III. SZÍN.
Hogy szivesen fogadlak,
Fölösleges vón’ mondanom, urak.
Tetteitek könyvére czimlapúl
Felirni még vitézi híretek’
Több volna, mint mit vártok s mennyi illő:
Mert minden érték önmagát dicséri.
De rajta, vig kedv! kedv kell lakomához:
Fejdelmek vagytok és vendégeim.
De te az én vendégem s lovagom:
Megkoronázlak diadal-füzérrel
Királyurává e nap üdvinek.
Nem érdem, inkább jó szerencse volt.
Nevezd akárhogy: e nap a tied,
S itten, reménylem, egy sincs rád irigy.
Művészt ha alkot természet, kiválaszt
Mindannyi közt kitűnő néhanyat:
S te legkiválóbb növendéke vagy. –
Ünnepkirálynő: lányom! ülj ide;
Érdem szerint, udvarnagyunk, a többit.
Nagyon megtisztelsz, jó király.
Ti hoztok |
Istent gyülöl az, ki gyülöli ezt.
Ez itt helyed.
Más jobban illenék. |
Ne vonakodjál: lovagok vagyunk:
Szivünk, szemünk nem irigy a nagyokra,
S megvetve nem néz az alacsonyakra.
Mily megelőzők vagytok!
Ülj le, ülj le, – |
Étel ma, hogyha rá nem gondolok.
A házasság királyi asszonya,
Júnó, tanúm: izetlen minden étek,
Mert őt ohajtja szívem csemegének!
Bizony derék egy nemes ő.
Csak falusi nemes:
A többieknél többet ő se tett:
Mint ők, gerelyt tört. Hagyjuk hát, elég.
Üveghez képest gyémánt ő nekem.
Olyan hasonló e király atyámhoz,
S ezt súgja: így élt ő ragyogva; trónját
Mint csillagok, fejdelmek övezék:
Ő vala napjok, néki hódolának.
Ki rá tekinte, mint kis fény hajolt meg
Koronájával ily fenség előtt.
S im fia mostan éji fénybogár:
Homályban ég, kioltja napsugár.
Látom, királyunk az Idő; atyánk
S hozzá sirunk is: nem mit epedünk,
Mit ő akar, azt adja meg nekünk.
Nos van-e kedv, urak?
Lehetne-e |
Im e szinültig teli serleget
(A ki szeret, hölgyének tölt pohárt)
Rátok köszöntöm.
Fenség, köszönet! |
De várjunk egy kicsit:
Oly mélabúsan ül ama lovag:
Úgy látszik, udvarunk ez ünnepélye
Az ő becsével mintha föl nem érne.
Nem vetted észre, Thaisa?
Én, atyám? |
Oh jegyezd meg: ebben |
Ki bőkezűen ád mindenkinek,
Ki hódolatra jő.
Ki nem tesz ekkép, olyan, mint szunyog:
Zajt üt s megölve bámulatra készt.
Hogy hát ittlétit édesbbé tegyük,
Mondd néki, rá köszöntjük e kupát.
Atyám! hogy illnék idegen iránt
Ilyen merészség hozzám? Sérelemnek
Venné szavam’ tán: férfi szemeiben
A bőkezűn osztó nő szemtelen.
Hogyan!
Ne ingerelj, lány! tedd parancsomat!
Az égre! tetszőbb nem lehet parancsa!
S hogy tudni vágyjuk, mondd aztán neki,
Honnan való s családját és nevét.
Király atyám ivott érted, lovag.
Köszönet érte.
S ohajtja, váljék élted vérivé.
Hálám neked s ő néki, s a köszöntést
Szívből viszonzom.
Aztán tudni vágyná: |
Nevem Perikles, tyrusi nemes;
Müvészetekben s fegyverben növelt;
Kaland-keresni indultam világgá;
Népem’, hajóim’ elrablá vad ár,
S kilökött e partra a törés után,
Köszönetet mond: tyrusi nemes,
Neve Perikles,
Kitől elrablák tenger vészei
Népét, hajóit, s őt e partra lökték.
Az istenekre! szánom bal esetjét;
De mélabúját elüzöm. Jerünk!
Soká pazaltuk dibdábság között
Az új vigalmat váró szép időt.
Így fölszerelve, pánczélozva így,
Vitézi tánczhoz épen illetek.
Nem áll a mentség, hogy e vad zene
Tán nagyon is nyers hölgyeinknek: ők
Fegyverben, ágyban férfi-kedvelők.
(A Lovagok tánczolnak.) |
Jer csak, lovag!
Imé e hölgy is szűklélekzetű;
S hallám, kitűnők Tyrus ifjai
Meg-megforgatni illő mód a nőket,
S a lassu tánczban hogy szintoly kitűnők.
Kik gyakorolják, úgy vagyon, királyom.
Ah annyi ez, mint finom-nyájasan
El nem fogadni. | (Lovagok és Hölgyek tánczolnak.) |
Párok, váljatok szét! |
(Perikleshez.) Te legjelesb. – Kisérjen lámpa-apród
Minden urat termébe! – A tiéd
Magunk termével szomszédos leszen.
Szolgálatodra, fenség!
Urak! ma késő szólni szerelemről,
Pedig ez a tárgy, melyre czélzotok.
Mindenki most hát nyughelyére tér,
S mindent tegyen meg holnap czéljaér’. | (Mind el.) |