BEVEZETÉS.

Teljes szövegű keresés

BEVEZETÉS.
Macbeth az 1623-ki folio kiadásban jelent meg először nyomtatásban. Hogy mikor kerűlt színre, nem lehet biztosan megállapítani. Dr. Forman naplója bizonyítja, hogy a Globe-színházban 1610. ápril 20-án Macbeth előadását látta. Részletesen és naiv aprólékossággal mondja el a napló-író a darab meséjét, a miből azt lehet ugyan következtetni, hogy ő a darabot először látta, de nem azt, hogy általában akkor kerűlt volna először színre. A három királyság egyesülésére tett czélzás (IV. felv. I. szín) azt sejteti, hogy Macbeth származási ideje közelebb jár az 1603-ik évhez, s ebből, valamint egyéb ismertető jeleiből, melyeket a jegyzetekben bővebben fölemlítünk, e dráma születését az 1603-ik és 1606-ik év közé tehetjük.
„Shakspere szellemének legnagyobb munkája, a legmagasztosabb és leghatásosabb dráma, melyet a világ valaha látott”, a mint az angol Drake nevezi Macbethet, – Shakspere minden tragédiáját felülmúlja az egységes, hatalmas cselekvény, a gazdag költői szinezés, a felséges, merész, megrázó hang tekintetében. A többi tragédia közűl leginkább Othello-val lehet összehasonlítni. Mindkettőnek tárgya egy erős szenvedély: itt a féltékenység, amott a nagyravágyás. Mindkettőben látjuk a szenvedély születését, növekedését, gyarapodását, míg végre óriási nagyságában áll előttünk, hatalmába keríti az egész embert, s ellenállhatatlanúl, feltartóztatás nélkül ragadja a bűnre és bukásra, másoknak és önmagának megsemmisítésére. Mindkét dráma hősében a természet őserejét, a társadalmi finomítás által meg nem csökkentett férfiasságot látjuk, kik magasan felülemelkednek a közönségesség színvonalán, s kiknél az erény és bűn egyaránt nagyobb arányokat ölt. A ős anyagban, melyet a természet összehalmozott, roppant táplálékot talál a szenvedély tüze s óriási magasságra csapnak fel lángjai. Othello és Macbeth alakja kellett ahhoz, hogy megismerjük a féltékenység és nagyravágyás indulatainak nagyságát; mindent elpusztító elementáris erővel nyilatkoznak bennök e szenvedélyek, melyek kisebb szabású emberekben, egy Arnolpheban, egy Jourdain úrban, nevetségesek szoktak lenni.
Macbeth szenvedélye mint pusztító vihar vonúl végig szemünk előtt az egymást követő erőszakos események szilaj rohamában, s megfelelő előadásban soha sem tévesztheti el valóban megrázó, mélyen tragikus hatását. Ez magyarázza meg azon kiváló helyet, melyet az európai színpad történetében elfoglal. Magyarországban a régi színlapokon már e század elején, 1812-ben előfordul Macbeth, és többen próbálkoztak meg lefordításával. Kazinczy Ferenczen kívül, kinek fordítása kézirat maradt, Éder György német átdolgozás alapján fordította le; szintén német alapon készült Egressy Gábor fordítása, melyet eleinte a nemzeti színház használt. Midőn 1830-ban Shakspere műveinek gyűjteményes kiadására az első kisérlet történt, ennek első és utolsó kötete Macbeth volt, Döbrentei Gábor fordításában. „Érdemes munka mondja erről Greguss, nemcsak a fordítás gondos, az eredeti formájához ragaszkodó, nem ritkán erélyes és kifejező voltánál fogva, hanem azért is, mert minden szükséges tudni valóval egyben-másban az elégen túl is, föl van szerelve. A darab, színpadi tekintetekből, meg van kurtítva, de a kihagyott helyeket külön mellékletben megtaláljuk. A fordító a legjobb angol bírálók jegyzeteivel világosítja fel a szöveget, közli Holinshed krónikájának Duncan és Macbeth történetére vonatkozó részét, magyarázza Macbeth és Lady Macbeth indulatait az olvasó, de különösen a színjátszó számára, végűl pedig jellemzi Quin és Garrick jeles szinészeket.” – A Kisfaludy-társaság teljes Shakspere-kiadásában Szász Károly fordításában jelent meg; ugyanezt használja a nemzeti színház is 1867 óta.
Drámája tárgyát Shakspere Holinshed krónikájából (History of Scotland) merítette. Mint római drámáiban Plutarchot, úgy követi itt is lépésről lépésre forrását, egész jeleneteket, néha még a dialogokat is átvéve; s itt is, mint római drámáiban, fényes példáját nyújtja annak, hogyan élteti a költő ihlete a száraz eseményeket, színt és mozgást adva a tények halmazának, benső indokaikkal kötve össze a külső eseményeket, drámává emelve föl a történetet. Holinshed krónikájának alább következő részletei, egybehasonlítva a dráma megfelelő eseményeivel, szemlélhetővé teszik ez átalakulást.
„Nemsokára különös csoda történt – beszéli a krónikás – mely Skótországban sok bajnak lett szülő anyja. Történt, hogy Macbeth és Banquo Fores felé útaztak, hol akkoriban a király tanyázott, s minden kiséret nélkül haladtak erdőn és mezőn, midőn egyszerre egy erdei tisztás közepén három különös ruháju és vad külsejű asszony állt eléjök, kik egy régebbi világ teremtményeinek látszottak. Mialatt csodálkozva néztek reájuk, egyikük megszólalt és mondá: „Üdvözlégy Macbeth, Glammis thánja!” (mert atyja, Sinell halála által nem régen jutott e méltóságra.) A második így kiáltott: „Üdvözlégy Macbeth, Cawdor thánja!” A harmadik pedig mondá: „Üdvözlégy Macbeth, Skóczia leendő királya!” Erre így szólt Banquo: „Miféle asszonyok vagytok ti, kik irántam oly kevés kedvezést mutattok, holott társamnak legmagasabb méltóságokat, sőt királyságot is igértek, nekem pedig semmit?” „Igen,” felelt az első asszony, „nagyobb jótéteményt igérünk neked, mint neki; mert uralkodni fog ugyan, de szerencsétlen vége lesz és nem hagy hátra ivadékot; holott te nem fogsz ugyan uralkodni, de ivadékaid lesznek, kik megszakítás nélkül fognak uralkodni Skótország fölött.” Erre rögtön eltűntek szemök elől az asszonyok. Ezt Macbeth és Banquo eleinte csak a képzelet csalódásnak tartá, úgy hogy Banquo Macbethet tréfából Skóczia királyának, őt pedig Macbeth sok király atyjának szólítá. Később azonban általános lett a vélemény, hogy ez asszonyok vagy boszorkányok voltak, mintegy a sors istennői, vagy valamiféle nymphák vagy tündérek, kik jóstehetséggel bírtak, mert minden épen úgy történt, a mint előre mondták. Mert nemsokára, midőn Cawdor thánját felségárulás miatt Foresben kivégezték, javait és hivatalait a király bőkezüleg Macbethre ruházta…”
„A reá következő éjjel, estebéd után, Banquo tréfálva így szólt Macbethhez: „Nos, Macbeth, megkaptad, a mit a két testvér jósolt; még csak az hiányzik, a mit a harmadik igért.” Erre meghányta e dolgot fejében Macbeth, sőt gondolkozni kezdett, hogyan juthatna a királysághoz. De azt mondá magának, hogy egy ideig várnia kell, s ezt is meghozza az isteni gondviselés, mint a többit…”
„Nemsokára azonban történt, hogy Duncan király, kinek két fia volt nejétől, Siward northumberlandi gróf leányától, az idősebbet, kit Malcolmnak hivtak, Cumberland herczegévé tette, hogy ez által utódjává legyen halála után a trónon. Ez nagyon bántotta Macbethet, mert látta, hogy ez intézkedés meghiúsítja reményeit. (Mert az ország régi törvényei szerint ha az, kinek következnie kellett, nem volt elég idős a királyság átvételére, az foglalta el helyét, ki vérségre legközelebb állt hozzá.) Fontolgatni kezdé tehát, hogyan nyerhetné el erőszakkal a királyságot, s azt hivé, helyes oka van a visszavonásra, mert Duncan minden lehetőt megtett, hogy megfoszsza őt minden jogtól és igénytől, melylyel később talán birhatna a koronára…”
A három boszorkány szavai, melyeket előbb hallottatok, nagy mértékben buzdították; de még inkább bíztatta neje a király megtámadására, mert rendkívül nagyravágyó volt és kiolthatatlan vágy égeté a királyné czíme után. Végre tehát, miután közölte szándékát bizalmas barátaival, kik között Banquo volt az első, megölte a királyt Enuernsben, vagy mint némelyek mondják, Botgosuaneban, uralkodása hatodik évében. Ezután meghittjei által királylyá kiáltatta ki magát és Sconeba ment, hol általánosan megegyezéssel, ős szokás szerint reá ruházták a királyi méltóságot. Duncan holttestét először Elginebe vitték és ott királyi módon eltemették; később azonban elvitték innen és Colmekillbe szállították, hol őseinek sírboltjába helyezték urunk születése után az 1046-ik évben…”
„Malcolme Cammore és Donald Bane, Duncan fiai, életöket féltve (mert jól tudták, hogy Macbeth trónja megerősítése végett üldözni fogja őket,) Cumberlandba menekültek, hol Malcolm egész addig maradt, míg szent Edvárd, Etheldred fia, vissza hódította Angliát a dánoktól; és ez Edvárd a legbarátságosabb módon fogadta Malcolmot. Donald pedig átment Irlandba, hol ez ország királya a legszívesebben fogadta…”
„Macbeth uralkodása eleinte üdvösnek látszott, de nemsokára megmutatta valódi mivoltát, midőn igazság helyett kegyetlenséget gyakorolt. Mert a lelkiismereti furdalás (mint minden zsarnokot és jogtalan bitorlót) folytonos félelemben tartá, hogy számára is azon kehely készül, melyet ő nyújtott elődjének. A boszorkányok szavai sem mentek ki elméjéből, kik midőn neki igérték a királyságot, azt egyszersmind Banquo ivadékának is megigérték. Meghítta hát Banquot, Fleance nevű fiával, estebédre, melyet számukra készített. Itt Macbeth szándéka szerint mindkettőt rögtöni halálnak kellett érni bizonyos gyilkosok kezétől, kiket e czélra felbérelt, megparancsolván nekik, hogy Banquot és fiát a palotán kívül, midőn házukba visszatérnek, megöljék, nehogy az ő háza rossz hírbe jusson és ő annak idején igazolhassa magát, ha valamivel vádolnák vagy valami gyanú támadna ellene…”
„De az éjjeli homály védelme alatt úgy történt, hogy míg az atyát megölték, a fiú a mindenható Isten segítségével, ki őt jobb szerencsére tartá fel, megmenekült e veszélytől…”
„Macbeth kényszeríté thánjait, hogy részt vegyenek a Dunsinane vár építésében, Macduff azonban nem engedelmeskedett e parancsnak, s Macbeth haragra gyuladt e miatt. Nem is vesztette el elméjéből a nevezett Macduffot, vagy mert igen nagynak tartá hatalmát, vagy mert bizonyos varázslóktól, kiknek szavára sokat tartott, azt hallá, hogy őrizkedjék Macdufftól, ki az alkalmas időt keresi megbuktatására. És bizonyára meg is ölette volna Macduffot, ha egy bizonyos boszorkány, kinek szavára igen sokat adott, meg nem jósolja neki, hogy soha sem fogja anyaszülte férfiú megölni, s le sem győzhetik, míg a birnanei erdő meg nem indul Dunsinane ellen…”
„E jövendölés minden félelmet kiűzött Macbeth szívéből, mert meggyőződött, hogy kedve szerint cselekedhetik, a nélkül, hogy büntetéstől kellene tartania; mivel az egyik jóslat szerint lehetetlennek tartá, hogy őt valaki megölje, a másik szerint, hogy legyőzhetik. E csalárd remény sok kegyetlenségre és alattvalóinak erőszakos elnyomására csábítá. Végre rászánta magát Macduff, hogy életének megmentése végett Angliába meneküljön és Malcolmnak segédkezet nyújtson a skót korona visszaszerzésében. De ezt nem végzé elég titokban, mert Macbeth tudomást nyert róla. Hiszen a királyoknak, mint mondják, oly éles szemük van, mint a hiúznak, és oly nagy füleik, mint Midasnak. Mert Macbeth minden nemes házánál bérében tartott egy vagy más embert, ki minden tudtára adott, a mit ott mondtak vagy tettek, és e kémkedés által leigázta országa nemeseinek legnagyobb részét…”
„Nemsokára, hogy megtudta, hova ment Macduff, nagy sereggel gyorsan Fife ellen vonult s ostrom alá vette a várat, hol Macduff lakott, remélve, hogy ott fogja találni. A kik a házban laktak, minden ellenállás nélkül kinyitották a kapukat és bebocsátották, nem gondolva semmi rosszra. Mindennek daczára a legkegyetlenebb módon megölette Macduff nejét és gyermekeit, mindazokkal együtt, kiket a házban talált. Macduff javait is lefoglalta, őt magát árulónak nyilvánította és száműzte országának minden részéből. Macduff azonban már megmenekült a veszélytől és Angliába ment Malcolme Cammorehoz, megkisérlendő, mily segítséget nyerhet támogatásától, hogy neje, gyermekei és barátjai kegyetlen meggyilkolását megbosszúlja.…”
„Malcolmhoz érkezve lefesté előtte, mily nagy nyomorba sülyedt Skóczia a zsarnok Macbeth borzasztó kegyetlenségei miatt. Népe azért halálosan gyűlöli és semmit sem kiván oly forrón, mint megszabadulni a rabszolgaság ez elviselhetetlen igájától. Midőn Malcolm hallá Macduff szavait, melyeket fájdalmas hangon monda el, mély sóhajra fakadt hazájának szomorú sorsa fölött, mire Macduff a legkomolyabb szavakkal sürgeté, szabadítsa meg a skót népet ily kegyetlen és vérengző zsarnoktól, minőnek Macbeth annyi tette által mutatta magát. Könnyű feladat lenne ez reá nézve, nemcsak jogára való tekintetből, hanem azért is, mert a nép komolyan kivánkozik bosszút állni a sok kegyetlenségért, melyet Macbeth rossz uralkodása és erőszakoskodásai miatt naponkint szenvedni kénytelen. Ámbár Malcolmot nagyon elszomorítá honának sorsa, melyet Macduff előtte lefestett, mégis félt, hogy Macduff nem becsületes szándékkal beszél, vagy hogy Macbeth küldte őt; azért tovább is ki akarta fürkészni, tetteté magát és így felelt: „Valóban nagyon elszomorít skót hazánk boldogtalansága; de jóllehet őszintén vágyódom, mégsem vagyok rá alkalmas bizonyos gyógyíthatatlan bűnök miatt, melyek fölöttem uralkodnak. Először is oly mértéktelenűl kéjvágyó és érzéki vagyok, hogy ha Skóczia királyává lennék, minden szüzet és asszonyt megbecstelenítnék, úgy hogy mértéktelenségem reátok nézve még elviselhetetlenebb lenne, mint Macbeth véres zsarnoksága.” Erre így felelt Macduff: „Ez mindenesetre igen nagy hiba, mert sok nemes fejedelem és király vesztette el életét és trónját miatta; mindazonáltal elég asszony van Skócziában, és azért kövesd tanácsomat. Légy királylyá, s én oly óvatosan fogom az ügyet vinni, hogy titokban kielégítheted vágyadat a nélkül, hogy valaki észrevenné.” Erre így szólt Malcolm: „A legpénzvágyóbb teremtés vagyok a földön, és ha király lennék, mindenféle útat-módot keresnék földek és javak szerzésére, és a skót nemesek legnagyobb részét hamis vádak által veszélybe dönteném, hogy földjeiket, javaikat és birtokaikat magamávé tegyem. Hagyj tehát ott, a hol vagyok, mert ha az ország királyává lennék, kiolthatatlan kincsvágyam olyan lenne, hogy mostani bajotokat még elviselhetőnek találnátok a határtalan erőszakkal szemben, melyet megjelenésem vinne közétek.” Macduff erre így felelt: „Ez sokkal rosszabb hiba, mint az előbbi, mert a kapzsiság gyökere minden bajnak, és e bűn miatt bukott meg királyaink legnagyobb része. De mégis fogadd tanácsomat s vedd el a koronát; van elég arany és kincs Skócziában, hogy kapzsiságodat kielégítse.” Erre ismét felelt Malcolm: „Továbbá hajlandó vagyok a képmutatásra, hazugságra és a csalás minden más nemére, úgy hogy semmiben sincs annyi örömem, mint elámítni és megcsalni azokat, a kik bizalommal és hittel viseltetnek irántam és szavaim iránt. És ha semmi sem való inkább a fejedelemhez, mint állhatatosság, igazság, hűség és más nemes erények, melyek az őszinteségben gyökereznek, akkor láthatod, mennyire képtelen vagyok én az uralkodásra, és ha van módod minden egyéb bűnöm elfojtására vagy elrejtésére, kérlek, találj módot, hogy ezt is megszűntethesd, mint a többit.” Erre így szólt Macduff: „Ez a legrosszabb valamennyi közt, azért elhagylak és mondom: Oh ti boldogtalan, sajnálatra méltó skótok, kik annyi és oly sokféle bajba sülyedtetek, melyeknek egyike rosszabb a másiknál! Van egy gonosz és átkozott zsarnokotok, ki jog nélkül uralkodik fölöttetek, kegyetlenségével elnyomva titeket; de az, kinek joga van a koronára, oly tele van az angolok minden aljasságával és bűnével, hogy nem méltó a trónra; mert saját vallomása szerint nemcsak kapzsi és kiolthatatlan kéjvágyó, hanem csalfa is, mint az áruló, s egy szavának sem lehet hinni. Isten veled Skóczia! most már örökre száműzöttnek tekintem magamat, vígasztalás és segítség nélkül!” És e szavakkal keserű könyek gördültek végig arczán. Végre, midőn távozni akart, Malcolm visszatartá karjánál fogva és mondá: „Légy nyugodt, Macduff, mert a nevezett bűnök egyikével sem birok, s csak játszottam veled, hogy próbára tegyelek. Mert már többször akart Macbeth ily módon hálójába kerítni; de mennél kevésbbé mutattam hajlandóságot kérésed teljesítésére, annál inkább fogok igyekezni végrehajtásában.” Erre átölelték egymást, kölcsönösen hűséget igértek egymásnak, és tanácskozni kezdtek, hogy lehetne legjobban czélt érniök…”
Végre a katasztrófát így adja elő a krónikás: „Ugyanazon időben Malcolm oly nagy kegybe jutott Edvárd királynál, hogy az öreg Siwardot, a northumberlandi grófot tízezer emberrel Skócziába küldte vele, hogy ott országának visszaszerzésében segítségére legyen… Miután e hír elterjedt Skócziában, a nemesek két pártra oszlottak, melyeknek egyike Macbeth, másika Malcolm részén állt. Ebből gyakran apróbb összeütközések támadtak; mert a kik Malcolm pártján voltak, nem akartak ellenségeikkel nyílt mezőn találkozni, mielőtt Angliából segítség érkezik. De midőn Macbeth látta, hogy ellenségeinek hatalma növekszik az angol segély által, melyet Malcolm küld, visszavonult Fifeba, hogy a dunsinanei vár megerősített táborába zárkózzék és ellenségeivel harczra szálljon, ha üldöznék; ámbár barátjai azt tanácsolták, hogy vagy egyezzék ki Malcolmmal, vagy sietve meneküljön a szigetekre s vigye magával kincsét, hogy nehány országnagyot részére bírjon, és idegeneket is nyerhessen meg, kikben inkább megbízhatik, mint saját alattvalóiban, kik napról-napra elpártoltak tőle. De annyira bízott a jövendölésekben, hogy győzhetetlennek hivé magát, míg a birnanei erdő Dunsinaneba nem egy; épen úgy nem hivé, hogy valaha ember megölhesse, ki asszonytól született…”
„Malcolm gyorsan üldözé Macbethet és a csata előtti éjjelen a birnanei erdőbe érkezett, s midőn serege ott egy ideig pihent és felüdült, minden embernek megparancsolá, hogy az erdő valamelyik fájáról oly nagy ágat vegyen kezébe, a milyent csak elbírhat, hogy másnap reggel tömör sorban és nem láttatva az ellenség közelébe jussanak… Reggel, midőn Macbeth ily módon látta őket közelegni, először csodálkozott, végre azonban eszébe jutott a jövendölés, melyet sok idő előtt hallott, és hogy most beteljesűl a birnanei erdő vándorlása… Mindamellett csatarendbe állítá embereit és bátorságra inté őket; de midőn ellenségei eldobták az ágakat és Macbeth látta nagy számukat, gyors futásnak eredt, és Macduff nagy gyűlölettel üldözé, míg Lunfannainebe érkezett. Macbeth látva, hogy Macduff szorosan sarkában van, leugrott lováról és mondá: „Mit jelent ez, áruló, hogy ily hiábavaló módon üldözöl, mert az én sorsom nem az, hogy anyaszülte teremtés kezeitől essem el; jer hát és vedd jutalmadat, melyet gonoszságaiddal megérdemeltél.” És ezzel fölemelte kardját, hogy megölje. Macduff azonban leugrott lováról, feléje ment, s kezében tartva a meztelen kardot, így felelt: „Igaz, Macbeth, és most véget fog érni telhetetlen kegyetlenséged. Én vagyok az, ki nem születtem anyámtól, hanem testéből vágtak ki.” Erre hozzálépett és lesújtotta. Azután levágta fejét vállairól, póznára tűzte és Malcolmhoz vitte… Ez volt Macbeth vége, miután tizennégy évig uralkodott Skócziában.”

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages