BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
Lear király két negyedrét kiadásban jelent meg, mielőtt az 1623-ki folio-kiadásba kerűlt. Származási idejét 1603. és 1606. közé lehet tenni. 1603-ból van ugyanis Harsnet könyve: Discovery of Popish impostors, (Pápista csalók leleplezése), mely többek közt leírja, hogyan zsákmányolták ki a jezsuiták a babonás asszonyok hiszékenységét, midőn egy Puckham nevű katholikus házában három nőcselédet és két szolgát kigyógyítottak az ördöngösségből. Mikor az ügy a törvényszék elé kerűlt, nyilvánosságra jöttek mind amaz ördögi nevek és az ördöngösséggel járó különféle részletek, melyeket Shakspere Edgar hóbortos beszédjeiben felhasznál. Ezeket csak Harsnet könyvéből ismerhette, következőleg a drámát csak 1603. után írhatta. De 1606. előtt már készen kellett lennie, mert a londoni könyvkereskedők lajstromába való beiktatásánál világosan meg van említve, hogy Lear király-t 1606. karácsonyán előadták Whitehallban a királyi udvar előtt. Születési évéül legnagyobb valószínűséggel az 1604-ik évet lehet venni, mert a következő évben, 1605-ben már egy más Lear-dráma jelent meg, s nehogy ez tévedésbe vezesse a közönséget, mely összezavarhatta volna Shaksperenek a színpadon már előadott Learjével, megjelentek 1608-ban a negyedrét kiadások, Shakspere nevének világos megemlítésével és a tartalom megjelölésével.
A Lear királyról és leányairól szóló mondát a költő Holinshed krónikájából vette, mely így szól: „Leir, Bladud fia, a világ 3105-dik esztendejében foglalta el a brit trónt, ugyanakkor, midőn Joas volt Juda királya. Leir nemes érzésű férfiú volt, ki alatt az ország és népe felvirágzott. Ő építette Cairleir városát, mely most Leicesternek neveztetik, a Dore folyó mellett. A mint a könyvekben meg van írva, nem volt más utódja, mint három leánya, névszerint Gonorilla, Regan és Cordilla, kiket gyöngéden szeretett, kivált Cordillát, a legifjabbat.”
„Midőn ezen Leir élemedett lett és a kortól elgyöngűlt, meggyőződést akart szerezni leányainak szeretetéről s azt tenni utódjává a trónon, ki legjobban megnyeri tetszését. Azért először Gonorillát, a legidősebbet kérdezte, mennyire szereti őt. Gonorilla az isteneket hívta bizonyságúl, hogy jobban szereti őt saját életénél, mely pedig joggal a legdrágább előtte. E felelettel atyja nagyon meg volt elégedve s ugyanezt a kérdést intézte második leányához, ki ünnepélyesen megesküdött, hogy jobban szereti őt, mint a nyelv kifejezni képes, jobban, mint a világ minden más teremtményét. Erre maga elé hivatta legifjabb leányát, Cordillát, s ez a következő választ adá: Jól ismerem a nagy atyai szeretetet és gondviselést, melyet irántam mindig tanúsítottál, azért nem beszélek máskép, mint szívem érez és lelkiismeretem oktat. Légy meggyőződve, hogy mindig szerettelek, s a meddig életem tart, szeretni foglak, mint édes atyámat, és ha szeretetemet mélyebben meg akarod mérni, tudd meg: annyit érsz, a mennyivel bírsz, és eddig terjed szeretetem s nem tovább.”
„E felelettel az atya épen nem volt megelégedve, s férjhez adta két idősebb leányát, az egyiket Henninushoz, Cornwallis herczegéhez, a másikat Maglanushoz, Albania herczegéhez, s úgy rendelé, hogy halála után országa osztassék fel köztük, felét azonban rögtön megkapják. De harmadik leánya, Cordilla számára, semmit sem rendelt. Történt azonban, hogy Galliának, a mostani Francziaországnak egyik fejedelme, névszerint Aganippus, meghallá a nevezett Cordilla szépségét és női erényeit s hitvesűl kíváná őt. Követséget küldött atyjához és megkérte kezét. Válaszúl azt nyeré, hogy megkaphatja a leányt, de hozományra nem számíthat, mert már minden át van írva testvéreire. Daczára annak, hogy Cordilla nem nyert hozományt, Aganippus mégis nőül vette őt, egyesegyedül szépsége és szeretetreméltó tulajdonságai kedvéért. Ez Aganippus egyike volt a tizenkét királynak, kik akkoriban, mint a brit történetben írva van, Gallia fölött uralkodtak. De hogy visszatérjünk Leirre: midőn már igen magas kort ért, a két herczegnek, kik idősb leányait nőül vették, hosszúnak kezdett feltűnni az idő, míg trónra juthatnak; azért fegyvert ragadtak ellene és megfoszták uralkodásától, kikötve számára az élethosszig való eltartást. Életjáradékot tűztek ki számára, azaz meghatározott összeget szabtak ki háztartására, de idő folytán ezt is megrövidítették, úgy Maglanus, mint Henninus. De Leir legnagyobb fájdalma az volt, hogy látnia kellett leányainak szívtelenségét, kiknek a legcsekélyebb is, a mivel bírt, már sok volt, úgy hogy egyiktől a másikhoz kellett mennie és oly nyomorba jutott, hogy csak egy szolgát akartak neki engedni. Végűl két legidősb leánya, a hajdani szép és kedves szavak daczára, oly szeretetlenűl, vagy mondhatni, természetellenesen viselte magát, hogy szükségtől hajtva elbújdosott az országból és Galliába hajózott, hogy vigaszt keressen legifjabb leányánál, Cordillánál, kit azelőtt gyűlölt.”
„Lady Cordilla hallva megérkezését és inséges helyzetét, először titkon egy összeg pénzt küldött neki, hogy fölszerelhesse és állásához való személyzettel vehesse körűl magát. Így fölszerelve követte meghívását udvarához, s itt oly szíves, tiszteletteljes és gyöngéd fogadtatásra talált, úgy veje, Aganippus, mint leánya, Cordilla részéről, hogy nagy szívbeli vigasztalására szolgált, mert nem kisebb tiszteletet mutattak iránta, mintha ő maga lett volna az egész ország királya. És midőn elmondá másik két leányának viseletét, Aganippus hatalmas hadsereget és nagy hajóhadat szerelt föl, hogy visszahelyezze őt trónjára. Elhatározták, hogy Cordilla vele menjen, mert megigérte, hogy rá hagyja országát, mint jogszerű örökösére, tekintet nélkül arra, mit engedett át előbb másik két leányának és férjeiknek. S midőn a sereg és hajóhad elkészűlt, Leir leányával és vejével tengerre szállt, s midőn Britanniába érkeztek, győzelmes csatát vívtak ellenségeikkel, s Maglanus és Henninus elestek. Ezután Leirt visszahelyezték trónjára, melyen még két évig uralkodott s azután meghalt, mindössze negyven éven át uralkodván. Holttestét Leicesterben temették el, a Dore medre alatti sírboltban, közel a városhoz.”
A krónika azután még Cordelia sorsával is foglalkozik. Lear halála után ő lép a trónra s több éven át boldogan uralkodik; de aztán föllázadnak ellene unokaöcscsei, az albaniai Morgan és a cornwallisi Conidagus; legyőzik, börtönbe vetik s oly szorosan tartják, hogy kétségbeesésében megöli magát.
Gloster grófnak és két fiának történetét, mely párhúzamosan halad Lear és leányainak történetével, s oly művészileg van bele szőve, hogy nem mint egyszerű epizódot, hanem mint a dráma cselekvényének kiegészítő részét kell tekintenünk, Shakspere Sidney Fülöp Arcadiá-jából vette. Itt egy paphlagoniai király szerepel, ki épen úgy, mint Gloster, hitelt ad törvénytelen fia, Plexistus, áskálódásainak a törvényes fiú, Leonatus ellen, s ez kénytelen futás által menteni meg életét. Plexistus ekkor letaszítja atyját a trónról, megvakítja és nyomorba dönti. A boldogtalan apát Leonatus veszi oltalmába, vezetője lesz bújdosásában s megmenti életét, midőn egy magas szikláról le akar ugrani. Eddig tart a hasonlóság. A mi ezután történik, annak semmi köze sincs Edgar és Edmund történetéhez. A korcs Plexistus meg akarja gyilkolni testvérét, de ez ellenáll s szövetségesekre talál; a pontusi király is hadat küld segítségére, a nép fellázad Plexistus ellen és elűzi. A vak király Leonatus fejére helyezi a koronát s abban a pillanatban meghal.
Shakspere életében Lear király az akkori közönség legkedveltebb darabjai közé tartozott, a mit a több negyedrét kiadáson kívül az is bizonyít, hogy ugyan-e tárgyról s ugyan-e czím alatt egy más dráma is jelent meg, kevéssel a valódi Lear után, s ennek népszerűségét akarta a maga számára kizsákmányolni. Alig van a költőnek darabja, mely oly gazdag volna összeütközésekben, mint ez. Mintha megbomlott volna a világ egész rendje, szétszakadnak mind ama kötelékek, melyek az embereket egymáshoz fűzik, a családi, állami, társadalmi életben egyaránt; minden téren ellentétben és harczban állnak egymással az emberek; a kiket a természet és az emberi törvény egymás szeretetére és tiszteletére utal, föltámadnak egymás ellen, az emberi állat lerúgja magáról a békókat, melyeket vallás, állam, polgárosodás, műveltség, emberiesség reá raktak, hogy megférjen hozzá hasonlóival. Az atya eltaszítja gyermekét, a leányok elűzik apjokat és életére törnek, a testvér áskálódik testvére ellen, az atya fia ellen támad, a fiú atyja életére tör, a hitves férje élte ellen leselkedik s életében másnak igéri kezét, a nővérek egymás hatalmára és életére törnek, az uralkodó elűzi hűbéresét, a szolga ura ellen támad és megöli, a pártok harczon kelnek egymás ellen s a külföld fegyverrel avatkozik az ország belső ügyeibe, míg végre az elszabadúlt emberi szenvedélyek zűrzavaros tombolásába beleszól a halál felségszava és csendet parancsol mindenkinek, gonoszaknak és jóknak, hibásoknak és ártatlanoknak egyaránt. Az emberi szenvedélyek e zordon tragédiájának valóban nem lehet más megoldása, mint a melyet, régi forrásaitól s a többi feldolgozásoktól eltérőleg, a költő adott neki; és Shakspere úgynevezett javítói, kik a színházi közönség idegeinek kíméléséből Lear király befejezésének borzalmasságát is enyhíteni óhajtották, (például életben hagyva Cordeliát és a trónra emelve Edgarral, kivel az egész drámán végig szerelmi idyllt sző, s életben hagyva Leart és Kenttel együtt kényelmes kolostori magányban engedve befejeznie életét) nemcsak beavatkozást követtek el a költő felségi jogaiba, hanem bántó disharmoniával fejezték be a szenvedélyek hatalmas hangversenyét. A szavak, melyekkel Kent a szörnyű éjjeli zivatart jellemzi, alkalmazhatók a fellázadt emberi indulatok viharára is, melynek dörgése az egész drámán végig hangzik.
Még a setétség kóbor népe is
Elrémül a zord ég tekintetén
S odvába rejtezik. Mióta férfi lettem,
Tűz áradást, mint ez, ily szörnyű kitörését
A menydörgésnek, s ily vad förgeteg
Dörömbölését, nincs emlékzetem, hogy
Hallottam volna; ember alkata
Nem bír meg ennyi kínt és rémülést.
Elrémül a zord ég tekintetén
S odvába rejtezik. Mióta férfi lettem,
Tűz áradást, mint ez, ily szörnyű kitörését
A menydörgésnek, s ily vad förgeteg
Dörömbölését, nincs emlékzetem, hogy
Hallottam volna; ember alkata
Nem bír meg ennyi kínt és rémülést.
Lear ábrázolása minden nemzet tragikus szinészeinek legnemesebb becsvágya volt, s a legnagyobb tragikusok, kik Shakspere halhatatlan alakjainak adtak életet, Othello, Macbeth, Hamlett társaságából soha sem hagyták ki Lear király-t. A magyar színpadon már e század második tizedében, 1812-ben, előfordúl; a nemzeti színházban eleinte a fordító neve nélkül adták, később Vajda Péter és Egressy Gábor fordításában. Vörösmarty, ki Julius Caesart már 1839-ben lefordította, a forradalom után, nyéki magányában fogott Lear király-hoz, mely azonban csak halála után, 1856-ban jelent meg, az újabb nemzeti könyvtár kiadóinak költségén. Vörösmarty fordításában foglal helyet Lear király a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában is, s ugyanezt a fordítást használja a nemzeti színház 1870 óta.
Lear és Oedipus! Ez a két nagy képviselője a gyermekeitől megbántott atya haragjának és fájdalmának, az ó- és az újkorban. Mindkettő ellen hálátlanúl feltámadnak gyermekeik, mindkettőt elűzik, nyomorba döntik, mindkettőnek ajkán átokká válnak az áldás szavai. Sophokles és Skakspere, az ó- és az újkor két legnagyobb drámai költője örökítette meg az atyai fájdalom alakjait. De nagy különbség van a kettő között, s e különbség nem csupán a két költő különbsége, hanem a két külön világnézeté, melynek mindegyik kifejezést ad. Oedipusban az ókor pogány világnézete, az elkerülhetetlen végzetben való hit, Learban az újkor keresztény világnézete, az emberi szabad akaratban való hit van kifejezve. Oedipus eszköz az istenek kezében, Lear saját sorsának kovácsa; azért Oedipus átkaiban, melyeket hálátlan fiaira mond, az isteni harag hajthatatlansága és fensége nyilvánúl, s ő maga, eszének épségét megőrizve, teljesített földi hivatásának öntudatával és nyugalmával indúl önként alvilági útjára; Lear átkaiban, melyeket hitszegő leányai ellen szór, a fellázadt harag kitöréseiből kihangzik az egyéni fájdalom hangja és az elkövetett hiba öntudatának vádja; esze nem tud ellenállni ennyi csapásnak és megbomlik, s kétségbeesetten, a legnagyobb fájdalom súlya alatt hal meg. Oedipus megátkozza hálátlan fiait s megjósolja vesztöket, de jó és szeretett gyermekének, Antigonénak halálát nem látja. Ez a fájdalom, a legnagyobb valamennyi közt, Lear számára van fentartva, ki sértett hiúságból eleinte eltaszította kedvelt gyermekét, az egyetlen jót leányai közt, s akkor veszti el, midőn megismerte értékét. Végperczét nem a befejezett szörnyű hivatás öntudata teszi istenileg nyugodttá, mint Oedipusét; hanem az elkövetett egyéni hiba és igazságtalanság önvádja teszi kétségbeejtővé.
Megmenthetném! s örökre oda van.
Cordelia, Cordelia, várj egy kevest. Hah!
Mit mondasz? Mindig nyájas volt szava,
Szelíd és halk – nőben dicső dolog…
…S az én szegény kis
Bolondomat megfojtották. Nincs, oh nincs
Már benne élet. Mért kéne élnie
Patkánynak, ebnek, lónak, ha neked
Lélekzeted nincs. Ó nem fogsz te többé
Eljönni, nem, soha, soha, soha!
Gomboljatok ki kérlek – köszönöm
Látjátok ezt? Nézzétek őt. Nézzétek ajkait,
Ide nézzetek, ide nézzetek.
Cordelia, Cordelia, várj egy kevest. Hah!
Mit mondasz? Mindig nyájas volt szava,
Szelíd és halk – nőben dicső dolog…
…S az én szegény kis
Bolondomat megfojtották. Nincs, oh nincs
Már benne élet. Mért kéne élnie
Patkánynak, ebnek, lónak, ha neked
Lélekzeted nincs. Ó nem fogsz te többé
Eljönni, nem, soha, soha, soha!
Gomboljatok ki kérlek – köszönöm
Látjátok ezt? Nézzétek őt. Nézzétek ajkait,
Ide nézzetek, ide nézzetek.
Így hal meg kétségbeesetten, a vigasz legkisebb sugara nélkül, utolsó perczig üldöztetve öntudatától. A halál valóban megváltás, az egyetlen megoldás reá nézve, az egyetlen kivezető út a szörnyű helyzetből, melyet elkényeztetett akarata teremtett számára. Mily más szavakkal vesz búcsút az élettől Oedipus, kinek végperczét semmi elkövetett hibának emléke sem keseríti meg, mert a mi rosszat tett, nem saját elhatározásából tette, hanem az istenek tették általa.
Menjünk hát, sürget már az istenek jele,
Menjünk halasztás nélkül sírhelyem felé.
Jertek, leányim; én leszek vezéretek
Ez útamon, miként eddig ti voltatok.
Jertek, ne fogjátok kezem; hadd leljem én
Magam fel a szent sírt, hol végzetem szerint
Nyugodni fognak hamvaim e föld alatt…
Megyek, megyek már és bevégzett éltemet
Hades honába rejtem. Kedves idegen!
Szálljon reád, hazádra s népeid fölé
Az ég áldása, és a boldogság ölén
Gondoljatok reám, ki többé nem leszek.
Menjünk halasztás nélkül sírhelyem felé.
Jertek, leányim; én leszek vezéretek
Ez útamon, miként eddig ti voltatok.
Jertek, ne fogjátok kezem; hadd leljem én
Magam fel a szent sírt, hol végzetem szerint
Nyugodni fognak hamvaim e föld alatt…
Megyek, megyek már és bevégzett éltemet
Hades honába rejtem. Kedves idegen!
Szálljon reád, hazádra s népeid fölé
Az ég áldása, és a boldogság ölén
Gondoljatok reám, ki többé nem leszek.
Így indúl végső útjára Oedipus. Mint az istenek kiválasztott eszköze, még halálában is eltér a közönséges emberektől; nem hal meg, nem rothad el teste, nem hamvasztják el földi maradványait; élve száll alá az alvilágba és Theseuson kívül senki sem tudja a helyet, hol elhagyta e földet. Mint egész életében, úgy halálában is valami természetfölötti van, s épen azért búcsúszavai magasztosak ugyan és fölemelik a lelket, de Lear fájdalmának zavaros kitörései, zilált szavai, kétségbeesett halála jobban meghatnak, inkább szívünkhöz szólnak, mert emberiebbek, mert általunk, emberek által jobban megérthetők, mert benne, hibájában úgy, mint szenvedésében, az emberi természetet, minmagunkat látjuk s együtt érzünk vele.
Learban az elkényeztetett emberi akarat tragédiáját látjuk. Az akaratét, mely akkor is megőrzi erejét és igényeit, midőn értelme, ítélete meggyöngűlt s nem tarthatja fenn vele az egyensúlyt. Ez vezeti az igazságtalanságra, melyet Cordelia ellen elkövet s ez bírja azon oktalan tettre, melylyel országát, hatalmát oda adja másik két leányának. A hosszú uralkodás, a fejedelmi mindenhatóság, az udvari tömjén és hízelgés, a föltétlen engedelmesség, melyet egész életén át tapasztalt, – ezek voltak, melyek akaratát elkényeztették, s az aggkortól meggyöngűlt elméje mindezt önmagának, saját személyének és nem a hatalomnak tulajdonította, s elhitette vele, hogy ugyanazon hódolat és tisztelet fogja körülvenni személyét akkor is, ha nem lesz vele összekötve a hatalom varázsa. És midőn mindebben csalódnia kellett, midőn látta, hogy nemcsak leányai fordúlnak ellene, hanem még a szolgák is, elméje nem bírja el a hirtelen fordulatot és megbomlik. Az akadályok, melyeket akarata talál mindenfelé, nem ezt törik meg, hanem gyöngébb részét, az értelmet, s őrültségében még mindig a mindenható király hangján beszél, kinek akarata nem ismer korlátot. De a szenvedések megtisztítják lelkét a salaktól, s a szeszélyes, lobbanékony, zsarnoki Learnél, ki a hízelgést mintegy adó gyanánt rója ki leányaira, sokkal magasabban áll az őrültségéből magához tért, ellenségeinek fogságába esett Lear, a ki megismerte és megbánta hibáját, melyet hatalmának mámorában elkövetett. Egyik legszebb része az a drámának, midőn a vele együtt fogságba esett Cordelia előtt lefesti a boldogságot, mely börtönükben vár reájok, hol menten a világ minden hiú fényétől együtt és egymásnak fognak élni.
…Menjünk a fogságba: ott
Fogunk mi, mint kalitban a madár
Dalolni ketten. Áldásom ha kéred,
Letérdelek s kérem bocsánatod!
Így élünk majd, dallunk, imádkozunk,
És agg regéket mondunk, nevetünk
Az arany lepkéken, s mint mulatkozik
A kóczos nép az udvar hírein,
És közbeszólunk, hogy ki nyer, ki veszt,
Ki van benn vagy künn, és oly rejteményes
Arczot veszünk fel, mintha kémei volnánk
Az isteneknek. Börtönünkben így
Kivárjuk a viszálkodó nagyok
Fondor világát, mely árad s apad
A hold szerint…
Ily áldozatra, oh Cordeliám,
Még isteneink is tömjént gyújtanak.
Fogunk mi, mint kalitban a madár
Dalolni ketten. Áldásom ha kéred,
Letérdelek s kérem bocsánatod!
Így élünk majd, dallunk, imádkozunk,
És agg regéket mondunk, nevetünk
Az arany lepkéken, s mint mulatkozik
A kóczos nép az udvar hírein,
És közbeszólunk, hogy ki nyer, ki veszt,
Ki van benn vagy künn, és oly rejteményes
Arczot veszünk fel, mintha kémei volnánk
Az isteneknek. Börtönünkben így
Kivárjuk a viszálkodó nagyok
Fondor világát, mely árad s apad
A hold szerint…
Ily áldozatra, oh Cordeliám,
Még isteneink is tömjént gyújtanak.
