II. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

Terem ugyanott.
Hamlet és nehány Színész jő.
HAMLET.
Szavald a beszédet, kérlek, a mint én ejtém előtted: lebegve a nyelven; mert ha oly teli szájjal mondod, mint sok színész, akár a város dobosa kiáltná ki verseimet. Ne is fürészeld nagyon a levegőt kezeddel, így; hanem jártasd egészen finomúl: mert a szenvedély valódi zuhataga, szélvésze, s mondhatnám forgószele közepett is, bizonyos mérsékletre kell törekedned és szert tenned, mi annak simaságot adjon. Oh, a lelkem facsarodik belé, ha egy tagbaszakadt, parókás fejű ficzkót hallok, hogyan tépi foszlánynyá, csupa rongyokká, a szenvedélyt, csakhogy a földszínt állók füleit megrepeszsze, kiknek legnagyobb részét semmi egyéb nem érdekli, mint kimagyarázhatlan némajáték és zaj. Én az ilyen ficzkót megcsapatnám, a miért a dühönczöt is túlozza és heródesebb Heródesnél. Kerüld azt, kérlek.
1. SZÍNÉSZ.
Bízza rám, fönséges úr.
HAMLET.
Csakhogy aztán fölötte jámbor se légy, hanem menj saját ép érzésed vezérlete után. Illeszd a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez, különösen figyelve arra, hogy a természet szerénységét által ne hágd: mert minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték czéljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek ön ábrázatát, a gúnynak önön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát. No már, ha ezt túlozza valaki, vagy innen marad, bár az avatlant megnevetteti, a hozzáértőt csak bosszanthatja; pedig ez egynek itélete, azt meg kell adnod, többet nyom egy egész színház másokénál. Oh, vannak színészek, én is láttam játszani – s hallottam dicsérve másoktól, nagyon pedig – ki, Isten bűnűl ne vegye, se keresztyén, se pogány, se általában ember hangejtését, taghordozását nem bírva követni, úgy meg-dölyfösködtek, úgy meg-ordítoztak, hogy azt gondolám, a természet valamely napszámosa csinált embereket, de nem csinálta jól, oly veszettűl utánozták az emberi nemet.
1. SZÍNÉSZ.
Remélem, hogy mi azt a modort már meglehetősen levetkeztük.
HAMLET.
Vessétek le egészen! No meg, a ki köztetek a bohóczot játszsza, ne mondjon többet, mint írva van neki; mert vannak azok közt is, kik magok nevetnek, hogy egy csapat bárgyu néző utánok nevessen; haszinte a darabnak épen valamely fontos mozzanata forog is fent. Ez gyalázatosság, és igen nyomorú becsvágyra mutat a bohócz részéről, ki e fogással él. Menjetek, készüljetek.(Színészek el.)
Polonius, Rosenkrantz és Guildenstern jönnek.
Nos, uram? eljön a király megnézni a darabot?
POLONIUS.
El, a királyné is, mindjárt pedig.
HAMLET.
Mondd a szinészeknek, siessenek.
S önök, mindketten, úgy-e szívesek(Polonius el.)
Lesznek segítni a siettetésben?
KETTEN.
Megyünk, fönséges úr.
(Rosenkrantz és Guildenstern el.)
HAMLET.
Hol vagy, Horatio?
Horatio jő.
HORATIO.
Itt, kedves úr,
Szolgálatára.
HAMLET.
Halld, Horatio:
Te épen olyan férfi vagy, minővel
Szerettem hogy közöm volt valaha.
HORATIO.
Oh, kedves úr –
HAMLET.
Nem hízelgek, ne hidd;
Mi boldogúlást várhatnék tetőled,
Kinek mid sincs, jó kedveden kivül,
Mely táplál és ruház? Mért hízelegni
Egy ily szegénynek? – Nem; a czukrozott nyelv
Ám nyalja a sületlen fényüzést,
Görbeszsze hajlós térde kapcsait,
Hol a farkcsóválás hasznot terem.
Hallgass ide.
Mióta választásim asszonya
En drága lelkem s emberek között
Különbséget bír tenni: tégedet
Pecsételt el magának; mert te, bár
Szenvedve mindent, úgy től, mint a ki
Semmit se szenved; férfi vagy, ki a
Sors öklözését, vagy jutalmait,
Egykép fogadtad; s áldott az, kinek
Vérével úgy vegyült itélete,
Hogy nem merő síp a sors újja közt,
Oly hangot adni, milyent billeget.
Férfit nekem, ki szenvedélye rabja
Nem lett soha! s én szívem közepén,
Szivem szivében hordom azt, mikép
Most tégedet. De már kissé sok is. –
Ma színjáték lesz a király előtt,
S egy jelenet közel jár ahhoz, a mint
Atyám halálát elmondtam neked;
Kérlek, ha majd az a rész fölkerül,
Csak mintha enlelkem tolmácsa volnál,
Lesd a királyt jól: ha rejtett büne
Ott egy beszédre lyukból ki nem ugrik:
A kárhozatnak lelke volt, a mit
Láttunk együtt, s képzelmem oly sötét
Mint Vulcán pőrölye. Jól megfigyeld;
Mert én arczába kapcsolom szemem’;
S majd összevessük a látszat felől
kettőnk itéletét.
HORATIO.
Jó lesz, uram;
Ha meglop engem a játék alatt
S rá nem sütöm: fizetem a lopást.
HAMLET.
Már jönnek: bárgyunak kell látszanom.
Foglalj helyet
Dán induló. Harsonák. Király, Királyné, Polonius, Ophelia, Rosenkrantz, Guildenstern és Mások jönnek.
KIRÁLY.
Hogy’ van Hamlet öcsénk?
HAMLET.
Felségesen, mákugyse! a kaméleon kosztján: levegőt eszem, igéret töltelékkel. Kappant se hízlalnak így.
KIRÁLY.
Semmi közöm e felelettel, Hamlet; ez nem az én mondásom.
HAMLET.
Nem ám, de az enyém se már. – Uram, ön játszott egyszer az egyetemen, mondja?
POLONIUS.
Igen bizony fönség; s jó szinésznek tartottak.
HAMLET.
S mi volt a szerepe?
POLONIUS.
Julius Caesar; megöltek a Capitoliumon; Brutus ölt meg.
HAMLET.
Na ugyan brutális szerep volt tőle, megölni egy ily capitális borjút. – Készen a játszók?
ROSENKRANTZ.
Igenis, fönséges úr; engedelmét várják.
KIRÁLYNÉ.
Jer ide, édes Hamlet; ülj mellém.
HAMLET.
Nem, kedves anyám; itt vonzóbb ércz van.
POLONIUS.
Aha! tetszik látni?
HAMLET.
Kisasszony, ölébe fekhetem?
(Ophelia lábaihoz dőlve.)
OPHELIA.
Nem, uram.
HAMLET.
Azaz, ölébe hajthatom a fejem’?
OPHELIA.
Igen, uram.
HAMLET.
Azt gondolja, pórias értelemben vettem?
OPHELIA.
Semmit se gondolok, uram.
HAMLET.
Mily szép gondolat, egy szép leány lába közt fekünni!
OPHELIA.
Tessék?
HAMLET.
Semmit se mondtam.
OPHELIA.
Jó kedve van, fönséges úr.
HAMLET.
Kinek? nekem?
OPHELIA.
Igenis.
HAMLET.
Oh boldog Isten! hisz én vagyok a világ első bohócza. Ki tehet arról, ha jó kedve van; hisz látja, mily vidor az anyám is, pedig az apám most halt meg, csak két órája.
OPHELIA.
Dehogy; kétszer két hónapja is van már, fönség.
HAMLET.
Oly régen? Gyászolja hát az ördög! Én czoboly köntöst csináltatok. uram fia! két hónapja s még el sincs felejtve! Úgy hát megérjük, hogy valamely nagy embert fél évvel is túlél az emlékezete; csakhogy, Mária úgyse! templomot építsen ám, különben eszébe sem jut senkinek: úgy jár, mint a fa ló, melynek sírverse így hangzik: „Mer’ óh! mer’ óh! már a fa ló el van feledve.”
Hoboják. A némajáték föllép.
Jő egy Király és Királyné, igen nyájaskodva. A Királyné megöleli férjét, letérdel és fogadkozik. A Király fölemeli, vállára hajtja fejét; aztán egy virágpamlagra fekszik. A Királyné, látva hogy elszunyad, távozik. Most jő egy czinkos, koronáját leveszi, megcsókolja, s mérget töltve a Király fülébe, elmegy. A Királyné visszatér, s halva látván férjét, szenvedélyes mozdulatokba tör ki. A mérgező, két vagy három néma személylyel, ismét megjelenik, s bánkódni látszik a Királynéval. A holttestet elviszik. A mérgező ajándékkal udvarol a Királynénak; az eleinte útálatot, nem-akarást fejez ki; de végre elfogadja szerelmét.
OPHELIA.
Mit jelent ez, fönséges úr?
HAMLET.
E biz alattomos hókuszpókusz: gonoszt jelent.
OPHELIA.
Talán a darab velejét mutatja a némajáték?
HAMLET.
Mindjárt megtudjuk eme ficzkótól: mert a szinészben nem áll a szó; kibeszél az mindent.
OPHELIA.
Elmondják, mit jelent e némajáték?
HAMLET.
El ám, s minden néma játékot, a mit velök játszanék; csak ne szégyelljen velök játszani, ők bizony nem szégyellik elmondani, mit jelent.
OPHELIA.
Be hamis, be hamis. Én a darabra figyelek.
PROLOG.
„Magunk imé s tragédiánk
Fölségtek elé borulánk:
Kérjük, figyeljen tűrve ránk.”
HAMLET.
Prologus ez, vagy gyűrűbe vésett jelige?
OPHELIA.
Rövid biz az, fönség.
HAMLET.
Mint a nő szerelme.
Jön a színpadi Király és Királyné.
SZÍNÉSZ KIRÁLY.
Már Phoebus ím harminczadszor kerűl
Neptún sós árja s a földgömb körűl;
S harmincz-tizenkét hold kölcsön világa
Tizenkét harmincszor tűnt a világra;
Hogy viszonos szent frigy kapcsol velem:
Kezünket Hymen, szívünk’ szerelem.
SZÍNÉSZ KIRÁLY.
Még egyszer annyi holdat és napot
Érjünk, mielőtt szerelmünk elapad.
De jaj! felséged már is oly beteg
– Ép volta eltűnt, kedve csüggeteg –
Hogy félve-féltem. De bár féltsem én,
Uram, ne hagyjon téged a remény;
Arányt tart nőben féltés, szerelem:
Vagy semmi, vagy mindkettő szertelen.
No már, szerelmem jól tudod minő:
Félelmem azzal egy-arányba’ nő.
Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem.
SZÍNÉSZ KIRÁLY.
Itt hagylak, édes, nem soká pedig:
Szerves erőm már lanyhán működik;
Te élj, szeretve és tisztelve, még
E szép világban; s tán egy oly derék
Férj oldalán –
SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ.
Ne a többit! ne, oh;
Ily szerelem szivemnek áruló!
Másod férjemmel átkozott legyek;
Máshoz csak az mén, ki megölt egyet.
HAMLET (félre).
Üröm, üröm.
SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ.
A második nász inditó oka
Szennyes haszonvágy, szerelem soha;
Másodszor öltem meg holt férjemet,
Ha második férj csókol engemet.
SZÍNÉSZ KIRÁLY.
Most, elhiszem, úgy érzesz, mint beszélsz;
De fogadásunk gyakran füstbe vész.
Föltételünk emlékezésnek rabja:
Vérmes szülött, de már számlálva napja;
Míg éretlen gyümölcs, fáján tapad;
Ha megpuhúl, rázatlan leszakad.
De kell, szükség felednünk e rovást,
Az ily magunkra felrótt tartozást:
Mert a mit így fogad a szenvedély,
A szenvedélylyel oda lesz a czél.
Erős bú, vagy öröm, feltétele
Foganatát magával rontja le:
Mert hol öröm s bú van legfőbb fokon,
Az sír, ez örvend minden kis okon.
Nem örök e világ; az sem csoda,
Ha sorsunkkal a szeretet oda:
Mert hogy melyik vezérli, vitapont:
Szerelem-é e sorsot, vagy viszont?
Nagy férfi buktán, lásd, kegyencze fut;
Szegény kapós lesz, a mint polczra jut:
Így, a szeretet sorsunk’ követi;
Ki nem szorúl barátra, lesz neki;
S ki ál barátot szükségben kisért,
Ellent csinálni biztos útra tért. –
De, visszatérve honnan indulék:
Sors, akarat oly ellensarki vég,
Hogy terveink legtöbbször füstbe mennek;
Miénk a szándok, nem sükere ennek.
Te sem mégy máshoz, most úgy gondolod;
De elhal eszméd, ha férjed halott.
SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ.
Ne adjon tápot a föld, fényt az ég!
Élvét, nyugalmát éj s nap vonja még!
Kétségre váljon remény, bízalom!
Börtön magánya légyen vígaszom!
Dúljon gyönyör-sápasztó baleset,
Ha mire vágytam, minden kedveset!
Szenvedjek itt s ott öröklétü kínt:
Ha, egyszer özvegy, nő leszek megint!
HAMLET.
Ha most ezt megszegné!
SZÍNÉSZ KIRÁLY.
Nagy eskü ez. De lelkem oly alélt:
Menj, hadd csalom meg ezt a hosszú délt
Álommal, édes.(Elalszik.)
SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ.
Ringasson az álom;
Ármány soha kettőnk közé ne szálljon.(El.)
HAMLET.
Asszonyom, hogy tetszik a darab?
KIRÁLYNÉ.
A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék.
HAMLET.
Oh, de szavát tartja ám!
KIRÁLY.
Hallottad a meséjét? Nincs benne valami bántó?
HAMLET.
Nincs, nincs; hiszen csak tréfálnak, tréfából mérgeződnek; semmi bántó a világon.
KIRÁLY.
Hogy is hivják a darabot?
HAMLET.
„Az egérfogó.” Hogy miért úgy? Képletesen. A darab egy Viennában történt gyilkosságot ábrázol: Gonzago neve a fejedelemnek; nője Baptista. Mindjárt meglátják. Gonosz egy darab, az igaz; de hát aztán? Felséged lelkiösmerete tiszta, a miénk is; minket hát nem érdekel: kinek nem inge, ne vegye magára.
Lucianus jő.
Ez valami Lucianus, a király öcscse.
OPHELIA.
Fenséged nagyon jó chorus.
HAMLET.
Igen jó tolmács tudnék lenni ön és szerelme közt, csak már látnám a szökdelő bábokat.
OPHELIA.
Csapkod, uram, csapkod.
HAMLET.
Bezzeg jajgatna ám belé, míg el tudná venni az ostorom csapóját.
OPHELIA.
Mindegyre jobb – s rosszabb.
HAMLET.
Arra esküsznek férjeikkel is. – Kezdj belé már, gyilkos; ne vágj oly veszett pofákat, hanem kezdd el. Hadd ám:
„A károgó holló boszút üvölt” –
LAERTES.
Szándok sötét, kéz kész, biztos szerem,
Idő szolgál, s egy lélek sincs jelen.
Te, szörny-itallá főtt éjféli gyom,
Melyet Hekate hármas átka nyom,
Varázs erőd’, ádáz tulajdonod’
Ez ép élten most kell bitorlanod.
(Mérgét az alvó fülébe önti.)
HAMLET.
Kertjében mérgezi meg, a birtokáért. Neve, mondom, Gonzago: igaz, meglett történet, meg is van írva választékos olasz nyelven. Mindjárt meglátják, hogyan nyeri el a gyilkos Gonzago nője szerelmét.
OPHELIA.
A király föláll.
HAMLET.
Mit! megijedt, vak tűztől?
KIRÁLYNÉ.
Hogy van felséges férjem?
POLONIUS.
Félbe kell hagyni a darabot.
KIRÁLY.
Világot ide! Menjünk.
MIND.
Világot! világot!
(Mind el, Hamleten és Horation kívül.)
HAMLET.
Ám sírjon a nyil verte vad:
Ép gímnek tréfaság;
Mert ki vigyáz, ki meg szunyad:
Igy foly le a világ.
Nos, barátom (ha máskép szerencsém hátat fordítana), ez meg egy toll-erdő, meg egy pár vidékies szalagcsokor kivágott czipőimen, nem bejuttatna engem akármely szinészcsapatba, vagy hogy?
HORATIO.
Fél jutalom-játékra.
HAMLET.
Egészre, ha mondom.
Mert hát, tudod, hű Dámonom,
Ez ország, birta bár
Hajdan Jupiter: birja most
Egy, egy füles – pityke.
HORATIO.
Rímelhetett volna, fönség.
HAMLET.
Oh édes Horatióm! Most már tízezer forintot mernék tenni a szellem szavára. Vetted észre?
HORATIO.
Nagyon jól, fenséges úr.
HAMLET.
Mikor a mérgezés következett –
HORATIO.
Nagyon jól megjegyeztem.
HAMLET.
Ha, ha! – Te, valami zenét! Fuvolákat ide, hé!
Mert hát, ha a király nem szereti
Komédiánkat, – hát nem kell neki.
Rosenkrantz és Guildenstern jönnek.
Zenét, hé!
GUILDENSTERN.
Fönséges, úr, engedjen egy szót.
HAMLET.
Akár egész historiát, uram.
GUILDENSTERN.
Fönséges úr, a király –
HAMLET.
Nos, mi lelte?
GUILDENSTERN.
Egész’ magán kívül lett szobájában.
HAMLET.
Italtól, uram?
GUILDENSTERN.
Nem, fönség, inkább az epétől.
HAMLET.
Ön bölcsesége dúsabbnak mutatkoznék, ha ezt az orvosának jelentené: mert ha én adnék tisztítót neki, az még inkább epesárba ejtené.
GUILDENSTERN.
Édes jó uram, ejtse valahogy rendesebben szavait, ne tegyen oly vad szökelléseket tárgyamtól.
HAMLET.
Szelíd vagyok, uram; – beszéljen.
GUILDENSTERN.
Anyja, a királyné, a legnagyobb lelki aggodalomban küldött fenségedhez.
HAMLET.
Örvendek, hogy szerencsém van.
GUILDENSTERN.
Nem úgy, fenséges úr; ez az udvariság nincs itt helyén. Ha fönséged méltóztatik ép feleletet adni, úgy végzem anyja parancsát; ha nem, úgy fönséged bocsánata s az én visszatértem leend vége küldetésemnek.
HAMLET.
Uram, azt nem tehetem.
GUILDENSTERN.
Mit, fönség?
HAMLET.
Hogy önnek ép feleletet adjak. Elmém beteg; de oly válaszszal, a minő telik tőlem, parancsoljon ön, vagy inkább, mint mondá, az anyám. Erről hát ne többet, hanem a tárgyra. Az anyám, mondá ön –
ROSENKRANTZ.
Igen, ezt izeni. fönséged magaviselete ő felségét megdöbbenté s bámulatba ejté.
HAMLET.
Oh csudálatos fiú, ki egy anyát így megdöbbenthet! De semmi következmény sincs anyám bámulatának sarkában, úgy-e? Tudassa.
ROSENKRANTZ.
Mielőtt fenséged lefekünnék, beszélni kiván vele magán szobájában.
HAMLET.
Engedelmeskedni fogunk, még ha tízszer anyánk volna is. Van még valami ügyök velem?
ROSENKRANTZ.
Fönséges úr, engem egykor szeretett.
HAMLET.
Most is; esküszöm e csenőkre és lopókra!
ROSENKRANTZ.
Édes jó uram, mi hát oka e levertségnek? Önkényt zárja be saját szabadsága kapuját, ha búja közlését megtagadja barátjától.
HAMLET.
Előmozdítás kellene, uram.
ROSENKRANTZ.
Hogy lehet az, mikor maga a király szavát adta, hogy örökössé teszi Dániában?
HAMLET.
Jaj uram, de „míg a fű megnő” – a közmondás egy kissé kopott.
Fuvolát hoznak.
Oh, a fuvola! Hadd lám – csakhogy szabaduljak tőletek. – Mért akartok ti kerűlgetve szelet fogni tőlem, mintha hálóba akarnátok terelni?
GUILDENSTERN.
Oh kegyelmes úr: ha kötelességem túlbuzgó, szeretetem is udvariatlan.
HAMLET.
Ezt nem értem világosan. Nem játszanál egyet e sípon?
GUILDENSTERN.
Nem tudok, fenség.
HAMLET.
De ha kérlek.
GUILDENSTERN.
Hígye el, nem tudok.
HAMLET.
Esedezem.
GUILDENSTERN.
Egy billentést sem tudok, fenséges úr.
HAMLET.
Hisz az oly könnyű, mint hazudni: kormányozd e szelentyűket ujjaiddal s hüvelykeddel; száddal lehelj belé; s a legremekebb zenét fogja beszélni. Látod, ezek a billentyűi.
GUILDENSTERN.
De én épen azokat nem birom harmonia zengedezésre vezényleni; nincs hozzá ügyességem.
HAMLET.
No lám, mily becstelen eszközzé akartok ti tenni engem. Játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet; kitépni rejtelmem szivét; hanglétrám minden hangját kitapogatni a legalsótól a legfelsőig: pedig e kis eszközben zene rejlik, felséges szózat; még sem birjátok szavát venni. A keservét! azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon? Gondoljatok bármi hangszernek: rám tehetitek a nyerget, de nem birtok játszani rajtam.
Polonius jő.
Isten áldja, uraim.
POLONIUS.
Uram, a királyné beszélni akar fönségeddel, mindjárt pedig.
HAMLET.
Látja-e azt a felhőt; majdnem olyan, mint egy teve?
POLONIUS.
Isten engem, valóságos teve alakú.
HAMLET.
Nekem úgy tetszik, menyéthez hasonlít.
POLONIUS.
A háta olyan, mint a menyétnek.
HAMLET.
Vagy inkább czethalforma?
POLONIUS.
Nagyon hasonló czethalhoz.
HAMLET.
No hát, mondja anyámnak, megyek tüstint. – Csak addig tesztek engem bolonddá, a meddig kedvem tartja. – Megyek tüstint.
POLONIUS.
Mondom.(El.)
HAMLET.
„Tüstint” szót könnyű mondani. – Hagyjatok egyedül, barátim.
(Rosenkrantz, Guildenstern és Horatio el.)
Most van az éjnek rémjáró szaka,
Minden sír ásít, s maga a pokol
Dögvészt lehell ki. Most hő vért meginnám,
S oly szörnyű tettet birnék elkövetni,
Hogy a napfény reszketve nézne rá.
De csitt! anyámhoz. – Oh szív! el ne nyomd
Természeted’, s ne hadd, hogy e kebelbe
A Néro lelke szálljon valaha:
Legyek kegyetlen, ne vértagadó.
Dobjon szavam tőrt, ne rántson kezem.
Nyelv s szándok ebben kétszínű legyen:
Hogy, bármi zokon ejtsem a beszédet,
Tettel ne nyomjon lelkem rá pecsétet.(El.)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages