BEVEZETÉS.

Teljes szövegű keresés

BEVEZETÉS.
Tyrusi Apollonius csodálatos kalandjai, melyek e dráma meséjét szolgáltatták, több középkori próza és verses elbeszélésben előfordúlnak, s az angol irodalomban is ismeretesek voltak két kidolgozásban. Az egyik, a „King Apollonius of Tyre” czímű angol regény; a másik Chaucer kortársának, John Gowernek verses elbeszélése, a „Confessio Amantis” nyolczadik könyvében. A dráma szerzője nemcsak e régibb munkákat ismerte és használta, hanem egy újabb kiadású novellát is, melyet Lawrence Twine a „Gesta Romanorum” czímű gyűjteményből fordított le s adott ki 1576-ban e czím alatt: „The Patterne of painefull Adventures; containing the most excellent, pleasant and variable History of the strange accidents that befell unto Prince Apollonius.” (Mintája a siralmas kalandoknak, magában foglalván ama különös események legkitűnőbb, legmulatságosabb és legváltozatosabb történetét, melyek Apollonius fejedelmet érték.) Hogy a dráma szerzője mind e forrásokat használta, kitűnik az eseményekből és nevekből, melyeket hol az egyikből, hol a másikból merített. A hős nevét azonban Apolloniusból Periklesre változtatta, talán a történeti nagy Perikles nevének mintájára, vagy mivel e név inkább bele illett a drámai versmértékbe, mint Apollonius.
Még egy elbeszélés jelent meg e tárgyról, de már a dráma előadása után, 1608-ban, Wilkins Györgynek „The painfull Adventures of Pericles of Tyre” czímű elbeszélése, mely czímlapján czélzást tesz a dráma legközelebbi előadására, s mely nem egyéb, mint Twine elbeszélésének és a drámának novellai egészszé való egybeolvasztása. Abból, hogy Wilkins szorgosan utal a drámára és nagy sikerű színpadi előadására, a nélkül, hogy Shaksperet mint szerzőt megemlítné; másrészt abból, hogy novellájáról, mely pedig nem egyéb, mint Twine elbeszélésének és a drámának, minden újabb hozzátétel nélkül való egybeolvasztása, úgy beszél, mint „saját agyának szülöttéről” és a tartalom-jegyzékben maga leleményének mondja a dráma befoglalását Gower chorusába: mind ebből Bodenstedt azt következteti, hogy e dráma tulajdonképeni szerzője Wilkins volt, a ki a színpadon háttérbe szorúlván fényes nevű dolgozótársa mellett, legalább e novella kiadásával akarta a maga részét fentartani. E következtetést megerősítve látja a styl és verselés feltűnő hasonlatossága által, mely Perikles nem-shaksperei részletei s Wilkinsnek egy szintén 1608-ból való elismert, „The Miseries of a forced Harriage” czímű drámája közt található. Wilkins Györgyöt tartja különben nemcsak „Perikles”, hanem „Athéni Timon” tulajdonképeni szerzőjének is.
E szerint Shaksperenek a dráma szerkezetében semmi része nincs, s nem is változtatott rajta, midőn gyengébb írótársának munkáját keze alá vette, mert a dráma meglevő szerkezetében már ismeretes volt a közönség előtt. A mi Shakspere érdeklődését felkölthette és rábírhatta, hogy magasabb ihletével éltesse e gyönge művet, az Marina megható alakja volt, az elveszett és újra feltalált gyermek, a szemétdombon tisztán maradt virág, az okos és kedves szűz, a minőt nemsokára még teljesebben megalkotott a „Téli rege” Perditájában és „Cymbeline” Imogenjában. Azért szerinte a drámában is élesen meg lehet különböztetni egymástól Wilkins és Shakspere keze nyomait, az eredeti és épen meghagyott szöveget s az új átdolgozást. Shakspere keze csak a harmadik felvonás első színétől kezd feltűnni, midőn Marina már világra jő s ettől fogva az ő sorsa képezi a dráma fő érdekét. A jelenetezésen ugyan ezentúl sem tesz változtatást, de nyelvének és verselésének félreismerhetetlen jellege ezentúl minden jelenetben látható s alkotó ereje valódi és élő emberekké változtatja át az eddig bábok módjára mozgó alakokat. A verselésből is látható, hogy ettől fogva eltűnik az eredeti szerző és Shakspere keze kezd működni: mind ama rímes sententiák, melyeket elődje jámbusai közé szőtt, elmaradnak, valamint megszűnik minden merevség, fonákság és homály, mely az első részek styljét gyakran megrontja.
Vannak azonban mások, kivált az angol kiadók közt, kik az egész drámát Shaksperenek tulajdonítják, s az egyes részei között feltűnő különbséget abból magyarázzák, hogy Shakspere eredetileg fiatal korában írta e drámát, midőn először tett kisérletet komoly tárgygyal, s később erejének teljességében újra elő vette és átdolgozta, hogy 1607-ben vagy 1608-ban színpadra vigye. A dráma első negyedrét kiadása 1609-ben jelent meg, czímlapján William Shakspere nevével, mint szerzőével. Hogy a darab igen kedvelt volt az akkori közönség előtt, mutatja a sok negyedrét kiadás, mely gyorsan követte egymást 1611., 1619., 1630., 1635., 1639. években; az 1623-ki folio-kiadásba nem jutott ugyan be, s ez volt legfőbb oka, a miért sokan elvitatták Shaksperetől s ennek csak csekély dolgozótársi részt tulajdonítottak benne; de már az 1664-ki és 1685-ki folio-kiadásokban helyet foglal. Első színpadi előadása valószínűleg 1607-re vagy 1608-ra esik, mint az 1609-ki első negyedrét kiadásból kitűnik, mely czímlapján a „legújabb és igen csodált színműnek” nevezi, s Wilkins fentemlített 1608-ki novellája is, mely e drámán alapúl, „legújabb” előadásáról beszél (as it was lately presented by the worthy and ancient Poet John Gower).
Akár melyik állítás felel meg az igazságnak, akár idegen szerző munkája e dráma, akár Shakspere ifjúkori kisérlete: a nagy költő átdolgozásának annyi nyomát viseli magán, hogy méltán helyet foglalhat művei között. A harmadik felvonás első színe, e rövid mozgalmas jelenet minden szava, minden sora egy-egy drága kő Shakspere kincstárából. A mint az aggódó férj, neje szenvedései miatt gyötrődve, a zajgó természetet kérleli, a dühöngő zivatar apostrophálásában oly hangokat hallunk, melyek a „Vihar” első jeleneteire emlékeztetnek.
Te a nagy siknak istene, verd vissza ez
Eget s pokolt mosó hullámokat;
Szelek királya! verd bilincsre őket,
Ha a mélyből felhívád. A siketitő
Iszonyú dörgést csillapítsd le! Oltsd ki
Gyors kénsugárid’! – Halldsza, Lychorida!
Hogy van királyném? – Tán, vihar, dühödben
Magad egészen kiokádni készülsz?
Halálfülébe súgás a hajós-síp:
Nem hallja. – Lychorida! – Oh Lucina!
Azok legrégibb védje, gyámola,
Kik hivnak éjjel, oh jer, istenasszony!
Ingó hajónkra! kinját rövidítsd meg
Vajúdó nőmnek! – Nos, szólj, Lychorida!
A férj fájdalmának hirtelen kitörése, a mint neje halálhírét hallja, siralmainak erőszakos elfojtása a kisded kedvéért, kit karjaiba helyeznek, áldása, melylyel a vihar dühöngése között született leányát üdvözli s az áldás kivánságaival váltakozva ki-kitörő fájdalmas visszaemlékezései meghalt nejére, mind magokon viselik Shakspere magasabb ihletését:
Csöndes legyen élted! hisz nem született még
Kisded ily ádáz szélvészek között.
Szelid, nyugodt jövőnek nézz elé!
Hisz a világ még fejedelmisarjat
Nem fogadott ily durván! Boldogúlj!
Hisz oly zajongó születési órád,
Minővé ég, föld, tűz, viz teheték,
Hirdetve jöttöd szülőd méhiből.
Annyit veszítél már is, hogy soha
Mindaz, mit itt lelsz, föl nem ér vele.
Oh nézzetek rá, nyájas istenek,
Legnyájasabb szemekkel!
Mily szeliden kisérti meg ellenmondani a matróz babonának s mily megadással nyugszik meg az elkerűlhetetlenben! mily megható szavakkal vesz búcsút a szeretett holttesttől s mily gyöngéden bízza a „morajló vízárra”, „az egyszerű kagylókra”! A mint szerető gonddal fekteti balzsamba és drága szövetekbe a halottat, gyöngéd türelmét egy perczre sem vesztve el a nyers matrózok iránt, a mily szorgosan gondoskodik közben kisdedéről, a mint egyedül marad a halottal, hogy „imába’ vegyen búcsút tőle” és végre a mint saját karjaiban viszi a koporsót a hullámok felé, mindebben lehetetlen föl nem ismernünk azt a szenvedélyes erőt, azt a minden részletet egyszerre átölelő tekintetet, melyet csak Shaksperenél találunk.
Ugyanerre ismerünk a következő jelenetben, midőn Cerimon magához téríti a tengerből kifogott tetszhalottat. Shakspere költészetét, zenei rhythmusát, mély érzését, kifejezésének benső erejét érezzük itt minden szóban. Midőn Thaisa az élesztési kisérletekre magához kezd térni és felnyitja szemét:
Pillája, égi ékkövek burokja,
A melyeket Perikles veszte el,
Fényes aranyló rojtját nyitja már,
S feltűnik a két tiszta vízü gyémánt,
Kétszerte dússá tenni a világot.
Vagy Cerimon szavai, melyekkel önmagát festi:
Mindig úgy hivém,
Nagyobb ajándék tudomány s erény,
Mint kincs s nemes rang: könnyelmű utód
Ezt elfecsérli és homályba vonja;
De halhatatlan élet várja azt,
S istenné alkot ember. Tudva van,
Mindig buvárlám a természetet;
S titkos tanom, mely félrevet tekintélyt,
S gyakorlat által meghitté levék
Mind amaz áldott nedvvel, mely lakik
Kő-, ércz-, növényben; természet okozta
Fenakadások ismertek előttem,
S a gyógyitás is. S oh, ez édesebb
Nyugalmat ád valódi kéjivel,
Mint ingatag dicsőség szomja, vagy
Selyem zacskókba tömni kincseim’,
Min csak bolond s halál örülhet.
„Szelid és mélabús zenét” játszat, míg az élesztési kisérletet teszi a királynén, a mint a zene játszik akkor is, midőn Lear királyt magához térítik.
A negyedik felvonásban Shakspere kezét látjuk az alakok jellemzésében is. A mi az előtt élettelen, gépiesen mozgó báb volt, testet ölt, vérkeringést kap, arcza kipirúl, szemében kigyúlad a szenvedély lángja: élő emberré lesz, érdekel és vonz vagy megdöbbent és elriaszt. Dionyza, kit az első jelenetekben észre sem vettünk, néhány vonással félelmes alakként lép elénk, mint egy második Lady Macbeth, kire különösen hideg nyugalmával, a gonoszság fölényével emlékeztet, midőn a bűn elkövetése után lenéző gúnynyal, kicsinylőleg, mintegy félvállról felelget férje aggódó töprengéseire.
Meghalt. A dajkák párkák nem lehetnek,
Hogy fölneveljék s megtartsák örökre.
Azt mondom, éjjel halt meg. Hol a czáf?
Ha csak magad te jámbor bambaként
Becsűletesség puszta neviért
Ki nem kiáltod: „Gazság ölte meg!”

Szégyelve érzem, törzsöd mily nemes
S lelked mi gyáva!
Shakspere humorát és szatiráját találjuk a bordélyházi jelenetben, s a nemes tisztaságot és a közönséges aljasságot úgy szembe állítni egymással, a mint itt történik Marina és a kerítő nép között, s amannak erkölcsi tisztaságát oly mélyen fogni fel a környező romlottság közepett: erre csak Shakspere lehetett képes. Az ő kezére ismerünk Nyilas jellemzésében is. „Hát ugyan mit akarsz, mit tegyek? háborúba menjek, mondod? hol az ember hét évig szolgálhat egy lába elvesztéseért, s utoljára nincs pénze elég, hogy falábat vegyen magának.”
Midőn a búskomor Perikleshez viszik hajója födélzetére Marinát, s fölismerés oly természetes fokozódással, oly mély igazsággal, oly művészi részletességgel, oly lélektani erővel történik, melyre csak Shakspere volt képes. Perikles először eltaszítja magától az ismeretlen leányt; de a mint szavai fülibe csengenek, a mint magán érzi pihenni szemének sugarát, figyelmessé lesz és kérdezősködik. A leány feleletére félig öntudatlanúl mormogja: „Úgy hiszem”, épen, mint Lear, halála előtt való utolsó beszédében; azután ösztönszerűleg vágyik, hogy ismét feléje fordúljanak e leány szemei. „De kérlek, vesd reám szemed.” És egyszerre, egy befejezetlen mondással: „Olyan hasonló…” elárulja, hogy e szemek elhalt nejére emlékeztetik… Most már fölébred érdeklődése és részletesebben kérdezi ki a leányt, ki mindegyre jobban és élénkebben emlékezteti a képre, mely örökre lelkében él.
Nőm mása e lény s ilyen lehetett
Az én leányom: nőm erős szemöldje,
Alakja izről izre, oly sugár,
Oly ezüst a hangja s szeme drágakő
Dús foglalatban; lépte, mint Junóé.
Shaksperere emlékeztető vonás, hogy ugyanazon kép, mely az anya szeméről szólt, most ismét előfordúl a leány szeméről, midőn kettejök hasonlatosságát jelzi. Cerimon „égi ékkövek”-hez hasonlította az anya szemeit, s Perikles előtt „drága kő” a leány szeme.
De érdeklődése most mindegyre erősebb lesz, s mindegyre részletesebb kérdésekkel ostromolja az ismeretlen leányt, végül elárulva, hogy kiváncsiságának alapja a hasonlatosság, mely ellenállhatatlanúl emlékezteti nejére:
Kérlek, beszélj: e szájból
Nem jöhet álság: mert hisz, mint a hűség,
Őszinte arczod, s mintha csak te volnál
Koronás igazság palotája, lakja.
Hiszek szavadnak, még ha lehetetlent
Mond is talán, mert ahhoz vagy hasonló,
Kit hőn szerettem.
Mennyi gyöngédség, mennyi igazság van e szavakban. Hisz neki, még ha lehetetlent mond is, mert ahhoz hasonlít, kit egykor hőn szeretett. Csak Shaksperenek volt az az ereje, hogy egy pillantással kitárta az ember egész lelkét, legbenső mélységeig, s egy szóval kifejezte érzelmeinek egész bonyolúlt szövevényét.
Álljanak itt végül Perikles szavai, miután Marinában kétségbevonhatatlanúl leányára ismert. Az öröm szaggatott kitörései közt, a mint majd saját elhanyagolt állapotára gondol, majd figyelembe veszi a jelenlevőket, s ismét vissza-visszatér a lelkét egészen betöltő tárgyra s elragadtatásában a sphaerák zenéjét véli hallani, mindez oly mély, igaz, természetes, oly egyszerű és fenséges, hogy eltagadhatatlanúl visszatükrözi a nagy költő szellemének fényét.
Áldjon meg Isten! Kelj föl, gyermekem vagy!
Hé! friss ruhát! Enyém ő, Helicán!
Nem hala meg Tarsusban, mint fene
Kleon ohajtá. – Mindent elbeszél majd,
S ekkor letérdelsz és megismered:
Valóban a te herczegnőd… Ki ez?

Gyorsan ruhámat! Külsőm elvadult.
Áldd őt meg ég! De hallga, mily zene?

Phaerák zenéje: hallgasd csak Marinám!

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages