V.SZÍN
Dárdás, bescsületemre, isten hozott Milanoba.
Ne esküdjél hijába, édes fiacskám, magam is iparkodtam. - Hm; én csak azt tartom, hogy senki sincs addig elveszve, míg föl nem akasztják; aztán senki el nem mondhatja, hogy isten hozta valahová, míg az ebéd árát ki nem fizette, s a korcsmárosné azt nem mondja, hogy „isten hozta.”
Gyere, félnadrág, gyere a sörházba; ott ha egy pár itcze sört fizetsz, akár ezer „isten hoztát” is hallhatsz. De, te fajankó, hogy vált el urad Julia kisasszonytól?
Hát komolyan megeygeztek, s aztán vigan, tréfálózva elváltak.
Hát elveszi urad?
Nem.
Hát tán uradat veszi el a kisasszony?
Nem, egyik sem.
Hát végkép elszakadtak?
Nem szakadtak azok; egész mind a kettő, s élnek, mint hal a vízben.
Demibe vannak hát?
No: ha az uram jól van, a kisasszony is jól van.
Szamár! Ki bírna téged megérteni?
Megbír engem a botom is.
Micsoda?
No hát nézd, ha rátámaszknodommegbír.
Felelj már, ne bolondulj, lesz-e valami a házasságból?
Kérdezd a kutyámtól: ha azt mondja, hogy lesz, akkor lesz; ha azt mondja, hogy nem lesz, akkor lesz; ha egyet s eszól, csak a farkát csóválja, akkor is lesz.
Hát mindenképpen csak lesz?
De isz, énbelőlem ki nem veszed a totkot, csak így példázolat által.
Csakhogy így is kivettem! – De hát, te Dárdás, mit mondasz ahoz, hogy az én uram fejét Amor egészen megzavarta?
Hisz azt rég tudom.
Mit tudsz?
Hogy urad fejté a mámor egészen megzavarja
Szamár, te engem egészen félreéertesz.
Hogy értenélek; hiszen nem is téged értettelek, hanem uradat.
Én csak azt akartam mondani, hogy uram tüzes szerelmes lett.
Mit bánom én, ha még olyan tüzes is, hogy össeégeti magát a szerelemben. – Most pedig, ha jösz velem egy búcsú-pohárra, jó; ha nem jösz, akkor olyan vagy mint egy héber, egy zsidó, s nem érdemled a keresztyén nevet.
Miért?
Mert nincs benned annyi ájtatosság, hogy búcsúra jöjj az igaz keresztyénnel. No jössz?
Szolgálatodra. (Mindkettel el.)