BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
A két veronai ifjú nyomtatásban először az 1623-iki folióban jelent meg; de már előfordul Meres 1598-iki lajstromában a Palladis Tamiában Shakspere darabjai közt, mint a költőnek egyik legismertebb vígjátéka. Származási ideje valószínüleg 1591-re tehető. Nyelve, verselése, szerkezete, jellemzése azt mutatja, hogy a költő ifjukori művei közé tartozik. Meséje részben a spanyol Montemayor „Diana” czímű regényének epizódjából van véve. E regény spanyolul először 1560-ban jelent meg, s azóta nemcsak több kiadást ért, hanem majd minden európai nyelvre lefordították. Angol fordításban is megjelent 1598-ban, de kéziratban már a nyolczvanas években forgalomban s így Shaksperenek is hozzá férhető volt. Ebből epizódja kivonatban s különösen azon vonásaiban, melyekben a Shakspere színművével való megegyezés félreismerhetetlenül szembe ötlik, így szól:
Felismena korán elvesztvén szüleit, eleinte egy apácza-kolostorban, nagynénjének, az apátnőnek vezetése alatt nevelkedett; azután a lusitaniai király székhelyén, nagyanyjának házában tartózkodott. Itt belé szeret Felix lovag és megnyeri közvetítőnek szobaleányát, Rosinát. A hogy ez az első levelet kézhez adja, Felismena eleinte visszautasítja, aztán megbánja és kiváncsian mégis magához kéreti, a legapróbb vonásokig át van véve Shakspere vígjátékába, az első felvonás második jelenetében; különösen a szobaleány második kisérlete. „Végre, szól Felismena Montemayornál, (kinél Rosina első és második kisérlete közt egy Felismenára nézve álmatlan éjszaka fekszik; megjött a nappal, sokkal későbben, mint kivántam, és belépett szobámba az okos Rosina, hogy felöltöztessen, s mintegy véletlenül földre ejté a levelet. Mihelyt észrevevém, így szóltam: „Mi az, a mi ott leesett? Mutasd tüstént, mondám; ne bosszants, vagy mondd meg, mi az?” „Jézusom! mondá ő, úgy tetszik, mint ha látni akarná. Hiszen ez a tegnapi levél.” „Bizonyára nem az – mondám, – mutasd, hadd lássam, nem hazudtál-e?” Alig mondám ezt ki, már kezembe nyomta a levelet s így szólt: „Verjen meg az isten, ha más valami!” Én, ámbár igen jól megismertem, így felelék: „Valóban nem az; ezt ismerem, bizonyára valamelyik szeretődtől van; elolvasom, hadd lássam, mily bolondságokat ír neked.” Felismena elolvassa a levelet, felel reá és most szerelmi viszony szövődik közte és Felix közt. Ennek atyja, kitől eleinte titokban tartják, nyomára jön, rosszalja a frigyet, és fiát, hogy elfeledtesse vele szerelmét, a nagy fejedelemnő, Augusta Caesarina udvarához küldi. Felix elútazik, s annyira bánkódik, hogy elfelejti kedvesét elútazásáról tudósítni. Felismena elhatározza, hogy álöltözetben utána megy. A hű szobaleány gondoskodik férfiruháról és paripáról. Felismena eljut a helyre, hol kedvese tartózkodik, és betér egy félreeső fogadóba. Éjfélkor felköti a fogadós, és felszólítja, hogy hallgasson meg egy éji zenét, melyet a szomszédban lakó szép és előkelő hölgynek adnak. Kinyitja ablakát s azonnal felismerni véli kedvese szolgájának, Fabiónak hangját, a mint a zenészeket felszólítja, hogy kezdjenek a hangversenyhez. Először egy hosszabb románczot adnak elő, azután hárfa mellett egy hang hallatszik, melyet rögtön Felix hangjának ismer fel. Még két dal következik, melyekből kétségtelenül megtudja, hogy Felix hűtlen lett hozzá és az ünnepelt szépségbe szerelmes. Másnap találkozik Fabióval, ki nem ismer reá és kérdéseire elbeszéli, hogy urának új kedvesét Celiának hívják. Fabio közvetítésével Felismena mint apród Felix szolgálatába lép, kinek bizalmát csakhamar annyira megnyeri, hogy közli vele szerelmi titkát és leveleit általa küldi Celiához. Celia meglehetősen hidegen érez Felix iránt. De Felismena, daczára saját benső lelki küzdelmeinek, buzgalommal és minden erejéből védi előtte Felix ügyét. Ennek az lesz a következménye, hogy Celia heves szerelemre gyúl a szép apród iránt, ki természetesen nem viszonozhatja azt, de nem meri a valóról felvilágosítni. Heves jelenet támad köztük, melynek végével Celia, magán kívül szégyenében, szobájába zárkózik és övéi másnap holtan találják. Felix kétségbeesetten, hírt sem adva magáról, elhagyja az udvart, és a nagy világba megy. Felismena újra utána indul; bolyongása közben megmenti Diana három nympháját három vad ember üldözésétől, más izben egy lovagot lát harczban három más lovaggal, kik meg akarják rabolni. Két rablót elejt nyilával, a harmadikat legyőzi maga a megtámadott lovag, kiben Felismena kedvesére ismer. Ennek szerelme újra s még erősebben fölébred, s a szerelmes pár végül boldogan egyesül.
E kivonatból nem csak az látszik, mit vett át belőle Shakspere, hanem az is, hogy vígjátékának magvát, drámai mozgató elemét: Proteus ingatagságát s ennek következtében a barátság és szerelem összeütközését, általában mindazt, a mi Valentin körűl csoportosul s magát Valentin alakját, a költő nem Montemayor regényéből vette, s mivel más forrását sem lehet kimutatni, mindez, vagyis a tulajdonképeni dráma Shakspere leleményéből származik, ki itt is, mint más forrásainak felhasználásánál megmutatja, mint önt életet, mozgást, világosságot a holt anyagba. A mire Steevens mint forrásra utal, Sidney Arcadiájára, hol a száműzött Pyrocles a heloták élére áll, s ebből származnék Shaksperenél Valentin menekülése és a rabló-kapitányság elfogadása, az igen messzemenő és erőszakos következtetés, melyet semmi sem igazol. Még jobban figyelembe vehető a tizenkét vadászról szóló német mesére való utalás. E mesében a királyfi elhagyott menyasszonya tizenegy más leánynyal, vadásznak öltözve, szolgálatába lép hűtlen kedvesének. Épen vadászaton vannak, midőn hírt vesznek, hogy a királyfi új menyasszonya közeledőben van. A mint ezt az elhagyott leány hallja, ájultan a földre roskad. A királyfi azt hiván, hogy kedvelt vadászának valami baja történt, hozzá fut, és segíteni akarván rajta, lehúzza kesztyüjét. Ekkor megpillantja a gyűrűt, melyet hajdan első menyasszonyának adott, s a mint jobban arczába tekint, rá ismer. Ez – mondja Hertzberg – nagyon emlékeztet Julia felismerési jelentére az utolsó felvonásban. Minden, az álruha, ájulás, gyűrü, úgy megegyezik, hogy alig lehet véletlen találkozásnak tartani. Inkább meglehetősen valószínű, hogy e mese Angliában úgy, mint Németországban, jó korán el volt terjedve. Shakspere a nép szájából vehette e motivumot.
Az udvari mulatságok lajstromából (Extracts from the Accounts of the Revels at Court), melyet Cunningham tett közzé, kitünik, hogy már 1584-ben adtak elő a királyi udvarnál egy színművet, melynek czíme: „The history of Felix and Philiomena” nem hagy fenn kétséget az iránt, hogy tárgya Montemayor spanyol regényéből volt merítve. Ez esetben az sem lehetetlen, hogy a költő ezt a darabot vette kidolgozásának alapjául, a mint többször megtette drámaíró elődjeinek gyönge kisérleteivel.
A darabot, nem mint elődjei, a két szerelmesről, hanem a két barátról nevezte el, a kik drámájának hősei, s alapeszméjének, a barátság és szerelem összeütközésének képviselői. Ezeknek elválásával kezdődik a cselekvény. Az egyiket, Valentint, a tettvágy idegen földre hajtja, míg a másik, Proteus (kinek nem czélzatosság nélkül adta a költő a sok alakú tengeri isten nevét s ezzel is mintegy előre figyelmeztetni akarta a nézőt ingadozó jellemére). otthon marad, mert rabjává tette a szerelem. De Valentin sem marad sokáig ment a szerelem hatalmától. Alig érkezik meg a milanoi herczeg udvarához, ennek leánya, a szép Silvia rabságba ejti szivét. Most már ő is olyan, mint Proteus. Megtanulta szintúgy összefonni karjait, mint a ki duzzog; gyönyörködni a szerelmes dalokban, mint egy vörösbegy; magánosan bolyongni, mint a pestises; sóhajtani, mint az iskolás fiú, a ki elvesztette ábéczéjét; sírni, mint ifjú hajadon, kinek nagyanyját kiterítették; böjtölni, mint a ki diétát tart; virrasztani, mint a ki rablástól fél; nyöszörögni, mint koldus mindszentnapkor. Ő is viszontszerelmet talál, mint Proteus; de húsz fáradságos, hosszú, álmatlan éjszakával kell megfizetnie a boldogság egy pillanatát. Akadályok állnak szerelme útjában. A herczeg a gazdag és bamba Thuriót szánta leányának. De legnagyobb ellensége szerelmének, barátja lesz. Proteus Silvia láttára elfeledi kedvesét, barátját, elfeledi a becsületet, s egészen átengedve magát zsarnoki szenvedélyének, kész boldogtalanná tenni barátját. Julia, ki mint apród szolgálatába áll, látni kénytelen, mint lesz szivének bálványa nemcsak hozzá hűtelen, hanem áruló és árulkodó, s elárulja és meghiúsítja a szerelmesek szökését. De Silvia hűsége diadalmasan ellenáll a hűtlen barát terveinek. Álöltözetben utána megy száműzött kedvesének, ki mint rabló-vezér uralkodik az erdőkben. Hiába szabadítja meg Proteus a rablók kezébe esett herczegnőt. Nem kap tőle más jutalmat, mint kemény leczkét a hűség kötelességéről, aztán maga is kezébe esik Valentinnek, elárult barátjának, a rablók vezérének, s most egész erkölcsi meztelenségében védtelenül áll barátja és kedvese előtt, kiket egyaránt elárult. Ekkor hirtelen bánat és vezeklés szállja meg a hitszegő Proteus lelkét, és Valentin alig hallja megbánása szavát, midőn megbocsát neki. Thurio lemond a leányról, ki nem szereti, s az általános engesztelődés és bocsánat közepett a herczeg sem marad hátra, s nemcsak Valentinnek bocsát meg, hanem a többi rablónak is. Valentin megkapja Silvia kezét, Proteus szerelme ismét fölébred Julia iránt, s a barátság és szerelem összeütközése, mely már-már közelről kezdte súrolni a tragédia határát, vidám, derült képpé változik át, mint mikor a nap sugaraitól hirtelen szétfoszló ködön keresztül mosolygó, virágzó szép tájat pillantunk meg.
E végjelenetek lélektani lehetetlenségei – jegyzi meg Kreyszig – nyilván kizárják az első felvonásokban kitünően tervezett darabnak mélyebb hatását. Inkább könnyű vázlattal van dolgunk, mint egész végig művészileg kidolgozott munkával. Az érdeket inkább egyes szépségek nyújtják, mint a jelentős egésznek összhangzatos kifejlődése. Mind a mellett a finom és szerencsés fordulatok teljessége, valamint a komikus jelenetek pezsgő humora magas fokban emelik az érdeket, és ha Shakspere lélektani művészete nem mutatkozik is itt egész későbbi erejében, mégis távol vagyunk attól, hogy egészen nélkülözzük.
A darab stilje a dialog emelkedett részeiben mintáját nyújtja az akkoriban divatos euphuismusnak. Így nevezték Lily „Euphues” czímű regényéről azt a szellemeskedő, ötletekkel, mesterkélt fordulatokkal és szójátékokkal teljes irásmódot, melyet a spanyolok irodalmában, legkiválóbb képviselője, Gongora után, gongorismusnak neveztek, s mely azon időtájt minden irodalomban többé-kevésbé divatossá vált, s kisebb tehetségeknél későbbi időben is szemkápráztatólag pótolta a valódi szellemet. Erzsébet királynő udvaránál divatos volt az euphuismus, és Shakspere is eleget tett ebben kora ízlésének, míg később a Felsült szerelmesek-ben kitünő torzképét mutatta be és nevetségessé tette. Különben itt is már öntudatosan hajtja túl az euphuismust, például midőn Valentin szerelmi lázában így dicsőíti kedvesét Proteus Juliájának rovására:
Ám nyerje el a nagy kitüntetést,
Hordja hölgyem uszályát, hogy ne lopjon
Csókot ruháiról a durva föld,
Mert ezt kevélylyé téve ily magas kegy,
Nem szülne több édes szavú virágot,
S örökössé tenné a zord telet.
Hordja hölgyem uszályát, hogy ne lopjon
Csókot ruháiról a durva föld,
Mert ezt kevélylyé téve ily magas kegy,
Nem szülne több édes szavú virágot,
S örökössé tenné a zord telet.
Helyesen felel erre Proteus: Minő dagály ez? De Valentin még nagyobbakat mond Silviájáról:
Oly dús vagyok ezen kincs birtokában,
Mint húsz tenger, ha nektár lenne habja,
Fövénye gyöngy, sziklája színarany.
Mint húsz tenger, ha nektár lenne habja,
Fövénye gyöngy, sziklája színarany.
De oly helyek sem hiányoznak, hol e túlgazdag képek, a kecses csiszoltság szerencsésen párosulnak természetes kellemmel és valódi érzéssel. Így például a darab egyik legbájosabb helye, hol Julia, midőn kalandos útjára határozza magát, szerelmének erejéről beszél Lucettának:
Ha gátolod, csak annál jobban ég.
A kis patak, mely csörgve folydogál,
Tudod, ha feltartják, dühöngve csap ki;
De hogyha szép futása gáttalan,
Édes zenét csörög a sík kövekkel,
Lágy csókot adva minden parti fűnek,
Mit bujdosásiban előtalál;
S így sok kanyargással belébolyong,
– Önként szaladva – a vad óczeánba.
Hadd menjek én hát, útamat ne gátold,
Türelmetes leszek, mint szép folyam,
Minden nehéz lépten megpihenek,
Míg végre eljutok szerelmesemhez;
És ott megállok, mint sokat törődött,
Dicsőült lélek az elysiumban.
A kis patak, mely csörgve folydogál,
Tudod, ha feltartják, dühöngve csap ki;
De hogyha szép futása gáttalan,
Édes zenét csörög a sík kövekkel,
Lágy csókot adva minden parti fűnek,
Mit bujdosásiban előtalál;
S így sok kanyargással belébolyong,
– Önként szaladva – a vad óczeánba.
Hadd menjek én hát, útamat ne gátold,
Türelmetes leszek, mint szép folyam,
Minden nehéz lépten megpihenek,
Míg végre eljutok szerelmesemhez;
És ott megállok, mint sokat törődött,
Dicsőült lélek az elysiumban.
A mint különben a darab két fő női alakja, Julia és Silvia, a legrokonszenvesebb és messzire felülhaladja a férfi-alakok szinezését, úgy a legszebb helyek is azon jelenetekben találhatók, hol az egyik vagy másik leány áll az előtérben. Mind a ketten az igazi nőiesség azon bájos alakjai közé tartoznak, melyeknek másai oly fényesen vannak képviselve Shakspere gazdag képcsarnokában. A gyöngédebb, félénkebb Julia Violával és Helénával, a határozattabb és bátrabb Silvia Rozalindával és Imogennel áll rokonságban, de mind a ketten képviselői az odaadó, szerelmében önmagát feledő nőiességnek, melyet a költő ez ifjúkori munkája után még annyiszor rajzolt gazdag színekkel és tökéletesedő művészettel. Mily bájosan van leírva néhány szóval a két leány, midőn Julia Silvia arczképét szemléli, s kedves kaczérsággal, ártatlan féltékenységgel összehasonlítást tesz kettőjök bájai közt:
Ím itt az arczkép. Lássuk: gondolom,
Ilyen fejékkel az én arczom is
Lehetne oly varázsló, mint ez itt;
Festő uram hizelge egy kicsit,
Ha nem nagyon hizelkedem magamnak. –
Szép barna fürt, enyim meg tiszta szőke:
Hiszen ha őt ezért imádja Proteus,
Kerítek én ily színü álhajat.
Szeme üvegkék, épen mint enyim;
De homloka kicsiny, enyim magas.
Ugyan mi is kötötte volna hozzá,
Mi bennem is szintúgy le nem köti,
Ha nem vak isten volna a szerelem?
Ilyen fejékkel az én arczom is
Lehetne oly varázsló, mint ez itt;
Festő uram hizelge egy kicsit,
Ha nem nagyon hizelkedem magamnak. –
Szép barna fürt, enyim meg tiszta szőke:
Hiszen ha őt ezért imádja Proteus,
Kerítek én ily színü álhajat.
Szeme üvegkék, épen mint enyim;
De homloka kicsiny, enyim magas.
Ugyan mi is kötötte volna hozzá,
Mi bennem is szintúgy le nem köti,
Ha nem vak isten volna a szerelem?
Végre, hogy ezt se hagyjuk említetlenül, vannak, kik a költő életében személyes motivumot is találnak, a csalódott barátságot, mely a darab keletkezésénél közreműködhetett. Valentin keserű szavait, melyekkel az ötödik felvonásban a divatos barátok megbízhatatlanságáról elmélkedik, összeköttetésben a sonettek némely helyével, ily csalódott barátságra magyarázzák. És valóban az akkori divatos udvari urak közt, kiknek körében a költő megfordult, nem lehettek ritkák a példái a barátság és szerelem összeütközéséből támadt baráti csalódásoknak. Hiszen magáról Shakspere-ről is beszélik, hogy hasonló csínyt követett el barátja és kedvencz színésze, Burbadge Richard ellen, midőn egy ennek szánt szerelmi találkozóra maga ment el, a történeti jogra hivatkozva, mely szerint hódító Vilmos megelőzi III. Richárdot.
