I. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

Prospero, bűvész köpenyében, Ariel, jönnek.
PROSPERO.
Tervem közelget a czélpont felé.
Bűvöm nem ing, hódolnak szellemin,
És terhe alatt a nap nem roskadoz.
Hány óra van?
ARIEL.
Hat, a mikorra mondád,
Hogy véget érünk.
PROSPERO.
Akkor mondtam azt,
Hogy a vihart felköltém. Monddsza, szolgám,
Hogyan van a király s kisérete?
ARIEL.
Együve zárva, mint parancsolád,
S ép úgy, a mint hagyád, a hárs berekben,
A mely kunyhódat őrzi, foglyok ők:
Míg fel nem oldod, meg se’ mocczanhatnak.
Ott a király, s az öcscse, s a tiéd.
Mindhárom őrjöng, és a többiek
Őket siratják, szomorúk s levertek;
Kivált az egy, a kit te az öreg
Jó Gonzalónak nevezél: könyűi
Úgy csorganak le végig ősz szakálán,
Mint nádereszről téli olvatag.
Varázsod úgy hat rájok, hogy ha most
Látnád, megesnék rajtok a szived.
PROSPERO.
Azt gondolod?
ARIEL.
Az enyém ha ember volnék,
Meg, azt tudom.
PROSPERO.
Megesik az enyém is.
Ha te, ki puszta lég vagy, részvevőn
Érzed keservöket: hát én, nemök
Féléje, a ki minden szenvedélyt
Úgy érzek ép, mint ők, ne légyek-e
Még részvevőbb? Bár szörnyű bűneik
Vérig sebzék szivem’: meggondolásom
Pártjára állok bosszum ellen. Az
Erény ritkább becsű, mint a boszú.
Megbánva bűnük: czélom ellenök
Egy zord tekintetig se megy tovább.
Menj, oldd föl őket, Ariel. Megtöröm
Már a varázst, hadd térjenek magokhoz,
Legyenek újra önmagok.
ARIEL.
Megyek,
Uram, s feloldom őket.(El.)
PROSPERO.
Halom, patak, rét s tó tündéri, ti,
S kik könnyű lábbal űzitek a fövényen
A gyors apályt, s futtok előle, ha
Dagályba visszatér; törpék ti, kik
A holdvilágon kört tiportok a
Fűben, hová a birka nem harap; ti,
Mérges gombák kertészi éjfelenkint;
S ti, hallgatói méla estharangnak;
Ti mind, kik által – bár erőtlenek
Ti magatokban – elárnyékolám
A déli napot, szelet vészszé kavartam,
S zöld tengert, kék égboltot láziték
Egymásra, égzendítő dörrenésnek
Villámot adtam s Jupiter sudár
Cserfája ormát a saját nyilával
Üttettem, széles talpu hegyfokot
Megingaték, s czédrust, fenyőt – akár
A kendert – nyőttem, szómra mély sirok,
Felköltve holtjaik’, nyiltak meg, és
Adák ki bűvöm erejére: most
E bősz varázszsal fölhagyok; s ha még
Egy égi dallamot hívék elő
– Már ime megvan! –
(Ünnepélyes zene.)
hogy hasson reájok
Czélom szerint: ketté töröm botom’,
A földbe mélyen ásom el s a tenger-
Fenékre, mélyebben, mint valaha
Járt mérő-ón, dobom be könyvemet!
Ariel visszajő. Utána Alonzo, őrjöngő mozdulatokkal; Gonzalo kiséri. Sebastiano és Antonio szintugy, kisérve Adrian és Francisco által. Mindnyájan a Prospero vonta bűkörbe lépnek s ott megbűvölten állanak. Mit Prospero észrevéve, megszólal.
Szelíd zene s a széttépett kedély
Jó balzsami gyógyítsák agyvelőd’,
Mely öntudatlan forr fejedbe’ most.
– Itt álljatok, hová bűvöm leköt!
Hű Gonazlo, nemes lélek! szemem,
Rokon tieddel, rokon könyet ejt.
– Egyszerre oszlik a varázs. S mikép
Hajnal kel éjből s fényre olvadoz
Homálya: ébredő eszméletök
Át kezdi törni már a bús ködöt,
Mely elméjök’ födé. – Jó Gonzalo,
Mentőm te egykor s hű lovagja most
Uradnak, én jó tetteid jutalmát
Ma megadom, szóval, tettel. – Galádúl
Bántál, Alonzo, lányommal s velem.
Öcséd is abban segítő vala.
Ez furdal most, Sebastian! – Öcsém,
Te húsom, vérem, nagyravágy miatt
Elnémitád a lelkiösmeret
S a természet szavát, Sebastiánnal
(Kit a belső féreg legjobban is mar)
Meg akarátok ölni a királyt.
De bárminő természetlen valál:
Én megbocsátok. – Már eszméletök
Éled, s dagálya nem soká betölti
Az ész szokott medrét, mely feketén
Beiszapolva áll még. Egyikök sem
Néz rám, nem ismer rám még. – Ariel,
Menj, hozd ki kardom’ s kalapom’ szobámból.
(Ariel el.)
Levetem álruhám’, enalakom’
Mutatni, mint Milánó herczege.
Szellem, siess! szabad lészsz nem sokára.
Ariel visszajő s dalolva segít öltözködni Prosperónak.
ARIEL.
Méhvel mézet szürcsölök én!
Kikirics kelyhe fenekén
Halkan meghuzom magam’;
Ha bagoly szól: denevér
Hátán – senki el nem ér –
Szállok oly gyorsan, vigan.
Vigan, vigan életem’ leélem,
Kis virágban, harmatos levélen!
PROSPERO.
Kedvenczem, Ariel, hát elveszítlek!
De mégis, légy szabad te! – Így, így, így.
El a király hajóihoz, a mint vagy,
Látatlanúl: a tengerészeket
Ott alva, len találod; kapitányt
S kormányosát, ha ébrednek, siettesd
Csak ide, gyorsan.
ARIEL.
Mint a nyíl hasítom
A léget: itt leszek, míg gyors ered
Kettőt ver.(El.)
GONZALO.
Itt kín, borzadály, csoda,
Iszony honol csak. Ég hatalma, ments ki
E szörnyű helyről!
PROSPERO.
Nézd, király, Milánó
Megbántott fejedelmét: Prosperót.
S bizonylatúl, hogy élő fejdelem
Beszéld veled: nézd, átölellek im,
S téged s kiséreted’ szivem szerint
Üdvözlek itt!
ALONZO.
Ő légy-e vagy nem ő,
Vagy bűvölet csak, minket csalni, mint
Imént is: nem tudom. Úgy vér ered,
Mint élő emberé; s mióta látlak,
Könnyebbűl a szorongás, melylyel, félek,
Tán őrület nyomaszta. Mind ez, ám
Ha csakugyan való, a legcsodásb
Történet. Herczegségedet legott
Visszabocsátom, s kérlek, megbocsáss
Bántalmimért. De mégis, hogy lehet
Hogy Prospero él s itt van?
PROSPERO (Gonzalóhoz).
Mindenek-
Előtt, nemes barátom, hadd öleljem
Agg kebledet, hogy vég- s határtalan
Erény honol.
GONZALO.
Mindez való-e, vagy
Csak álom? meg nem esküszöm.
PROSPERO.
Imént
Láttátok a sziget varázslatit,
S azért nem hisztek a valóban is.
Isten hozott mind!
(Titkon Sebastiano- és Antonióhoz.)
Ám ti, drága pár,
Ha úgy akarnám, ő felséginek
Dühét mi könnyen rátok ingerelném,
Napfényre hozva árulástokat.
De hallga most!
SEBASTIANO (félre).
Az ördög szól belőle!
PROSPERO.
Nem! – S te gonosz, kit testvérnek neveznem
Bemocskosítná számat, megbocsátom
Gazságidat mind; csak országomat
Kivánom: azt, tudom, hogy vissza kell
Vennem.
ALONZO.
Ha Prospero vagy, hát beszéld el,
Hogy menekűltél s ránk mikép akadtál,
Kik három óra előtt e partokon
Hajótörést szenvedtünk, melyben – ah
Mint fáj az emlék! – egyetlen fiam,
Jó Ferdinándom elveszett!
PROSPERO.
Uram,
Sajnállak!
ALONZO.
Pótolhatlan veszteség!
A türelem maga bevallja rá,
Hogy nem segíthet!
PROSPERO.
Tán nem is kerested
Segélyét: én hasonló veszteségre
Gyógyírt kegyétől nyertem s vigaszán
Megnyugovám.
ALONZO.
Hasonló veszteségre?
PROSPERO.
Szintoly nagy és új az enyém is; és
Elbírhatóvá tenni mennyivel
Kevesb a módom, mint neked. Leányom’
Vesztém el én.
ALONZO.
Leányod? Oh egek,
Ha Nápolyban lehetne mindakettő
Király s királyné: oh mi szivesen
Feküdném én az iszapágyba’, hol
Most a fiam fekszik! – leányodat
Mikor vesztéd el?
PROSPERO.
Szintezen viharban.
Ez urak, látom, úgy bámulnak e
Találkozáson, hogy tagadni készek
Eszméletök’, s immár azt sem hiszik,
Amit szemök lát, s hogy saját szavok
Igazi hang. De bár mint álljatok
Érzékitekkel: elhigyétek azt,
Hogy Prospero vagyok, ép az a herczeg,
A kit Milánból száműzének egykor,
S ki csoda módon ép e partra, hol
Hajótok is tört, meneküle ki,
S lön e sziget urává. Most elég:
Mert napról-napra folyó történet ez;
Nem egy reggelre csak, nem is az első
Találkozásra való. Isten hozott,
Felség! E kunyhó: palotám. Csekély
Kiséretem van benne s kivüle
Alattvalóm egy sincs. Tekints belé.
Mert herczegségemet te visszaadtad:
Én is viszont oly jót adok neked,
Egy oly csodát mutatva legalább,
Min úgy örűlsz, mint én országomon!
A kunyhó ajtaja föltárul s ben látszik Ferdinánd Mirandával sakkozva.
MIRANDA.
Ej, ej, uram, te megcsalsz!
FERDINÁND.
Nem, szivem,
A nagy világért!
MIRANDA.
Sőt habár tizenkét
Ország után is nyújtanád kezed’’:
Se mondanám csalásnak!
ALONZO.
Oh! ha ez
Csak a szigetnek káprázatja ismét:
Kétszer veszítem el fiam’.
SEBASTIANO.
Csodák
Csodája!
FERDINÁND.
Bősz a tenger, ám kegyelmes!
Ok nélkül átkozám. (Alonzo elé térdel.)
ALONZO.
Karoljon át
Egy boldog apa hő áldása! Kelj föl,
S szólj, mint jövél ide?
MIRANDA.
Oh bűvölet!
Hány kedves, szép alak van itt együtt!
Mily szép az ember! Drága új világ,
Ha ily a néped!
PROSPERO.
Új csupán neked.
ALONZO.
Ki a leány, kivel játszál imént?
Nem régibb ismeretség, legfölebb
Is három óra. istennője tán e
Szigetnek, a ki megmentett s megint
Együve hoz?
FERDINÁND.
Halandó lányka ő,
De halhatatlan végzet ált’ enyém.
Akkor jegyzém magamnak el, midőn
Nem kérheték tanácsot, nem is tudám,
Van-e atyám? A hírneves miláni
Herczeg leánya, a kit emlegetni
Hallék sokat, de nem láttam maig.
Kitől másodszor nyertem éltemet,
S kit második atyámmá tész e hölgy.
ALONZO.
Ezé meg én levék. De különös,
Hogy gyermekemtől kell bocsánatot
Kérnem.
PROSPERO.
Megállj, uram! A multakért
Többé ne nyomja bús emlék szivünket!
GONZALO.
Bensőmbe’ sírtam; máskép szólanom
Kell vala, rég. – Oh nézz le, ég, s bocsáss
Ez ifju párra áldás-koronát!
Mert csak te mutatál útat nekünk
S hozál idáig.
ALONZO.
Ámen, Gonzalo!
GONZALO.
Azért űzék el Prosperót Milánból,
Hogy sarja Nápoly trónját nyerje meg?
Oh ritka nagy öröm! Véssétek ezt
Arany betükkel ércz oszlopba! Így
Talála férjet, útazása közben,
Tunisba’ Claribella; Ferdinánd, a
Fivére, így nőt, a midőn maga
Elveszve volt; országát Prospero
Így lelte föl e puszta szigeten;
S így önmagunkat mindnyájan mi, kik
Magunk kívűl valánk.
ALONZO (Ferdinánd- és Mirandához).
Adjátok a
Kezeteket! S emészsze bú s keserv,
Ki nektek nem kiván jót!
GONZALO.
Úgy legyen!
Ariel jő, a Kapitánynyal és Kormányossal, ki bámészan követik.
Nézd, nézd, uram, még itt is miéink!
Megjósolám, ha van bitófa itt,
E ficzkó vízbe nem fúl. – Nos, pogány,
Ki a hajóról elkáromkodád
Az ég kegyelmét, itt a szárazon
Nincs egy szavad? egy esküd? Nos mi újság?
KORMÁNYOS.
Biz ez a legjobb, hogy sértetlenűl
Látjuk királyunk’ s urainkat. Aztán,
Hajónk, melyet három órája még
Veszettnek hittünk, oly ép és szilárd,
Mint a mikor először vízre szállt.
ARIEL (titkon Prosperóhoz).
Ezt én tevém, uram, s azóta csak,
Hogy innen elmenék.
PROSPERO (szintúgy).
Ügyes fiú vagy.
ALONZO.
Ez mind nem a természet rendiben van.
Csodásb csodásnál! – Hogy jösz ide te?
KORMÁNYOS.
Ha gondolnám, hogy már ébren vagyok,
Tán elbeszélni megkisérteném.
Halálos álomban valánk, s mikép?
Nem tudjuk, mind len a hajó-fenékben,
Hol, az imént csak, mindenféle zaj,
Csörgés, kiáltás, orditás, ujongás
Vegyülete költe fel. Mindjárt szabad
Levegőre jöttünk: s ép szilárd hajónk
Szemünk előtt; a kapitány csak úgy
Bámészkodott rá. És egyszerre, mint
Álomba’ még, a többiek közűl
Kiválva, itt találjuk im magunkat!
ARIEL (titkon Prosperóhoz.).
Jól végrehajtám?
PROSPERO (szintúgy).
Jobban sem lehetne,
Te fürgeség! Szabad lészsz nem soká!
ALONZO.
Csodás egy tömkeleg, minőbe’ csak
Ember valaha járt: természet útján
Nem érthető meg; itt oraculum kell,
Hogy fölvilágosítson.
PROSPERO.
Uram, király,
Ne rontsd avval magad’, hogy mindezek
Csodálatos voltával tépelődj!
Ha lesz időnk (s lesz nem soká), magam
Adok neked kellő s valószinü
Magyarázatot mindarról, a mi történt.
Addig nyugodj meg és rosszat ne gondolj
(Titkon Arielhez.)Jer, szellem: Calibant és társait
Bocsásd el, oldd föl rólok a varázst.(Ariel el.)
Hogy vagy, kegyelmes úr? – Még egynehány
Fura legény hiányz’ kiséretedből,
Kikről meg is feledkezél.
Ariel visszajő, s Calibant, Hörpencset és Kurjancsot lopott öltönyeikben hajtja maga előtt.
HÖRPENCS.
Mindenki csak a többire gondoljon magára ne legyen gondja, mert minden merő vak szerencse. Kurázsi, szörny, kurázsi!
KURJANCS.
Ha mind az, mi a fejembe zúg, valóság: itt ugyan van vásár!
CALIBAN.
Oh Setebos! mi pompás szellemek!
S uram mi czifra! Félek, büntetést
kapok!
SEBASTIANO.
Haha! minő csodák ezek,
Antonio herczeg? Vajjon eladók-e?
ANTONIO.
Valószinü. Az egyik tiszta hal,
S így eladó lesz.
PROSPERO.
Nézzetek csak e
Ruhákra: hát igaz jószáguk-e?
E szörnynek itt boszorkány anyja volt,
S még oly hatalmas, hogy a holdat is
Lekötve tartá és apályt, dagályt
Segélye nélkül rendelt, szabadon.
S e fél ördög (mert annak fattya) im
Ezekkel esküdt össze éltem ellen.
Kettő e ficzkók közt tiéd; eme
Pokol faját enyémnek ismerem.
CALIBAN.
Halálra szúrdal.
ALONZO.
Nem korhely pinczérem Hörpencs-e ez?
SEBASTIANO.
De! s most is ittas: hol tett borra szert?
ALONZO.
E meg a Kurjancs! mily pipacs-vörös!
Akármi sonka sem piroslik ily
Vidáman! Hogy jutál a páczba, te?
KURJANCS.
Oly páczba jutottam én, uram, hogy talán soha ki nem megy a csontjaimból! No legalább, tudom, a légy többet nem száll rám!
SEBASTIANO.
Nos, hogy vagyunk, Hörpencs?
HÖRPENCS.
Jaj, uram, ne érints! nem Hörpencs vagyok én, hanem görcs tetőtől-talpig.
PROSPERO.
Király akartál lenni a szigeten,
gazember?
HÖRPENCS.
Jaj-király vagyok én, uram.
ALONZO (Calibanra mutat).
Csodálatosb lényt nem láttam soha.
PROSPERO.
Erkölcsre oly otromba, mint alakra.
Eredj, gazember, a kunyhómba; vidd
Be czimboráid’; és bocsánatot
Ha nyerni vágysz még: tisztísd össze szépen.
CALIBAN.
Meg-, megteszem. S eztán bölcsebb leszek,
Kegyed’ megnyerni. Kétszer négyszeres
Szamár valék, hogy egy részeg kujont
Isten gyanánt imádtam.
PROSPERO.
Menj csak. El!
ALONZO (a más kettőhöz).
El! s a ruhát tegyétek vissza mind,
A hol lelétek.
SEBASTIANO.
Vagyis: a hol loptátok.
(Caliban, Hörpencs, Kurjancs el.)
PROSPERO.
Felségedet s kiséretét szegény
Kunyhómba meghivom: ez éjszakát
Töltsék el ott; nagyobb részét, remélem,
Betöltöm úgy, hogy gyorsan elröpűl:
Elmondom életem történetét,
Csodás esélyit, a mióta e
Szigetre jöttem. Reggel el a hajóra
Viszlek, s azon Nápolyba, hol e két
Szivünk szerettinek nászát megérni
Remélem; onnan én Milánba el-
Vonulok, és ott minden harmadik
Gondolatom a sír lesz.
ALONZO.
Életed
Történetét már vágyom hallani;
Hogy fül-igéző lesz, úgy is tudom.
PROSPERO.
Elmondom azt.
S csöndes vizet, meg kedvező szelet,
S oly gyors vitorlát ígérek, hogy a
Királyi hajórajt könnyedén elérjük.
(Félre.) Jó Ariel, kegyenczem, még ez egy
Kis munka vár; aztán a végtelen
Tiéd! Szabad légy és szerencsés!
– Ha úgy tetszik, jerünk!(Mind el.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem