BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
Othellot a régibb magyarázók többnyire Shakspere legkésőbbi drámái közé sorolták, sőt a legutolsónak vették, mert hangulatának mély komolyságában, a jellemzés tökéletességében a költő tragikai erejének tetőpontját, legmagasabb kifejlődését látják. Pozitiv bizonyítékok azonban nem támogatják ez állítást; ellenkezőleg, ha Collier fölfedezése hitelt érdemel, az Erzsébet korabeli udvari ünnepélyek lajstroma szerint (Accounts of the Revels at Court) a királyi szinészek már az 1604-dik évi november első napján előadták a Velenczei mórt a Whitehall palotában. Othello tehát valószínűleg a tizenhetedik század elején készült, mert az 1598-ki Meres-féle lajstromban még nem fordul elő, s így származása azon korba esik, melyben a költő Julius Caesart és Hamletet írta, midőn tragikus alkotó ereje legnagyobb műveinek adott életet. Első nyomtatott kiadása csak a költő halála után, 1622-ben jelent meg, miután kiadója, Walkley Tamás, már a megelőző évben beiktatta a könyvárusok czéhének lajstromába, mint tulajdonát. E negyedrétű kiadás Shaksperet nevezi a darab szerzőjének, s megemlíti, hogy több ízben került színre a Globe és Blackfriars színházakban. A kiadó előszavában „nem tartja szükségesnek e könyv ajánlását, mert reményli, hogy a mi jó, azt mindenki kérés nélkül is fogja ajánlani, annál inkább, mert a szerző neve elég arra, hogy keletet szerezzen munkájának.”
Delius szerint e kiadás a szöveget a színpadi előadás szerint, törlésekkel és módosításokkal közli; az eredeti szöveg Shakspere összes drámáinak 1623-ki folio-kiadásában jelent meg, e czím alatt: The Tragedie of Othello, The Moore of Venice. Itt oszlik először felvonásokra és jelenetekre, s a személyek sorozatában egyes alakjai jellemzőleg vannak elnevezve; így Cassio „tiszteletreméltó hadnagy”, Jago „gazember”, Rogrido „rászedett úri ember”.
Shakspere hazájában Othellot tartják legtökéletesebb tragédiájának, s ha ez óriási alkotás közűl egyiknek vagy másiknak oda kell ítélni az elsőség pálmáját, bizonyára Anglián kívül is sokan lesznek, kik a mély tragikum, a szenvedély megrázó hangjai, a jellemzés igaz volta mellett a világos és meggyőző indoklásért, a fokozatosan és kitérés nélkül haladó cselekvényért, az egységes, minden ízében szorosan összeillő szerkezetért Othelloban csodálják a nagy költő legtökéletesebb alkotását. Színpadon, csak némileg megfelelő előadásban is, soha sem téveszti el megrendítő hatását, és a legnagyobb tragikus szinészek, Burbadgetől egész a korunkbeli kiváló Shakspere-tomácsokig, Othello szerepében aratták legfényesebb diadalaikat. Jellemző, a mit Greguss följegyez, hogy a legnagyobb magyar tragikus költőnek, Katonának, szinészkorában Othello volt legkedvesebb szerepe.
A magyar színpadokon már a szinészet első korszakában, a jelen század elején, előfordul Othello, „a velenczei szerecseny”. A nemzeti színházban eleinte Vajda Péter fordításában adták; a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában Szász Károly fordításában jelent meg, s azóta a színen is ezt használják. Othello legkitűnőbb ábrázolói a magyar színpadon Egressy Gábor és az idősebb Lendvay voltak; Jago Fáncsynak és Tóth Józsefnek, Desdemona az idősebb Lendvaynénak és Márkus Emmának alakításában nyerte eddig legméltóbb kifejezését.
Othello tárgyát Shakspere Giraldi Cinthio, olasz elbeszélő Hecatommithi (száz rege) czímű gyűjteményéből vette. Többnyire azt állítják, hogy a költő ezt Chappuys franczia fordításából ismerte, ámbár nem lehetetlen, hogy azon időben megvolt e műnek angol fordítása is, mely azóta elveszett. Különben mindegy, akármily nyelven olvasta Shakspere ez elbeszélést, sokkal érdekesebb lesz összehasonlítása a tragédiával; azért nem tartjuk fölöslegesnek, kivonatban megismertetni Cinthio elbeszélését; hadd lássuk, hogyan lett a nyers anyagból művészi szobor, a közönséges bűnesetből tragédia.
„Élt egykor Velenczében – beszéli Cinthio – egy vitéz mór, ki személyes bátorságáért és a háborúban tanúsított okosságáért és tehetségéért nagy kegyben állt eme város urai előtt, hol sokkal inkább igyekeznek az erényt megjutalmazni, mint bármily valaha létezett köztársaságban. Történt, hogy egy kiválóan szép és erényes nő, Desdemona nevű, szerelemre gyulladt a mór iránt, nem érzéki ösztönből, hanem szellemi tulajdonságainak csodálatából, és ez, kit a hölgy szépsége és nemes gondolkozása meghódított, hasonló érzelemmel viseltetett iránta. Viszonyuk oly szerencsés fejlődést vett, hogy házassági frigyre léptek egymással, ámbár a hölgy rokonai mindent megkisérlettek, hogy máshoz adják nőül. Míg Velenczében maradtak, a legnagyobb békében és egyetértésben éltek egymással, és semmi szó vagy tett nem fordult köztük elő, a mi nem a legbensőbb vonzalmat tanúsította volna. Ekkor azonban úgy történt, hogy a velenczei signoria felváltatá csapatait Ciprusban és a mórt nevezte ki az itteni sereg vezérévé.”
Így kezdődik Cinthio elbeszélése. Disdemona nem riad vissza az utazás fáradalmaitól, sem a táborozás veszélyeitől s bátran követi férjét új állomására. „A mór kiséretében – folytatja az elbeszélő – volt egy zászlótartó, megnyerő külsejű, de a legundokabb lelkületű, a minő valaha létezett. A mórnál, kinek sejtelme sem volt gonoszságáról, nagy kegyben állt, mert ámbátor nyomorult gyáva volt, büszke szavak alá úgy el tudta rejteni szivének gyávaságát, hogy valódi Hektornak vagy Achillesnek látszott. E gazember is magával vitte nejét, egy szép és tisztességes személyt, ki mint olasz nő, annyira megtetszett Disdemonának, hogy ez a nap legnagyobb részét társaságában töltötte. Volt e csapatban egy hadnagy is, ki a mór különös kedveltje, házának mindennapos vendége volt s gyakran evett az ő és neje asztalánál. Disdemona látva, mily nagyra tartja őt férje, maga is a legnagyobb jóakaratot tanúsítá iránta, mi a mórt igen megörvendezteté. A gyalázatos zászlótartó nem gondolva neje iránti kötelességére, sem a barátságra, hűségre és hálára, melylyel a mórnak tartozott, szenvedélyesen Disdemonába szeretett s elcsábítására törekedett; de nem merte megvallani előtte szerelmét, a mórtól való félelmében, kitől fölfedezés esetében nem várhatott mást, mint halált. Azért különféle titkos módokon igyekezett a hölgynek tudtára adni szerelmét. De ez minden gondolatával a móron csüggött, és nem vette észre sem a zászlótartót, sem más valakit, s minden, a mit megnyerésére tett, hiábavaló maradt. Ekkor azt képzelé, hogy Disdemona azért nem törődik vele, mert a hadnagyba szerelmes, s föltevé magában, hogy ezt eltakarítja az útból; a szerelem pedig, melyet Disdemona iránt érzett, a legkeserűbb gyűlöletté változott, s minden törekvése oda irányult, hogy a hadnagy meggyilkolása után, a mór épen oly kevéssé élvezze neje szerelmét, mint ő maga. És miután különféle gyalázatos és gonosz terveket megfontolt, végre elhatározá, hogy férje előtt házasságtörésről fogja vádolni és megérteti vele, hogy a hadnagy a házasságtörő.”
Az elbeszélésben tehát a zászlótartó szerelmes urának nejébe s ármánykodásának oda a megvetett szerelem bosszúvágya. Lássuk most, mily eszközökkel törekszik czélja felé, hogy a mór gyanúját felköltse neje és a hadnagy ellen? Ez eszközök külsőségeikben ugyanazok, melyekkel Jago ébreszti fel Othello szenvedélyét. A hadnagy nemsokára elveszti hivatalát, mert az őrálláson kardot fogott egy katonára. Disdemona ismételt kisérleteket tesz, hogy férjét kiengesztelje a hadnagy iránt. A zászlótartó elejtett szavakkal, félbeszakított czélzásokkal költi fel a mór figyelmét, de vonakodik világosabb szavakkal elégítni ki a felébredt gyanút. Midőn Disdemona újabb kérésekkel ostromolja férjét a hadnagy érdekében, a mórnak eszébe jut, hogy zászlótartójának czélzásai talán a hadnagyra vonatkoztak s neje azért könyörög oly állhatatatosan érette, mert szerelmet érez iránta. Kérdőre vonja a zászlótartót s felvilágosítást követel. Ez látva, hogy a mór szivébe hullatott méreg már megkezdte romboló munkáját, hosszas színlelt vonakodása után elmondja, hogy nejének csakugyan szerelmi viszonya van Cassioval, s azért sürgeti annyira a megkegyelmezést, mert most nem jöhet vele össze oly gyakran, mint előbb, „hogy kárpótolja magát az undorért, melyet fekete férje költ szivében.” A boldogtalan mór bizonyítékot kiván. „Maga a hadnagy beszélte nekem,” felel a zászlótartó. A mór világosabb bizonyítékot sürget, saját szemével akarja látni a vád igazságát, és a zászlótartó ezt is megigéri neki. Ekkor következik a zsebkendő története, mely Cinthio elbeszélésében így hangzik:
„Disdemona gyakran meglátogatá a zászlótartó nejét s nála tölté a nap jó részét. A gazember észrevette, hogy sokszor egy zsebkendőt vitt magával, mely, mint tudta, a mór ajándéka volt. A legfinomabb mór hímzéssel volt ellátva, s mind a nő, mind a mór a legnagyobb becsben tartotta. Ezt igyekezett ellopni s megrontani vele a nőt. Volt egy hároméves leánykája, kit Disdemona nagyon szeretett; és midőn a boldogtalan nő egy napon a gazember házába lépett, ez karjára emelte a gyermeket és Disdemona felé nyújtotta, a ki átvette tőle és keblére szorította. E pillanatban kilopta kendőjét zsebéből a gazember, oly ügyesen, hogy semmit sem vett észre, s azután nagy örömmel eltávozott zsákmányával. Disdemona ismét hazatért, s mivel más gondok foglalták el, eleinte nem vette észre a kendő hiányát. De midőn nehány nap mulva kereste és nem talált rá, aggódva gondolt arra, hogy a mór kérdezősködni talál felőle, a mi gyakran megtörtént. A gonosz zászlótartó kileste az időt s a hadnagy lakásába lopózott, hol a kendőt egy ágybeli párnába helyezte. A hadnagy csak másnap vette észre, midőn reggel reá hágott, mert éjjel a földre esett. Nem érthette, hogyan került ez lakásába; de mivel ráismert Disdemona tulajdonára, vissza akarta neki vinni, s megvárta az időt, midőn a mór nem volt otthon, hogy a ház hátulsó ajtajához menjen és kopogjon. A balsors, mely a zászlótartóval összeesküdni látszott a szegény asszony vesztére, úgy akarta, hogy a mór épen azon pillanatban tért haza, s midőn a kopogást hallá, nagy izgatottsággal kinyitotta az ablakot, kiáltva: Ki kopog itt? A hadnagy megismerte a mór hangját, s félve, hogy lejöhet és bántalmazhatja, semmit sem felelt és elfutott. A mór lement a lépcsőn, kinyitotta a hátulsó ajtót, kilépett az utczára, de senkit sem látott. Erre rosszkedvűleg visszatért a házba s kérdé nejét, hogy ki kopogott? Disdemona az igazsághoz híven azt felelé, hogy nem tudja. De nekem úgy látszott, mintha a hadnagy lett volna, mondá a mór. Nem tudom, felelt a nő, vajjon ő volt-e vagy más. A mór megfékezte dühét s elhatározá, hogy addig semmit sem tesz, míg a zászlótartóval nem beszél.”
Ekkor játsza a zászlótartó azt a durva komédiát, mely azonban a mór felizgatott képzelő erejére biztosan megtette hatását. Beszélgetést kezd a hadnagygyal oly helyen, hol a mór távolról meglesheti őket. Egészen más dologról beszél vele, a mellett tele torokból kaczag, fejével, kezével csodálkozó mozdulatokat tesz, melyeket a mór jól lát, de a szavakat nem hallja s lázas képzelődése szerint magyarázza. A zászlótartó aztán megvallja neki, hogy a hadnagy Disdemonáról beszélt vele, kivel gyakran volt szerelmes találkozása, a kitől legutóbb, midőn nála volt, ajándékul kapta a kendőt. A mór aztán nejétől kéri a zsebkendőt s midőn a boldogtalan nő nem tudja előadni, meggyőződik a zászlótartó szavainak igazságáról. Elhatározza, hogy megöli nejét, s gondolkozik, miképen tegye ezt, hogy őt ne gyanúsítsák halála miatt. A zászlótartó mindegyre újabb táplálékot ád a titkon lobogó vészes tűznek. Arra is vállalkozik, hogy a mórnak megmutatja a kendőt a hadnagy birtokában. Sikerűl is neki, mert a hadnagy házában egy nő lakott, kinek a hímzés megtetszett s le akarta másolni, mielőtt visszaadná tulajdonosának. Munkáját nyitott ablak mellett végezte, hol az utczáról mindenki láthatta. Ide vezette a zászlótartó a mórt, ki most meggyőződve neje hűtlenségéről, a zászlótartóra bizza a hadnagy meggyilkolását. De ez csak czombját sebesítheti meg, s a hadnagy kiabálására elfut, de nemsokára visszatér, az időközben összegyült néptömeg közé vegyűl és „oly részvétet mutat a hadnagy iránt, mintha testvére volna.” Az éji merénylet híre elterjedvén, Disdemona ártatlanságában nyiltan mutatja fájdalmát, a mi a mórt még inkább megerősíti gyanújában s a zászlótartóval összebeszél neje meggyilkolására. Cinthio elbeszélésének ez a része így szól:
„Meghányták-vetették, vajjon tőrt vagy mérget válaszszanak-e, s mivel egyik sem látszott czélszerűnek, a zászlótartó így szólt: Valami jutott eszembe, a mi önt kielégíthetné, a nélkül, hogy a legcsekélyebb gyanút költené. A ház, melyben laknak, igen régi és a tetőnek sok repedése van. Disdemonát agyon lehetne ütni egy homokkal töltött harisnyával, melynek semmi nyoma sem maradna testén, aztán ha meghalt, rá lehetne dönteni a tető egy részét, hogy összezúzza fejét. Aztán el lehetne híresztelni, hogy egy leszakadt gerenda ölte meg. Ha ezt a tanácsot követi, minden gyanút elhárít magáról és mindenki a véletlennek fogja tulajdonítni neje halálát. E kegyetlen tanács megnyerte a mór tetszését, s miután bevárta a kedvező időt, elrejté egy éjjel a zászlótartót egy benyílóban, mely összeköttetésben állt hálószobájukkal. Midőn már az ágyban feküdtek, megegyezésök szerint a zászlótartó zajt ütött a benyílóban, és a mór kérdé nejét, vajjon hallotta-e? Igenlő feleletére megparancsolá neki, hogy keljen fel és nézzen utána. A szegény Disdemona szót fogadott s mihelyt közel ért a benyíló ajtajához, kirohant a zászlótartó és a megtöltött harisnyával erős ütést mért hátgerinczére. Disdemona leroskadt s alig tudott lélekzetet venni, de kevés erejével, a mi még megmaradt, segítségért kiáltott a mórhoz. De ez fölkelt az ágyból és így szólt hozzá: „Hűtlenséged jutalmát veszed, gyalázatos! Így történjék minden asszonynyal, ki szerelmet színlel férje iránt és szarvakat rak homlokára.” Midőn a boldogtalan nő e szavakat hallá, míg a zászlótartó második ütésének következtében közel érzé halálát, ártatlansága bizonyságául az isteni igazságot hívta fel, és mialatt Istenhez segítségért könyörgött, a zászlótartó harmadik ütése véget vetett életének.”
A befejezés regényszerű terjengéssel folyik szét. A mór eleinte csakugyan elhárítja magáról a gyilkosság gyanúját, de oly nagy vágy és bűnbánat szállja meg lelkét, „hogy csaknem elveszti eszét s mindenfelé jár a házban, mintha nejét keresné.” A zászlótartót annyira meggyűlöli, hogy elcsapja hivatalából. Ez most keserű bosszúvágygyal telik el hajdani ura iránt, s a hadnagy által feljelenti a velenczei signoriának a mór gyilkosságát. A mór mindent tagad, nagy lelki erejével még a kínvallatás gyötrelmei között is hallgat és állhatatosan megmarad tagadása mellett. A halált elkerüli, de számüzetésre itélik s később neje rokonainak kezétől esik el. A zászlótartó visszatért hazájába és itt folytatta gonoszságait. Hamisan vádolván egy bajtársát, utólérte saját gonoszságának nemezise, kínpadra vonták és a kínvallatás következtében nemsokára nyomorultul meghalt. „Ekként bosszulta meg a Mindenható – fejezi be az elbeszélő – az ártatlan Disdemonát. A zászlótartó halála után neje, ki mindenről tudott, beszélte el e történetet, úgy mint én nektek elmondtam.”
Az elbeszélésből Shakspere csak Desdemona nevét vette át, a többit maga tette hozzá, s mint az angol magyarázók kimutatják, Othello nevét Reynolds egy elbeszéléséből merítette (God’s Revenge against Adultery). Nem szükséges lépésről lépésre, aprólékos összehasonlítás útján kimutatni, hogy Shakspere csak az elbeszélés külső körülményeit s ezeket is czéljához való jelentékeny módosításokkal használta fel. Ki az elbeszélés olvasása után a dráma jelenteibe merűl, saját szemével fogja látni, miként ismétlődik Amphion mythosi csoda-tette, hogyan mozdulnak meg a formátlan kövek a költő ihlető szavára és hogyan illeszkednek össze csodálatos palotává, pompás és arányos épületté, merész és kecses boltívekkel, egymásba nyíló folyosókkal, egymást követő és kiegészítő termekkel, melyeknek falai gazdagon vannak diszítve a legszebb drága kövekkel, az emberi szellem bányájának legbecsesebb termékeivel; szemlélni fogja a ritka látványt, hogy kelnek életre a gépies emberforma alakok, hogyan duzzadnak meg ereik a keringeni kezdő vértől, hogyan pirul ki arczuk, hogy nyer színt halvány ajkuk, kifejezést merev arczuk, fényt élettelen szemök, hogy emelkedik keblök az érzések hullámaitól, hogy lesznek igazi, élő és érző emberekké és hogyan töltik be a valódi, emberi élet zajával a fényes palota csarnokait, mialatt a magas, csúcsos ablakokat felszakítja és a tág termeken, kanyargó folyosókon végig süvölt a szenvedély perzselő viharja.
Minős szenvedély az, melynek képét festi a költő e tragédiában? A közfelfogás szerint Othello a féltékenység tragédiája; Othello neve minden nemzet nyelvén közmondásossá vált a féltékenység szenvedélyének kifejezésére. A népek bölcsesége, mely közmondásaiban nyilatkozik, nem csalódhatott e magyarázatban; a költő szándékának leghitelesebb értelmezője az a visszhang, mely századokon át egyformán verődik vissza milliók szivéből és egyértelmű bizonyságot tesz az egyforma hatásról, melyet a költő szava mindnyájára gyakorolt. De a féltékenységnek melyik neme az, mely Othello alakjában egyénítve lép szemünk elé? Bizonyára nem amaz alsóbb fajú féltékenység, mely egyértelmű a bizalmatlansággal, mely gyanakszik, évődik árnyaktól ijedez, képzelt rémek után leskelődik, és inkább a komédia területéhez tartozik. Ez a kicsinyes, szűk lelkű ember félténysége, ki ok nélkül gyanakszik, képzeletében előre látja megcsalatását és kicsinyes eszközökhöz folyamodik, hogy megelőzze a rettegett veszélyt: elzárja félténysége tárgyát, meglesi lépteit, magyarázza pillantásait és mozdulatait. Moliére Arnolphe-jának féltékenysége ez, mely óvó eszközei által rendesen maga idézi elő azt, a mit ki akart kerülni. Othello nem ilyen. Hihetünk neki, midőn önmagát úgy jellemzi, hogy „nem könnyen gyanús; de ingerelve, féltésben dühöng.” Igazat mond, midőn elhárítja magáról e kicsinyes féltékenykedés szinét:
Én még avval féltővé nem leszek, hogy
Nőm szép, mulat, vagy társalgást szeret,
Vidám beszédű, tánczol, énekel.
Nőm szép, mulat, vagy társalgást szeret,
Vidám beszédű, tánczol, énekel.
Ez a vígjátéki féltékenység, mely rendesen felsüléssel végződik, távol áll a nagylelkű, nyilt, bizalmas szívű mórtól, kinek karja „hét éves kora óta szűntelen kardforgatásban lelte gyönyörét a sátoros mezőn,” és épen azért keveset tud „e nagy világról, nem többet, úgy lehet, mint harczfit illet,” és bizonyára gyermek módra járatlan a finom és romlott társadalom szövevényes bűneiben, melyeknek ismerete szokta gyanakodóvá tenni a lelket. E tekintetben igazuk van hát azoknak, kik figyelmeztetik a szinészeket, nehogy Othello szerepét kezdettől fogva mint gyanakodó féltékenyt fogják fel. Nagy hiba volna, ha a szinész már az első felvonásban Brabantio jós szavaira fel akarná tűntetni az Othello lelkében, habár csak egy pillanatra is, felvillanó gyanút.
De van a félténységnek egy más, magasabb és nemesebb faja, az a féltékenység, melyet az ős próféták az ó-testamentom rettenetes Istenének tulajdonítnak, ki nem tűri, hogy mellette idegen istent imádjanak. Ennek alapja az önérzet, a másiké az önzés. Az önzés gyanakodó és bizalmatlan, mert irígy; az önérzet, épen mivel érzi értékét és jogosultságát, nyugodt és bizalmas, de ha egyszer meggyőződött csalódásáról, kérlelhetetlenűl sújt le haragja. „Nálam egy lesz a gyanú s az elhatározás”, mondja Othello, és igazat mond. Nincs itt többé helye az alkudozásnak vagy engesztelődésnek. Az önzésből fakadó kicsinyes féltékenység csak magát, csak a saját előnyét tartja szem előtt; ha kételkedik is a féltett lény szerelmében, mégis megtartja birtokában, vigyáz reá, megőrzi másoktól, megszerzi magának a külső birtoklás rideg elégtételét s gyönyörűségét találja abban, hogy a mi nem az övé, legalább másé sem lehet. Az ilyen féltékeny tud lenni szerelem nélkül is; a nemes és nagy lélek ellenben szeret és bízik, s megsemmisített bizalmáért szerelme áll bosszút, megsemmisítve azt, ki bizalmát megölte, a mint az ó-szövetség félelmes Jehovája kiírtotta a hűtleneket, kik idegen isteneket állítottak melléje oltárukra, habár a bűnösök választott népéhez tartoznak is. Valóban Othello bosszúja is ilyen. Ő maga mondja: „Búm olyan, minő az égé: sújt, midőn szeret”… Ime a nagy különbség a féltékenység e két faja közt: az egyik ferdeség, a másik szenvedély; az egyik tárgyul szolgál a vígjátéknak, a másik tragédiát szül.
A féltékenységnek ezt a szenvedélyét látjuk Othello tragédiájában. Nem elvont tulajdonság gyanánt, nem szónoki fejtegetésben vagy erkölcsi magyarázatban, hanem élő formában, a nemes és nagylelkű, nyilt és bizalmas szívű, őszinte és a nagyvilági romlottságban tapasztalatlan, de izzó afrikai vérű és vasakaratú mór alakjában lép szemünk elé. Látjuk e szenvedélyt, a „zöldszemű szörnyeteget” születése perczétől fogva, lépésről lépésre kisérjük fejlődését, gyarapodását, növekedését, míg végre óriási nagyságában áll előttünk és széttépi áldozatát.
