I. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

Szoba Polonius házában.
Polonius és Rajnáld jönnek.
POLONIUS.
Add által e pénzt, jó Rajnáld, neki,
S ez irományokat.
RAJNÁLD.
Meglesz, uram.
POLONIUS.
És szörnyű bölcsen tészsz, Rajnáld, ha addig
Felé se mégy, míg a viseletét
Ki nem nyomoztad.
RAJNÁLD.
Volt is szándokom.
POLONIUS.
Derék; derék. No lásd, öcsém, elébb is
Tudd meg, ki van dán Párisban lakó;
Hogyan, ki és mi módon, hol, mi körben,
Mi lábon élnek: és ha ily kerűlő,
Ügyes kérdések által rájövél,
Hogy ismerik fiam’: mehetsz odább,
A nélkül, hogy sajátlag kérdenéd.
Tégy úgy, mikéntha ismernéd, de távol;
„Apját, családját” – mondjad – „ismerem,
Kissé magát is”: – érted ezt?
RAJNÁLD.
Igen
Uram, nagyon jól.
POLONIUS.
„Egykissé magát is,”
Mondhat’d: „de jól nem; és ha az, kire
Én czélozok: nagyon szilaj legény,
Ez s ez hibája;” – kenj aztán reá
Csínyt, a mi tetszik; ám, érts szót: ne olyast,
Mi bölcstelenség; attul óvakodj’;
De, hé, csak olyan hetyke, vad, szokott
Kirúgást, a mi együtt jár az ifjú
Szabad élettel.
RAJNÁLD.
Mint a játék, uram.
POLONIUS.
No, vagy ivás, vívás, szitok, czivódás,
Bujálkodás: – eddig bátran mehetsz.
RAJNÁLD.
Ez bölcstelenség lenne rá, uram.
POLONIUS.
Nem a bizony; csak ízét jól megadd.
S nehogy másféle botrányt költs reá,
Csak, hogy magának nem mindég ura;
Mást nem akarnék;
S oly csinján leheld
Rá e hibákat, hogymint a szabadság
Szeplői, a láng-elme kitörő
Villámi, s a szilaj vér féktelen
Rohamja tűnjenek csupán elő,
Mi mindennel köz.
RAJNÁLD.
Úgyde, jó uram –
POLONIUS.
Hogy mért csináld ez?
RAJNÁLD.
Igen, azt szeretném
Megtudni.
POLONIUS.
Hát, fiú, ez az én cselem;
S úgy gondolom, hogy a fortély talál.
Ha majd fiamra ily apró hibát kensz,
Mint műre kis szenny, munka közt, ragad,
Figyelj,
Az embered, kiből szót lesni czélod,
Ha bármelyikben a mondott bünök
Közől fiam talált léledzeni,
Tódítja, meglásd, mint következik:
„Jaj, édes úr” – „barátom” – vagy: „kegyed” –
Vagy a mi czím, vagy szójárás divat
Nép- s tájszerűleg –
RAJNÁLD.
Jó; uram; tudom.
POLONIUS.
Aztán, öcsém, elkezdi, hogy – izé –
Mit akartam mondani? – No lám, biz’ Isten,
Akartam én valamit mondani –
Hol is hagyám el?
RAJNÁLD.
Tódítja majd, a mint következik:
„Barátom!” „édes úr” – vagy más ilyen.
POLONIUS.
„A mint következik,” – igen, tudom:
Tódítja: „ismerem azt az urat;
Tegnap, vagy a minap, vagy ekkor, akkor,
Ezzel meg azzal láttam; s akkor épen
– Jól mondja – játszott, vagy megittasult;
Labdán koczódott; vagy tán, e s ama
Jóféle házba láttam térni be,”
– Bordélyba, persze, – s így tovább. –
No ládd-e most már:
Cseled csalétke a való csukáját
Megfogja, s így az ildom és az ész
Mintegy csavarral, rézsút eszközökkel,
És görbe úton lel ki egyenest:
Így tapogasd te is ki a fiam’.
Tanácsaim szerint. Érted? nem érted?
RAJNÁLD.
Igen, uram.
POLONIUS.
Járj békével tehát.
Isten veled.
RAJNÁLD.
Oh, jó uram.
POLONIUS.
Példát magadról véve, lesd ki őt.
RAJNÁLD.
Bizonynyal úgy fogom.
POLONIUS.
S mondd, a zenét se hanyagolja el.
RAJNÁLD.
Jól van, uram, jól. (El.)
Ophelia jő.
POLONIUS.
Hordozzon Isten! – Nos, Ophelia mi baj?
OPHELIA.
Jaj, hogy megijedék, atyám!
POLONIUS.
Mitől, az Istenért!
OPHELIA.
A mint szobámban varrok az elébb,
Lord Hamlet – a mellénye tárva-nyitva,
Csupasz fővel, szennyes harisnya lábán,
Az is kötetlen csüng bokáira,
Sápadtan mint az ünge, térdvaczogva,
S oly szánalomra méltó egy alak,
Mintha pokolból futna egyenest
Szörnyűt beszélni – csak elémbe áll.
POLONIUS.
Őrült, miattad?
OPHELIA.
Nem tudom, atyám,
De félek, az lesz.
POLONIUS.
Mit szólt?
OPHELIA.
Megfogá
Csuklón felül kezem’ s tartá erősen,
Majd hátralépve kar-hosszányira
S másik kezét így téve homloka
Fölé, vizsgálni kezdé arczomat,
Mintha levenné. Így állott soká;
Utóbb – megrázva kissé a karom’
S fejét háromszor így himbálva meg –
Olyan keservest és nagyot sohajt,
Hogy összeroskad, úgy tetszett, alakja,
S ott végzi létét. Ekkor elbocsát,
S vállán keresztűl fordítván fejét,
Csak mintha szem nélkül is tudna járni;
Mert most segélyök nélkül ki-talált
S mindvégig rám süté világukat.
POLONIUS.
Jer csak velem, jer: viszlek a királyhoz.
Valóban, ez szerelmi önkivüllét,
A mely erővel önvesztébe tör
S kétségb’esett szándékra ösztönöz,
Mint bármi szenvedély az ég alatt,
Mely ostorozza létünk’. Bánom is, –
Illetted-é zokszóval közelebb? Mi?
OPHELIA.
Nem én, atyám, csak, mint parancsolád,
Elútasítám levelit, s magát
El nem fogadtam.
POLONIUS.
Ez őritette meg. Bánom, bizony,
Hogy óvatosb, eszélyesb nem valék
Iránta. Féltem, csak játékot űz
S vesztedre munkál. Átkozott gyanúm!
De, Isten-engem! oly saját hibája
Koromnak, messze vinni a gyanút,
A mily közös, hogy ildom nincs elég
Az ifjú népnél. Menjünk a királyhoz:
Hadd tudja meg; takarni több a gond,
Mint a harag fölfedni a viszonyt.(Elmennek.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages