BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
A vihar először az 1623-iki folio-kiadásban jelent meg nyomtatásban, felvonásokra és jelenetekre osztva, s az első helyet foglalja el a vígjátékok sorában. Származási idejére nézve Shakspere legkésőbbi darabjai közé tartozik, ha nem maga a legutolsó. Hangjában, verselésében, felfogásában nagyon hasonlít a Téli regéhez, s a mit Prospero az ötödik felvonásban mond, minden erőszakosság nélkül magának a költőnek lehet tulajdonítni, ki e szavakkal vesz végső búcsút művészetétől:
…Ha még
Egy égi dallamot hívék elő
– Már ime megvan! – hogy hasson reájok
Czélom szerint: ketté töröm botom’,
A földbe mélyen ásom el, s a tenger
Fenékre, mélyebben, mint valaha
Járt mérő-ón, dobom be könyvemet!
Egy égi dallamot hívék elő
– Már ime megvan! – hogy hasson reájok
Czélom szerint: ketté töröm botom’,
A földbe mélyen ásom el, s a tenger
Fenékre, mélyebben, mint valaha
Járt mérő-ón, dobom be könyvemet!
Az ő szavát véljük hallani az epilog fájdalmasan búcsúzó szavaiban is, valamint a darab folyamában többször előtünnek a költő vonásai a beszélő személy álarcza mögűl, s ha nem is történetileg – a mint jól mondja Kreyszig – bizonyára lélektanilag és költőileg igaz a föltevés, mely Prospero királyi és papi alakjában a különben szerényen alkotásai mögé vonuló költőt pillantja meg. Szép gondolot, elképzelni Shaksperet, a mint eltelve a hírnévvel és sikerekkel, de egyszersmind fölismerve azok értékét az emberi lét lényegére, a szív elégedettségére és nyugalmára nézve, keserűség nélkül, kiábrándulva ifjúkori illuzióiból, kiengesztelődve az ellenséges hatalmakkal, melyeknek sötét árnyait nem lehet észre nem venni későbbi kora több művében, nem sebhelyek nélkül, de le nem győzetve visszatér a nehéz, dicsőséges életharczból, hogy hátralevő napjait komoly, higgadt szemlélődésben a halandók elkerülhetetlen sorsára való készülésnek szentelje. Ily szemmel olvasva Prospero végszavait, lehetetlen nem hallanunk a pálya végén álló költő fájdalmas búcsúzását, a ki már „mélyen a földbe ásta bűvös vesszejét,” s visszatér az emberek közé, hogy közönséges ember módjára éljen ezentúl köztük.
Most bűbájam oda van;
Mi erőm maradt: magam
Gyönge, földi ereje.
…Im varázsom szellemi
Elhagyának, bűvöm törve;
S kíntól, kétségtől gyötörve,
Nékem el kell veszni ma,
Ha nem old fel hő ima.
…A mint magatoknak kértek
S vártok bűnbocsánatot:
Engem is bocsássatok.
Mi erőm maradt: magam
Gyönge, földi ereje.
…Im varázsom szellemi
Elhagyának, bűvöm törve;
S kíntól, kétségtől gyötörve,
Nékem el kell veszni ma,
Ha nem old fel hő ima.
…A mint magatoknak kértek
S vártok bűnbocsánatot:
Engem is bocsássatok.
A mi a darab származási évét illeti, azt egész biztossággal meg lehetne állapítni, ha kétségen fölűl állna a Shakspere-re vonatkozó adatok hitelessége, melyek Cunningham könyvében: Extracts from the accounts of the Revels at Court in the reigns of Queen Elisabeth and King James the First, from the original Office-books of the Masters and Yeomen (Kivonatok az Erzsébet királynő és I. Jakab király uralkodása alatt tartott udvari mulatságokról szóló jelentésekből) foglaltatnak. E könyv szerint az 1611-ik év Mindszentek ünnepén, november elsején, a Whitehall-palotában egy Vihar nevü (called Tempest) czímű darabot adtak elő; s így ennek születési évét 1611-re vagy legkésőbb 1610-re lehetne tenni. De, mint a német Shakspere-társaság kiadásában Schmidt mondja, újabb időben kétségtelenné vált, hogy e könyvben mind hamisítások a Shakspere-re vonatkozó adatok; s így a származási év megállapítására nézve sem szolgálhat bizonyítékúl.
De – mondja ugyanaz – meglehetős biztossággal föl lehet venni, hogy egyes festéseknél s talán a dráma egész tervének készítésénél szeme előtt tartott egy 1610-iki tudósítást, mely az 1609-ben Virginiába indult hajózásról szólt. Sir George Somers, sir Thomas Gates és Newport kapitány kilencz hajóval és ötszáz emberrel indultak el május havában Angliából. Július 25-én heves vihar támadt, mely a hajókat szétszórta s az admirál-hajót, a Sea-Venturet, a Bermuda-szigetek felé hajtotta. Egyik úti társok, Silvester Jourdan, hazatérte után, 1610-ben, leírta ottani viszontagságaikat ily czímű munkában: „A Bermuda-, máskép Ördögszigetek fölfedezése sir Thomas Gates, sir George Somers, Newport kapitány és mások által.” Ebben a többek közt így ír: „Az egész legénység, mely százötven főnyi volt, elfáradva a szivattyúzásban, minden reményről lemondott, búcsút vett egymástól, meg kezdett részegedni az erős italoktól és az elemek kényének szándékozott átengedni magát. Végre sir George Somers, ki három nap és éjjel étel és csaknem álom nélkül a kormányrúdnál űlt, földet fedezett föl s biztatta az embereket, kik közűl többen elaludtak a fáradságtól, hogy dolgozzanak tovább a szivattyúknál. Szavát fogadták, és a hajó szerencsésen két szikla közé jutott, hol erősen beszorúlt. Százötven személy jutott a partra, s csónakaikban magokkal vitték jószágaikat és készleteiket, a mennyiben a víztől még nem romlottak meg, valamint a köteleket és sok hajóvasat, a mi később nagy hasznokra volt, midőn új hajót szereltek föl a virginiai útra. De idején való és szerencsés menekülésünk alig volt oly csodálatos, mint életünk és ellátásunk, mely minden reményt és várakozást fölűlmúlt; mert a Bermuda-szigeteknek, mint mindenki tudja, a ki valaha hallott vagy olvasott rólok, soha sem volt lakójok, sem keresztyén, sem pogány, hanem mindig elátkozott helynek tartattak, hol nem volt más, mint szélrohamok, viharok és rossz idő, a miért minden tengerjáró és hajós úgy kerülte, mint a Scyllát és Charybdist, vagy mint magát az ördögöt; és semmi emberről sem tudtak, a ki valaha oda ment volna, ha csak nem akarata ellenére, hajótörést szenvedvén a vihartól és a veszélyes szirteken, melyek hét tengeri mértföldre benyúlnak a tengerbe. Mi azonban a levegőt oly szelídnek, a földet oly termékenynek találtuk mindenben, a mi a test táplálására való, hogy – ámbár kenyér-, sör- és élelmi szer-készletünket a tengervíz nagyrészt elrontotta – mégis kilencz hónapig tartózkodtunk ott, s nemcsak felüdültünk és gazdagon táplálkoztunk, hanem virginiai útunkra is jókora készletet vittünk magunkkal a fölöslegből, hogy magunkat és az embereket, kiket ott találtunk, élelmezzük. Azért őszinte véleményem, hogy e sziget, melyet eddig és még most is a legveszélyesebb, legszerencsétlenebb és legelhagyatottabb helynek tartanak a világon, valósággal a leggazdagabb, legegészségesebb és legkedvesebb föld, melyre valaha ember lépett.”
Igaz, hogy a hajótörések nagyjában mind hasonlítnak egymáshoz, de a hasonlatosság e leírás egyes részletei és a dráma több helye között sokkal feltünőbb, hogysem amannak erre való hatását el ne kellene ismernünk. Még a Bermudákat is említi Ariel, midőn jelentést tesz Prosperónak a hajó sorsáról.
Biztos helyt a hajó, a mély öbölben,
Hol egyszer éjfélkor hívtál, tudod,
Hogy harmatot hozzak, a szüntelen
Vész-járta Bermudáktól: oda rejtém.
Hol egyszer éjfélkor hívtál, tudod,
Hogy harmatot hozzak, a szüntelen
Vész-járta Bermudáktól: oda rejtém.
Szintén Jourdan leírására emlékeztetnek Adrian szavai, melyeket a szigetről mond, hová a hajótörés után jutottak, s melyek, kihagyva Sebastian és Antonio gúnyos félbeszakításait, összefüggőleg így hangzanak:
„Habár pusztának látszik a sziget, lakatlan, szinte hozzáférhetlen; mindazáltal úgy kell lenni, hogy nagyon szelíd, enyhe, mérsékelt éghajlatú. A szellő oly édesen fuvall.” „Minden van itt, mi az életre kellő. Mi buja, dús a fű, mi zöld!” teszi hozzá Gonzalo.
Ha tehát Jourdan könyvét ismerte a költő, sőt leírásainak hatása meg is látszik több helyen, drámáját nem írhatta 1610 előtt. Különben nincs kizárva, hogy Jourdan könyvén kívül más útleírások is hatottak a költőre, ki e drámájában általában számot ad a benyomásokról, melyeket a csodálatos, kalandos, sokszor hihetetlen tudósítások az újonnan fölfedezett világrészekről s ezek őslakóiról, lelkében hátrahagytak. Ezeknek kifejezése a szörny Caliban alakja, kinek neve is (a cannibal anagrammja) azt mutatja, hogy a természeti vadságban élő ember képét akarta benne feltüntetni.
Ámbár a dráma fentebb bebizonyított születési évére nézve a magyarázók többnyire megegyeznek egymással, Elze (a német Shakspere-évkönyv hetedik kötetében) új hypothesist állít fel, mely szerint a Vihar 1604-ben készült volna. Ben Jonson „Volpone” czímű vígjátékában – úgymond – támadást intéz az angol költők ellen, kik „ha olaszúl értenek, csaknem annyit lopnak Guarinitól, mint Montaignetól.” Már pedig az Erzsébet korabeli angol irodalom szorgos átkutatása után semmi jelentékenyebb kölcsönzés Montaignetól nem található, mint a Vihar következő helye, a második felvonás első színében, mely a közbeszakításokat elhagyva, így szól:
Ha ültetvényem volna e sziget
S királya volnék: mit tennék, tudod?
Én államomban ellentétek által
Eszközlenék mindent; kereskedést
Semmit se tűrnék; hivatal nevét sem;
A tudományt nem ismernék, se pénzt,
Se szolgaságot, se hatalmat; ott
Nem voln’ örökség, szerződés, határ,
Birtok, tulajdonjog; bor, gabna, ércz
Használatát se tűrném; semmiféle
Foglalkozást: a férfi mind henyélne,
S a nők is, ám tiszták s ártatlanok.
Kormány se volna…
Mindent magától s közhaszonra hozna
Csak a természet, munka és veríték
Nélkül. Gonoszság, árulás, csalás,
kard, puska, ágyú, tör, de semmi fegyver
Nem kell. A természet mindent megadna,
Táplálni bőven jámbor népemet.
S királya volnék: mit tennék, tudod?
Én államomban ellentétek által
Eszközlenék mindent; kereskedést
Semmit se tűrnék; hivatal nevét sem;
A tudományt nem ismernék, se pénzt,
Se szolgaságot, se hatalmat; ott
Nem voln’ örökség, szerződés, határ,
Birtok, tulajdonjog; bor, gabna, ércz
Használatát se tűrném; semmiféle
Foglalkozást: a férfi mind henyélne,
S a nők is, ám tiszták s ártatlanok.
Kormány se volna…
Mindent magától s közhaszonra hozna
Csak a természet, munka és veríték
Nélkül. Gonoszság, árulás, csalás,
kard, puska, ágyú, tör, de semmi fegyver
Nem kell. A természet mindent megadna,
Táplálni bőven jámbor népemet.
Továbbá – úgymond – Florio Montaigne fordítása, mely 1603-ban jelent meg, megvolt Shakspere birtokában, a mint a British-Muzeumban őrizett példány bizonyítja, és nem lehet elgondolni, hogy Shakspere Ben Jonson támadása után tette volna ama „kölcsönzést.” Ezenkívül Stirlings grófnak 1603-ban megjelent Dariusára emlékeztet a negyedik felvonás híres helye, mely a földi nagyság mulandóságáról szól:
A játék véget ért s játékosink
– Mint mondtam is már – szellemek, s megint
A légbe, a híg levegőbe tüntek.
De mint e látszat lenge szövete:
Az égverő tornyok, nagy paloták,
Dús templomok, maga e földgolyó,
S mi rajta van, mind semmivé oszol,
És mint e hiú látmány, nyomtalan
Eltünik. Olyanok vagyunk mi is, mint
Az álmok anyagja: kurta életünk
Keretje álom…
– Mint mondtam is már – szellemek, s megint
A légbe, a híg levegőbe tüntek.
De mint e látszat lenge szövete:
Az égverő tornyok, nagy paloták,
Dús templomok, maga e földgolyó,
S mi rajta van, mind semmivé oszol,
És mint e hiú látmány, nyomtalan
Eltünik. Olyanok vagyunk mi is, mint
Az álmok anyagja: kurta életünk
Keretje álom…
Mind a két hypothesis elismeri azonban, hogy a Vihar a költő legkésőbbi munkái közé tartozik; a nyelv, a gondolatmenet, a költő korára és pihenési vágyára tett világos czélzások mindezt bizonyítják. Elze összeköttetésbe hozza ezzel Shakspere Stratfordba költözését s több évvel hátratolja költészete utolsó korszakának chronologiáját, habár meg is engedi, hogy a költő még teremthetett egy-egy későbbi művet s újra elővehette a „mélyen földbe ásott bűvös vesszőt,” miután búcsút vett a színpadtól.
Mivel Shakspere műveinél szokás a forrás után kutatni, a Vihar forrását is keresni szokták, de a fentebb említett Jourdan-féle útleíráson kívül még csak egy német költő munkájára találtak, melyet a Viharral összefüggésbe lehet hozni. Tieck már 1817-ben említi, hogy a német költő, Ayrer Jakab, Shakspere idősebb kortársa, a „Szép Sidea” czímű munkájában hasonló tárgyat dolgozott fel; de minden összekötő kapocs hiányozni látszott Shakspere és az egykorú német irodalom közt, s megelégedtek azzal a föltevéssel, hogy mind a két költő egy még föl nem fedezett közös forrásból merített. De miután újabb kutatások kimutatták, mily élénk színházi összeköttetés volt már Shakspere életében Anglia és Németország között, nem lehetetlen, hogy Shakspere színésztársaitól hallott egyet-mást a német színpadokról s megismerhette általok egyik-másik német dráma meséjét.
Ayrer „Szép Sideá”-jának röviden ez a tartalma: Ludolfot, Littau fejedelmét, Leudegast, Wiltau fejedelme, elűzi országából. Elmenekűl a vadonba, varázserejével szolgálatára szorítja Runcifal ördögöt, ki Ariel és Caliban keveréke, s ennek segítségével hatalmába keríti Engelbrechtet, Leudegast fiát. Ezt, most Prospero Ferdinándot, közönséges szolgai munkára használja, névszerint fahordásra is; de leánya Sidea és a fogoly herczeg közt szerelmi viszony szövődik, azonban nem, mint Shaksperenél, az atya jóváhagyásával. Engelbrecht és Sidea megszöknek Ludolftól, ez hiába üldözi őket, de a szeretők menekülés közben szétszakadnak egymástól. Engelbrecht visszakerűl atyja udvarához, s épen nőűl készül venni Julia herczegnőt, midőn a halottnak hitt Sidea megjelen előtte, régi szerelme ismét fölébred, Ludolfot visszahelyezik trónjára s a darab általános kiengesztelődéssel ér véget.
Shakspere drámájában a vihar egy szigethez hajtja a hajót, melyen Alonzo, nápolyi király van, vele testvére Sebastiano, fia Ferdinánd, hűbérese Antonio, Milánó bitorló herczege és nagyszámú kiséret. Ferdinánd az ár ellen küzdve eltéveszti szeme elől a többit, halottaknak véli őket és a szigetre vetődik. Itt találkozik Mirandával, Prospero leányával, kiben Shakspere egyik legkedvesebb női alakját rajzolta, s a kettőnek szerelmében legbájosabb képét nyújtja a szende, ártatlan, idylli szerelemnek. Legszebb részei a drámának azon jelenetek, melyek Miranda és Ferdinánd szerelméről szólnak, s ki kellene az egészet írnunk, ha méltóan akarnók jellemezni; itt azonban nem idézünk egyebet, mint azt a két helyet, melyben a két ifju szerelmes egymást írja le. Először Ferdinánd kezdi:
Csodálandó Miranda! igazán
A legcsodálandóbb, mi drágaság
Van a világon! Sok hölgy bájiban
Gyönyörködött szemem; hangjok zenéje
Gyakorta tette rabbá nagyon is
Figyelmetes fülem; különböző
Erényiért becsültem sok leányt;
De még egyet sem úgy, hogy valamely
Hiány ne versengjen kecsével és
Annak hatását el ne rontsa. Oh,
De te, tökélyes, páratlan, te minden
Teremtésnek javából vagy teremtve.
A legcsodálandóbb, mi drágaság
Van a világon! Sok hölgy bájiban
Gyönyörködött szemem; hangjok zenéje
Gyakorta tette rabbá nagyon is
Figyelmetes fülem; különböző
Erényiért becsültem sok leányt;
De még egyet sem úgy, hogy valamely
Hiány ne versengjen kecsével és
Annak hatását el ne rontsa. Oh,
De te, tökélyes, páratlan, te minden
Teremtésnek javából vagy teremtve.
Az ifjú után, ki sok nőt látott s mindenek fölé helyezi kedvesét, a leány felel, ki még nem látott idegen arczot:
Nemembűl én egyet sem ismerek,
Női-arczot sohse láttam, magamét csak
Tükrömben; azt sem, a kit férfinak
Nevezhetnék, csak téged, jó barátom,
S atyámat. Milyen arczok vannak a
világba. nem tudom. De szűz hitem-,
Legfőbb kincsemre, mondom: nem kivánok
Más társat a világon kivüled;
Se képzetem más képet nem teremthet,
Rajtad kivül, melyet szeressen…
Női-arczot sohse láttam, magamét csak
Tükrömben; azt sem, a kit férfinak
Nevezhetnék, csak téged, jó barátom,
S atyámat. Milyen arczok vannak a
világba. nem tudom. De szűz hitem-,
Legfőbb kincsemre, mondom: nem kivánok
Más társat a világon kivüled;
Se képzetem más képet nem teremthet,
Rajtad kivül, melyet szeressen…
Ferdinánd szerelmi esküjét hallva, sírva fakad azon, a „minek örülni kellene,” aztán kedvesének kérdésére, hogy miért sír, bájos őszinteséggel válaszol:
Csak gyávaságomon, hogy nem merem
Ajánlani, a mit adni vágyok, és
Elvenni, a mi nélkül meghalok.
Mind hiú szó! Minél inkább igyekszik
Rejtőzni, annál nyíltabban kitün
Hatalma Félre, csalfa álszemérem!
Légy szónokom, szűz szent őszinteség!
Im, nőd vagyok, ha kellek; és ha nem,
Mint szolganőd halok meg. Hitvesül
Elutasíthatsz: szolgálód leszek,
Ha kellek vagy nem.
Ajánlani, a mit adni vágyok, és
Elvenni, a mi nélkül meghalok.
Mind hiú szó! Minél inkább igyekszik
Rejtőzni, annál nyíltabban kitün
Hatalma Félre, csalfa álszemérem!
Légy szónokom, szűz szent őszinteség!
Im, nőd vagyok, ha kellek; és ha nem,
Mint szolganőd halok meg. Hitvesül
Elutasíthatsz: szolgálód leszek,
Ha kellek vagy nem.
Mily hatást tehetett a Vihar a maga idejében, mutatják Fletcher, Suckling és mások utánzásai. A királyság helyreállítása után Dryden melodrámává, Shadwell operává dolgozta fel, s még a legújabb korban is készítettek belőle operaszöveget. A kommentátorok egymással vetélkednek dicséretében. Drake Macbeth mellett a költő legnemesebb alkotásának nevezni. Az új korban a német színpadokon is előadták s az évszázadok, a két korszak különböző fogalmai nem tompították el hatását. Magyarúl először Lemouton Emilia vállalatában 1845-ben jelent meg „Szélvész” czím alatt. A Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadása Szász Károly fordításában közölte, s ugyane fordításban adták először 1874 augusztus 26-án a nemzeti színházban.
