BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
Troillus és Kressida legrégibb kiadása 1609-ben jelent meg, a szerző nevével ugyan, de mint a kiadó megvallja, a szerző akarata ellenére. Az előszóban kijelenti, hogy e darabot „még soha sem taposták ki a színpadon, a csőcselék kezei sem czibálták meg… Ne útasítsátok el, meg se vessétek, mert nem szennyezte be a tömeg gőzös lehellete; hanem köszönjétek a jó szerencsének, hogy hozzátok szökött, mert azt hiszem, hogy ha a nagy tulajdonos akarata szerint történt volna, inkább nektek kellett volna értte könyörögni, mint sem titeket kérjenek.”
A mint ebből is látszik, a darab előbb jelent meg nyomtatásban, mintsem színpadra kerűlt volna. A kiadó valami tilos úton kezébe keríthette a kéziratot, mely talán hosszabb idő óta hevert a Globe-színház könyvtárában, előadására várva. Ezt siettette is a jogtalan kiadás megjelenése, mert a darab még ugyanabban az évben színpadra kerűlt, mielőtt a nyomtatott kiadás összes példányai elkeltek volna. A kiadók megváltoztatták a még fennmaradt példányok czímlapját s újjal pótolták, melyen meg volt említve a darabnak a Globe színészei által történt előadása. Különben az angol színpadon nem ez volt az első dráma, mely e népszerű anyagot feldolgozta: Henslowe naplójából kitűnik, hogy Dekker és Chettle már 1599-ben készen voltak egy drámával, melynek czíme: Troyelles and Cresseda or the Tragedy of Agamemnon. Shakspere társasága is már 1603-ban előadott egy „Troilus és Kressida” czímű drámát; hogy ez a mienk nem lehetett, kitűnik a fentemlített jogtalan kiadás előszavából, mely szerint e darab még nem kerűlt színre. Némelyek szerint azonban Shaksperenek első vázlatos kidolgozása volt, mások szerint Dekker és Chettle drámája, mely eredetileg Henslowe színpadjának volt ugyan szánva, de később átmehetett a Globe tulajdonába.
A mi a forrásokat illeti, melyeket Shakspere használt, ezeknek megállapítása szoros összefüggésben áll azon kérdéssel, vajjon a költő e drámában parodiát akart-e írni a homeri hőskölteményre? Mert mind a mese, mind a tárgyalás kirívó ellentétben áll Homer eposával s azért a magyarázók nagy része ennek öntudatos és szándékos parodiáját látja a drámában. Újabban azonban többen kétségbe vonják e szándékosságot, s nem a homeri hősköltemény, hanem a középkori romantika parodiáját látják benne. Mert, mint Hertzberg kifejti, az eltérések, melyek Shakspere előadása és a homeri hagyomány közt láthatók, egytől egyik régibb forrásokra vezethetők vissza és nem Shaksperetől származnak. Az anyag teljesen, a jellemrajz nagyrészben megvolt már a középkori forrásokban. Troilus Homernál egyszerű név a többiek közt. Az Ilias röviden úgy emlékszik róla, mint Priamos egyik korán elesett fiáról. A cyklikusok ez alapon már tovább építnek; szerintök Achilles ejtette el őt. Dares (az 5. vagy 6. században) teszi Troilust először a trójaiak fő hősévé. Felforgatva az egész homeri hagyományt, a trójaiak mellett és a görögök ellen foglal állást s befolyásolja a középkor nyugateurópai íróit, a költőket és krónikásokat, kik a homeri hagyomány helyét elfoglaló részleteket tőle vették át és századokon át így tartották fenn egész Shakspere koráig. A nyugateurópai népek a trójaiaktól vezetvén le származásukat, e felfogás egészen ínyökre volt és uralkodóvá lett a középkorban. Ez alapon állította fel Benoit de Saint-More, II. Henrik angol király troubadourja a trójai háború történetét, melyben a tárgyat egészen a középkori romantika értelmében fogta fel, így alakítva át és megállapítva a következő századokra. Ezen értelemben fogta fel Shakspere is. Benoitnál található először Troilus és Briseida (a későbbi Cressida) szerelmi története, mint epizód, ugyanazon lényeges vonásokkal, melyeket Shakspere drámája is megtart. Benoitból merített közvetlenűl vagy közvetve egy egész későbbi középkor. Legelőbb Guido de Colonna „Historia Trojana” czímű latin művében (1287), melyből Boccaccio a szerelmi történetet vette ki. Nála lép föl először Pandarus, de mint fiatal barátja és meghittje Troilusnak. Briseidát Criseidára változtatja és özvegygyé teszi. Boccaccio költeményét Chaucer dolgozta át (1380.) nagyobb epikai objektivitással, a jellemek és cselekvény drámaibb egyénitésével. Chaucer költeménye szolgál, a dráma szerelmi részében, Shakspere közvetlen forrásáúl. Calchas nála is, mint a drámában, a görög táborba szökik Trójából, mivel a jövőt tudva előre látja a város pusztulását. Leánya Cressida hátra marad s nagy veszélyben forog az ingerűlt trójaiak közt, de rajongó, hű és önfeláldozó lovagra talál a bátor Troilus herczegben. Pandarus itt már öregebb rokona Cressidának, és a kerítő szerepét játsza, úgy hogy ettől fogva, sok idővel Shakspere előtt neve közmondásos symboluma lett minden kerítőnek. A kerítő és szerelmi jelenetek mind megvannak a költeményben. Ekkor Calchas kikéri a maga számára a görögöktől a foglyúl esett Antenort, hogy vele kicserélje leányát. A trójaiak elfogadják a cserét és Troilusnak látnia kell, mint viszi el kedvesét a lovagias Diomedes. Az érzékeny elválási jelenet, Cressida kaczérkodása, viszonya Diomedessel és hűtlensége egyaránt megvan Chaucernél és Shaksperenél. Az utóbbi csak azt a bűnbánó panaszkodást hagyta el, melylyel Cressida az eposban előre látja a nevét örök időkre megbélyegző szégyent. Shakspere sokkal igazabban és következetesebben rajzolja a könnyelmű kaczér nőt, elhagyva minden érzelgést, mely nem egyezik meg jellemével.
A dráma többi részére nézve Shakspere más forrásokat is használt. Ilyen volt Lydgate „Troy Book”-ja, Guido historiájának fordítása, és kivált Caxton „Destruction of Troy” czímű munkája, mely Raoul le Févre franczia könyvének átdolgozása. Ezekből kölcsönözte Shakspere drámájának epikus tartalmát, de a hang és a jellemzés egészen az övé. Nála is, mint Homernál, megoszlatja a görög tábort a királyok czivódása, melynek fő oka Achilles önhitt daczolása. Ez és Ajax tele vannak esztelen gőggel. Ulysses és Nestor hiába beszélnek észről és rendről. Midőn Ajaxot választják ki, hogy párbajt vívjon Hektorral, Achillest még az irígység sem bírja rá, hogy felhagyjon duzzogó tétlenségével. Polyxena levele elég arra, hogy elaltassa ébredni kezdő tetterejét. A romantikus lovagiasság az egyetlen érzelem, mely hozzá férhet a legtöbb hőshöz, ha csak nem kicsinyes önzés és irígység tetteik rugója. A trójaiak Helena kiadását a becsület nevében tagadják meg, Hektor a görögöket hölgyének hírnevéért szólítja párbajra s Agamemnon válasza így hódol a szerelemnek:
Ha senki sem vágynék efféle dicsre,
Hon maradunk. De mi hősök vagyunk,
S a bajnokok közt oly korcs nem lehet,
Ki nem szeretett avagy nem szeret.
Így, ki szerelmes vagy csak lenni vél,
Az összetűz Hektorral; ha nem, én!
Hon maradunk. De mi hősök vagyunk,
S a bajnokok közt oly korcs nem lehet,
Ki nem szeretett avagy nem szeret.
Így, ki szerelmes vagy csak lenni vél,
Az összetűz Hektorral; ha nem, én!
S még az agg Nestor is kész vérével állni jót hölgyének erényeért:
Mondd neki Nestorról, ő férfi volt,
Midőn Hektor szépapja még szopott;
Most már öreg; de ha görög sergünkben
Nem lesz nemes, kit láng hevítene
Hölgyéért megfelelni: mondd neki,
Ezüst szakálam bévonom aranynyal,
Védszíjba fűzöm fonnyadt izmaim,
És összetűzve megmondom szemébe,
Hogy hölgyem szebb volt, mint az ő nagyanyja,
És tiszta, mint e földön senki sem.
Ezt én a vérmes ifjunak, hitemre,
Egy-két csepp véremmel bizonyítom be.
Midőn Hektor szépapja még szopott;
Most már öreg; de ha görög sergünkben
Nem lesz nemes, kit láng hevítene
Hölgyéért megfelelni: mondd neki,
Ezüst szakálam bévonom aranynyal,
Védszíjba fűzöm fonnyadt izmaim,
És összetűzve megmondom szemébe,
Hogy hölgyem szebb volt, mint az ő nagyanyja,
És tiszta, mint e földön senki sem.
Ezt én a vérmes ifjunak, hitemre,
Egy-két csepp véremmel bizonyítom be.
Achilles a legkevésbbé lovagias valamennyi közt. Midőn Patroklus halála végre kezébe adja a fegyvert s az első összeütközés eldöntetlen marad, myrmidonjaitól körűlvéve találkozik a magányos és fegyvertelen Hektorral. Hiába inti ez őt a lovagiasság törvényeire; rárohannak, megölik, Achilles lovához köti holttestét és végig hurczolja a város falai körűl. Ezzel végződik a dráma; csak még Troilus beszéde van hátra, melylyel bosszút fogad Hektor halálaért, s legvégűl a kerítő Pandarus lefőzése és tragi-komikus pilogja. A dráma tehát befejezetlen. Mindazon szálakat, melyekből szövete állt, hirtelen ketté vágják, a nélkül, hogy valamelyik véget ért volna: Troilus és Kressida sorsa, Trója és a görög sereg jövője, a harcz eldöntése mind függőben marad; azért következteti Hertzberg Pandarus epilogjának egy kifejezéséből, hogy a költőnek szándéka volt e drámának folytatását is megírni, melyben a fölvetett kérdések megoldást nyertek volna.
A költő forrásait, hangját, felfogását, jellemrajzát tekintetbe véve a föntemlített magyarázó végűl azon következtetésre jut, hogy „e darabban semmikép sem kereshetjük a homeri világnézet öntudatos parodiáját. Mert az itt tárgyalt tartalom keletkezési idejénél, lényegénél és alaki áthagyományozásánál fogva nem antik, hanem lényegesen középkori romantikus. Csak a nevek és a chronologiai keret, melybe a mondát foglalta, utalnak külsőleg a klasszikus ókorra; különben épen oly kevéssé antik, mint akár Lancelot és Tristram története. Ha tehát „Troilus és Kressida” parodia, úgy ez a romantika parodiája, névszerint ama kalandos harczoké, melyek magáért a harczért vivatnak, ama phantastikus túlcsigázott szerelemé, mely önámításon alapúl és kiábrándulásban végződik, ama felcsavart lovagiasságé, melyen a nemes és őszinte szellemek hasztalanúl pazarolják el erejöket, mely azonban a közönséges fajta embereknél az önzés, érzékiség, kevélység és durvaság hazug palástjává lesz s a társadalmi és politikai erkölcsiséget sivár chaossá bomlasztja fel.”
A mi e darab osztályozását illeti, abban a kiadások eltérnek egymástól. Az első jogtalan kiadás komédiának nevezi; Shakspere összes műveiben, a folioban, a historiák és tragédiák között áll; s a könyvárusi lajstromba mint historia van bevezetve. Legtöbb joggal tragikomédiának lehetne nevezni; megvannak benne mindazon föltételek; a magasztosnak és aljasnak összekeverése, a nagy hősöknek a köznapiság színvonalára való leszállítása, a hatalmas szenvedélyeknek kicsinyes összeütközése, a felséges tragédiának groteszk torzképe, melyeket a görögök satyrdrámáiban és a rómaiak hilarotragédiáiban mint a tragikomédia alkotó elemeit megismertünk. Kressida alakjában a költő ismét egy igaz, természetes, csaknem ijesztően őszinte képpel gazdagította női arczképeinek csarnokát. Shakspere, az emberi szív legnagyobb ismerője, az emberi természet legigazabb rajzolója, arczképeinek festésében soha sem követ más czélzatot, mint az igazságot. Nem akar sem szépítni, sem rútítni; nem akarja az embert sem jobbnak, sem rosszabbnak rajzolni, nem akarja sem megszerettetni, sem meggyűlöltetni. Az embert úgy akarja rajzolni, a mint van, hogy megmutassa természetes igazságában. Női arczképcsarnokában a legkülönbözőbb változatokat találjuk, melyek mind megegyeznek egymással abban, hogy természetesek és igazak, az istentől az állathoz vezető lajtorja bármelyik fokán álljanak, a női erények, bűnök, gyöngeségek, hibák bármelyike nyomja jellemökre a megkülönböztető bélyeget. A Portiák, Helenák, Imogenek, Mirandák mellett a Kleopatrák, Annák, Kressidák egyenlő őszinteséggel vannak rajzolva. Kressidában a szívtelen, könnyűvérű, tetszelgő kaczért látjuk, a közönséges nőknek azt a faját, mely nem romlottságból, nem kéjvágyból hűtelen, hanem könnyelműségből, melynél a szerelem mindig egy, hanem tárgya változik, melynél az érzék uralkodik a lelken, vagy mint Kressida legjobban jellemzi önmagát s a vele egyfajta nőket:
| Még lát egyik szemem, |
Ah, mi szegény nemünk! Érzem, hogy ez hibánk:
Szivünknek is szemünk tévelye ad irányt.
Ki enged a csábnak, vétkezik: így leszen
A szemen át undok, oh! a szivérzelem.
Minden szavában és tettében, mondja Kreyszig, kérlelhetetlen éllel festi a költő a kitanult, öntudatos kaczér nő ősmintáját, a női könnyelműség és hideg önzés visszataszító keverékét. A szeretett férfi nem egyéb rá nézve, mint eszköz a hiúság kielégítésére. Még mikor át is adja magát, távol van tőle az az önmegfeledkezés, mely egyedűl menti aesthetikailag a szerelem tévedéseit. De tökéletes művészettel tudja számítását az igazi szenvedély és a szemérem szavaiba öltöztetni. Kressida gondolatai, midőn reggel elbocsátja magától kedvesét, mindig egy pont körűl forognak: nem az erény és becsület miatt aggályoskodik, hanem a gyakorlati eredményen töri fejét. „Ha nemet mond, most még tüzesebb volna.” Midőn el kell válnia kedvesétől, oly szavakat tud összeválogatni, melyek a legfinomabb szívű nő szájába is beillenének. Kedveséhez képest atyja reá nézve semmi; nem ismer semmi rokonságot. A csalfaság ormának akar neveztetni, ha valaha elhagyná kedvesét. Szerelmének erős épülete és alapja olyan, mint a föld örök központja. De az érzelemnek e kifogástalan kitörései közepett is egy pillanatra sem szabadúl meg értéktelenségének öntudatától. Alig van élesebb, kérlelhetetlenebb, a természettől ellesett vonás, mint a sértett ártatlanság heves nyilatkozásai, hűségének izgatott bizonykolásai, melyekkel Troilus egyszerű búcsúszavait többször félbeszakítja. És alig fordít neki hátat, alig lép be a görög táborba, rögtön valódi művészi kaczérkodást fejt ki. Bátorsága növekszik nagyobb czéljaival. Csúfolja Menelaust, jobbra-balra csókoltatja magát Patroklussal, Ulyssessel, Diomedessel, s elhatározza, hogy ez utóbbit bevezeti Troilus kötelességeibe, talán jogaiba is. De Diomedesben emberére talál. A sikerekhez szokott, az élet iskoláját kijárt lovag nem arra való, hogy az együgyü, rajongó, tetszés szerint forgatható imádó szerepét játsza. Tudja, mit kell tennie, hogy az ily fajta szerelemtől kicsikarja mindazt, a mit adhat. Szégyenlős vonakodásának határozott követelést, szeszélyeinek szilárdságot szegez ellene s néha gorombáskodik is. S így a könnyelmű, hiú, önző nő urral és parancsolóval cseréli föl az odaadó, önfeláldozó, jámbor, hű szerelmest. Ott kap büntetést, a hol vétkezett. A jövő, mely előtte nyílik, mutatja, hogy maga a költő fejezte ki róla való nézetét, midőn Ulysses szavaival így jellemezte őt az első találkozás után:
Csupa nyelv az egész; szem, arcz, ajak,
Sőt lába is beszél; a bujaság
Látszik ki minden ízén s mozdulatján.
Oh az efféle mézes ajku nők,
Kik messziről mondják: Isten hozott
S mindjárt kitárják szívök lapjait
Minden gyanús nézőnek, oh az ily
Vonakozók olybá veendők,
Mint kéjhölgyek s szennyes zsákmányai
Az alkalomnak.
Sőt lába is beszél; a bujaság
Látszik ki minden ízén s mozdulatján.
Oh az efféle mézes ajku nők,
Kik messziről mondják: Isten hozott
S mindjárt kitárják szívök lapjait
Minden gyanús nézőnek, oh az ily
Vonakozók olybá veendők,
Mint kéjhölgyek s szennyes zsákmányai
Az alkalomnak.
Épen azon jelenetei a drámának, melyek Kressidával foglalkoznak, mint első találkozása Troilussal, a légyott, a búcsújelenet és Kressida jelenete Diomedessel, művészileg a legtökéletesebbek közé tartoznak, melyeket Shakspere valaha írt. A mi végre azon mély pessimismust illeti, mely a költő e darabjában épen úgy nyilatkozik, mint „Athéni Timon”-jában, azt a magyarázók valami nagy, eddig föl nem fedezett okból származó lehangoltságnak tulajdonítják, mely a költőn ez időben, a XVII. század első tizedének vége felé erőt vett s ekkor született darabjaiban többé-kevésbbé észrevehető. Az emberi dolgok hiábavalósága, az emberi törekvések, vágyak, gyönyörök üressége, haszontalansága szól hozzánk e kép minden vonásából. Mily mélységgel, igazsággal és keserűséggel jellemzik Ulysses szavai a világ ítéletét az egyéni érdemmel szemben, a tömeg közömbösségét és önzését, mely folyton új érdemeket követel s feledi a régieket:
A más dicsét hány ember falja fel,
Míg a való érdem éhen marad…
…
Ne várj jutalmat elmult érdemért:
Mert elme, szépség, magas születés,
Erős izom, hív munka, szerelem,
Barátság, jólét, mind alája vetvék
Az irígy és rágalmazó jelennek.
Egész világ egy érzetben rokon:
Minden dicséri az új cziczomát,
Habár ócskából nyert is új szabást;
S feljebb becsűli az aranyozott port,
Mint az aranyat, ha kissé poros.
Míg a való érdem éhen marad…
…
Ne várj jutalmat elmult érdemért:
Mert elme, szépség, magas születés,
Erős izom, hív munka, szerelem,
Barátság, jólét, mind alája vetvék
Az irígy és rágalmazó jelennek.
Egész világ egy érzetben rokon:
Minden dicséri az új cziczomát,
Habár ócskából nyert is új szabást;
S feljebb becsűli az aranyozott port,
Mint az aranyat, ha kissé poros.
