IV. SZÍN.
Tarsus. Terem a kormányzó lakában.
Kleon, Dionyza és Kisérőik jönnek.
KLEON.
Szólj, Dionyzám, tán itt megpihenjünk,
S míg elbeszéljük mások búbaját,
Ez a magunkét megtanit feledni.
Szólj, Dionyzám, tán itt megpihenjünk,
S míg elbeszéljük mások búbaját,
Ez a magunkét megtanit feledni.
DIONYZA.
A tűzre fúnál, azt hivén, kioltod.
Ki dombot ás le, mert föl égbe nyúl,
Egyet leront s magasb hegyet emel.
Boldogtalan, ép ilyen a mi búnk:
Itt sorscsapásnak nézzük csak szemével,
Míg nyesve, mint fa, még magasbra nő fel.
A tűzre fúnál, azt hivén, kioltod.
Ki dombot ás le, mert föl égbe nyúl,
Egyet leront s magasb hegyet emel.
Boldogtalan, ép ilyen a mi búnk:
Itt sorscsapásnak nézzük csak szemével,
Míg nyesve, mint fa, még magasbra nő fel.
KLEON.
Oh Dionyza!
Hallgasson-é, ki tápszerért eped?
Titkolja éhét, míg éhen vesz el?
Harsogja nyelvünk fennen ki a légbe
Búnk’, szenvedésünk’, és szemünk zokogjon,
Mig újat lélekzik tüdőnk s kidörgi
Még hangosabban, hogy: ha alszik ég,
Mig mi nyomorgunk, – virradjon, segéljen!
Szóm lesz tehát sok évi szenvedésrül;
Ha elakadnék, könyed lesz segélyűl.
Oh Dionyza!
Hallgasson-é, ki tápszerért eped?
Titkolja éhét, míg éhen vesz el?
Harsogja nyelvünk fennen ki a légbe
Búnk’, szenvedésünk’, és szemünk zokogjon,
Mig újat lélekzik tüdőnk s kidörgi
Még hangosabban, hogy: ha alszik ég,
Mig mi nyomorgunk, – virradjon, segéljen!
Szóm lesz tehát sok évi szenvedésrül;
Ha elakadnék, könyed lesz segélyűl.
DIONYZA.
Én rajtam nem mulik, uram.
Én rajtam nem mulik, uram.
KLEON.
A melyen urkodom, a melyre bőség
Tartá ki telt kezét; hol utczaszerte
Gazdagság szórta volt ki önmagát
Nagy büszke tornyok felhőt csókolának
S csak bámulattal látta idegen;
Hol férfi, nő oly pompában diszelge,
Hogy egy a másnak tűkre lehetett;
Gyönyör volt látni dús, telt asztaluk’,
Hol nem evés, de vigság volt a czél;
Nyomor lenézve, nőtt a büszkeség:
E szót: segítni, szívből gyűlölék!
| E Tarsus, |
Tartá ki telt kezét; hol utczaszerte
Gazdagság szórta volt ki önmagát
Nagy büszke tornyok felhőt csókolának
S csak bámulattal látta idegen;
Hol férfi, nő oly pompában diszelge,
Hogy egy a másnak tűkre lehetett;
Gyönyör volt látni dús, telt asztaluk’,
Hol nem evés, de vigság volt a czél;
Nyomor lenézve, nőtt a büszkeség:
E szót: segítni, szívből gyűlölék!
DIONYZA.
Oh nagyon is igaz!
Oh nagyon is igaz!
KLEON.
Mit nem tehet! Mily változás! A száj,
Melynek imént még föld, viz, lég kicsiny volt,
Tetszésinek hogy eleget tegyen,
Bár bőven adta mindenik szűlöttit,
Mint nem-lakott ház roskad, dűledez,
Most eleped, mert nincs gyakorlata;
Az íny, a melynek két nyárral előbb
Mindig csak újabb inger élve kellett,
Kenyérnek örűlne most s koldúlna érte;
Az anya, a ki kisdedét beczézve,
Nem lelt elég dús kelmét, óh a drága
Kedvencz kicsínyt most kész megenni is.
Éhség foga éles: sorsot húz a férj s nő,
Melyik haljon meg társa élteért.
Itt egy siró hölgy, férje ott; sok eldűl,
És a kik látják ott az eldülőket,
Nincs erejök már eltemetni őket.
Nem így van-é?
| De im az ég |
Melynek imént még föld, viz, lég kicsiny volt,
Tetszésinek hogy eleget tegyen,
Bár bőven adta mindenik szűlöttit,
Mint nem-lakott ház roskad, dűledez,
Most eleped, mert nincs gyakorlata;
Az íny, a melynek két nyárral előbb
Mindig csak újabb inger élve kellett,
Kenyérnek örűlne most s koldúlna érte;
Az anya, a ki kisdedét beczézve,
Nem lelt elég dús kelmét, óh a drága
Kedvencz kicsínyt most kész megenni is.
Éhség foga éles: sorsot húz a férj s nő,
Melyik haljon meg társa élteért.
Itt egy siró hölgy, férje ott; sok eldűl,
És a kik látják ott az eldülőket,
Nincs erejök már eltemetni őket.
Nem így van-é?
DIONYZA.
Tanúja arczunk s beesett szemünk.
Tanúja arczunk s beesett szemünk.
KLEON.
A városok, kik dúsan éldelik
Bőség kupáját s boldog adományit,
Bár dőzsölés közt látnák könyeink’!
Övék lehetne Tarsus nyomora.
Egy Úr jő.
A városok, kik dúsan éldelik
Bőség kupáját s boldog adományit,
Bár dőzsölés közt látnák könyeink’!
Övék lehetne Tarsus nyomora.
Egy Úr jő.
ÚR.
Hol a kormányzó?
Hol a kormányzó?
KLEON.
Mondd el a gyászt, melynek hozója vagy:
Hajh! mert vigaszt már nem remélhetünk.
| Itt vagyok. Siess, |
Hajh! mert vigaszt már nem remélhetünk.
ÚR.
Úgy láttuk a közel part széliről,
Hogy egy derék hajóhad tart felénk.
Úgy láttuk a közel part széliről,
Hogy egy derék hajóhad tart felénk.
KLEON.
Előre tudtam!
Nem jő a búgond egyedűl, magával
Hoz örököst is, hogy utódja légyen:
Így van velünk is. Hogy kizsákmányolja
Egy szomszéd nemzet gyászos nyomorunk’,
Haddal tömé e bárkák üregét,
Leverni minket, kik már lent vagyunk,
S boldogtalant legyőzni engemet,
Bár nem dicsőség ilyen diadal.
Előre tudtam!
Nem jő a búgond egyedűl, magával
Hoz örököst is, hogy utódja légyen:
Így van velünk is. Hogy kizsákmányolja
Egy szomszéd nemzet gyászos nyomorunk’,
Haddal tömé e bárkák üregét,
Leverni minket, kik már lent vagyunk,
S boldogtalant legyőzni engemet,
Bár nem dicsőség ilyen diadal.
ÚR.
Ettől ne tartsunk, békét hoznak ők:
Mutatja lengő hószín zászlajok;
S barát, nem ellenképen jöttenek.
Ettől ne tartsunk, békét hoznak ők:
Mutatja lengő hószín zászlajok;
S barát, nem ellenképen jöttenek.
KLEON.
Hajh! nem tudod, mit mond a példaszó:
A legszebb látszat leggonoszb csaló.
De hozzon e had, a mit tud s akar:
Miért remegnénk?
Megnyilt az örvény s félig benn’ vagyunk.
Mondd főnöküknek, itt várok reá,
Megtudni tőle, honnan jő, s miért,
És mit kiván.
Hajh! nem tudod, mit mond a példaszó:
A legszebb látszat leggonoszb csaló.
De hozzon e had, a mit tud s akar:
Miért remegnénk?
Megnyilt az örvény s félig benn’ vagyunk.
Mondd főnöküknek, itt várok reá,
Megtudni tőle, honnan jő, s miért,
És mit kiván.
ÚR.
| Megyek, uram. | (El.) |
KLEON.
Üdvöz, elénk ha békét hozva lép;
Ha harczot: erre képtelen a nép.
Perikles jő, Kiséretével.
Üdvöz, elénk ha békét hozva lép;
Ha harczot: erre képtelen a nép.
Perikles jő, Kiséretével.
PERIKLES.
Kormányozó úr! – úgy halljuk, te vagy –
Népünk, hajóink meg ne rémitsék
szemed’ fellobbant tűzi jel gyanánt.
Tyrusba’ hallók már inségteket,
S most látjuk itt az utczák pusztulását:
Nem is hozunk mi új bút könyetekhez,
Könnyitni jöttünk súlyos terheit.
E mi hajóink, melyek – tán hiszed –
Megtömve vannak, mint a trójai ló,
Kitörésre váró véres csapatokkal:
Telvék gabonával, szükséges kenyérnek:
Éhen halók majd tőle meg’ fölélnek.
Kormányozó úr! – úgy halljuk, te vagy –
Népünk, hajóink meg ne rémitsék
szemed’ fellobbant tűzi jel gyanánt.
Tyrusba’ hallók már inségteket,
S most látjuk itt az utczák pusztulását:
Nem is hozunk mi új bút könyetekhez,
Könnyitni jöttünk súlyos terheit.
E mi hajóink, melyek – tán hiszed –
Megtömve vannak, mint a trójai ló,
Kitörésre váró véres csapatokkal:
Telvék gabonával, szükséges kenyérnek:
Éhen halók majd tőle meg’ fölélnek.
MIND.
Oh védjenek meg Gréczia isteni!
Érted könyörgünk.
Oh védjenek meg Gréczia isteni!
Érted könyörgünk.
PERIKLES.
Szeretetet csak, nem várunk imádást,
S népünk, hajóink jó fogadtatást.
| Kérlek, keljetek föl! |
S népünk, hajóink jó fogadtatást.
KLEON.
Ha bárki tőled megtagadja ezt
S csak gondolatban hálátlan irántad:
Nőnk, gyermekünk legyen bár, vagy magunk:
Ég s ember átka űzze őt nyomon!
Addig (remélem, meg nem lesz soha)
Üdvözlégy, fenség, nálunk s városunkban!
Ha bárki tőled megtagadja ezt
S csak gondolatban hálátlan irántad:
Nőnk, gyermekünk legyen bár, vagy magunk:
Ég s ember átka űzze őt nyomon!
Addig (remélem, meg nem lesz soha)
Üdvözlégy, fenség, nálunk s városunkban!
PERIKLES.
Vendég leszünk hát, s addig múlatunk,
Míg ránk mosolyog zordon csillagunk.
Vendég leszünk hát, s addig múlatunk,
Míg ránk mosolyog zordon csillagunk.
| (Mind el.) |
