgya kiveri
Ezt a szivébe rögzött valamit,
Melyhez tapadt elméje kiragadja
Önnön magából. Mit mondasz reá?
Szerelem! nem arra tart e szenvedély!
Se a beszéd, bár egykissé laza,
Nem volt bolondság. Van valami lelkén,
A min kotolva űl e mélakór,
S minek kikölte és felpattanása
Veszélybe dönthet. Azt hogy megelőzzem,
Gyors eltökéléssel így gondolám:
Menjen sietve Angliába Hamlet,
Megkérni az elmúlasztott adót:
Talán a tenger, a kültartományok
Sokféle tarka tárgya kiveri
Ezt a szivébe rögzött valamit,
Melyhez tapadt elméje kiragadja
Önnön magából. Mit mondasz reá?
POLONIUS.
Jó lesz; de mégis azt hiszem, hogy e baj
Első csirája és eredete
Szerelmi bánat. – Nos, Ophelia!
Nem kell hogy elmondd, Hamlet mit beszélt,
Hallottuk azt mind. – Felséged magas
Tetszésitől függ; de én azt javaslom:
Királyné anyja most játék után
Hivassa bé őt, és négy szem között,
Szép szóval birja rá, ha felfödözné
E bú okát; fogja röviden őt;
Én meg, ha tetszik, hallgatózzam ott,
Hogy mit beszélnek. Ha nem boldogul:
Ám menjen Angliába Hamlet, vagy hová
Elcsukni jónak látja bölcseséged.
Jó lesz; de mégis azt hiszem, hogy e baj
Első csirája és eredete
Szerelmi bánat. – Nos, Ophelia!
Nem kell hogy elmondd, Hamlet mit beszélt,
Hallottuk azt mind. – Felséged magas
Tetszésitől függ; de én azt javaslom:
Királyné anyja most játék után
Hivassa bé őt, és négy szem között,
Szép szóval birja rá, ha felfödözné
E bú okát; fogja röviden őt;
Én meg, ha tetszik, hallgatózzam ott,
Hogy mit beszélnek. Ha nem boldogul:
Ám menjen Angliába Hamlet, vagy hová
Elcsukni jónak látja bölcseséged.
KIRÁLY.
Úgy légyen; én is a mellett vagyok:
Úgy légyen; én is a mellett vagyok:
| Őrizve járjanak őrült nagyok. | (El. mind.) |
