A Felsült szerelmesek legrégibb kiadása 1598-ból való. Teljes czíme ez volt: A Pleasant Conceited Comedie called Loves labors lost. As it was presented before her Highness this last Christmas. Newly corrected and augmented by W. Shakespere. Imprinted at London by W. W. for Cuthbert Burby. 1598. (Egy mulattató elmés vígjáték, Felsült szerelmesek néven, a mint a múlt karácsonykor ő felsége előtt előadták. Újra kijavítva és bővítve Shakespere Vilmos által. Nyomatott Londonban W. W. által Cuthbert Burby részére. 1598.) A czímlapon kijelentett „javítás és bővítés” nem csupán könyvárusi reclam, magából a szövegből is kitünik; ezt bizonyítja az az ügyetlenség is, melylyel a kiadó a költő javításait és bővítéseit a régi szövegbe szőtte. Így az V. felvonás 2-ik színében, hogy a régi kidolgozás rövidebb és vázlatos fogalmazása benmaradt a költő későbbi javításával együtt s ezt követetlenül megelőzi. A darab tehát jóval e nyomtatott kiadás előtt készülhetett, már a kilenczvenes évek elején, talán épen 1590-ben, a mire egy czélzásából is lehet következtetni, melyet egy tanult lóra tesz. Ez ügyes állatot, mint Friesen kimutatja, legkésőbb 1589-ben mutogatta gazdája Londonban, hol nagy feltünést keltett. Később a szárazföldre ment vele s a monda szerint Rómában lovával együtt megégették mint varázslót. Épen nem valószinü, mint Friesen megjegyzi, hogy ez állat mutatványai oly maradandó benyomást tettek volna a londoni közönségre, hogy még több év múltával is tisztán emlékeztek volna rá s így értelme lett volna a reá tett ily burkolt czélzásnak: „mily könnyü e szóhoz „három,” hozzá tenni, hogy „év,” s így eltanulni három évet két szóban, azt akármelyik iskolázott ló is megmondja neked.” A darab keletkezésének tehát közel kellett állnia az időhöz, midőn ama tanult ló mutatványai még fris emlékezetében éltek a közönségnek. Már sokszor megfordulhatott a színpadon s kivívhatta a nézők tetszését, midőn Meres 1598-iki lajstromát írja, melyben a Felsült szerelmesek-et mint olyan vígjátékot említi, mely Shaksperet az angol Plautussá teszi.
A kik Shakspere darabjainál mindig a forrásokat keresik, melyekből a mesét merítette volna, a Felsült szerelmesek-re nézve semmi forrást sem tudnak fölfedezni. Az a föltevés, hogy az alapvonalakat valami franczia elbeszélésből vette volna, teljesen nélkülöz minden támpontot. Egy franczia, jegyzi meg Hertzberg, soha sem ignorálhatta volna a szomszéd ország minden tényleges viszonyát és saját hazájához való vonatkozásait, soha sem épített volna teljesen fantasztikus alapon oly elbeszélést fel, mely egyaránt ellenkezik Francziaország és Navarra történeti hagyományaival. Legkevésbbé fogadott volna el fő motivumul egy politikai üzletet (Guyenne elzálogosítását), mely kevéssé hízelgett honfitársai nemzeti érzékenységének. Ha valaha történt volna is ily alku, (a mi soha sem történt,) bizonyára nem rántotta volna elő; annál kevésbé költhetett ilyesmit, még pedig oly czélra, melyre akárhány más, hazájára nézve megtisztelő motivum akadt volna. Nem is veszszük azt tekintetbe, hogy navarrai Fernando király soha nem létezett. Sőt nem lehetetlen, hogy a mese kigondolásánál a királyi költő Thibauldnak és a szép castiliai Blanca iránti szerelmének reminiscentiái is közreműködhettek; az sem lehetetlen, hogy ezek összevegyűlhettek az utolsó navarrai király, a művészetet és tudományt gyakorló és pártoló Jean d’Albret vonásaival. De épen egy franczia elbeszélő ábrázolásában több történeti elemnek kellett volna e hazai alakokhoz tapadnia, vagy legalább oly fictiókkal vette volna körűl, melyek a franczia olvasónak is elfogadhatók lettek volna. A tényleges momentumokat s az általok föltételezett korfestést egészen elejteni, ez emlékezéseknek csak eszményi foglalatját tartani meg s viselőivé költött személyeket választani, ezt csak egy külföldi tehette, ki előtt ugyan tisztán állt a francziák nemzeti jellege, ellenben a navarrai történet kicsinyes és zavaros részletei épen oly homályosak voltak, mint honfitársai előtt. Azért nem lehet kételkedni, hogy ezúttal egyedül Shakspere leleményéből származik a vígjátéknak különben rendkívül egyszerü meséje.
De miért választotta Shakspere, kérdi ugyanaz, Navarrát a vígjáték színhelyéül? Magától érthető, hogy meséjéhez kicsinyes udvar, korlátolt viszonyok kellettek. De ilyesmit Olaszországban is eleget talált volna. Az olasz uralkodó családok ismert műérzéke, melynek védelme alatt először fejlődhetett ki ifjú erővel a renaissance, úgy látszik, mindenek előtt erre az országra vonhatta volna a költő figyelmét. Miért nem választotta például az Esték udvarát Ferrarában? valószinüleg, mert e híres, a történettől megszentelt és fényesen megvilágított helyet nem használhatta színterül tisztán fantasztikus s kizárólag eszményi czélt szolgáló alakjai számára. Navarra ellenben, úgyszólván, maga is fantasztikus ország volt, mely az 1513-iki fegyverszünet óta alapjában véve nem is létezett többé mint egységes állam, és királya mégis, épen Shakspere korában, oly jelentékeny s az egész protestáns világra nézve oly végzetes szerepet játszott: souverain és mégis franczia alattvaló, ki alig hogy elkerülte a párisi várbíróságot; árnykirály, ki saját országát nem tudta visszanyerni és mégis elég hatalmat fejtett ki, hogy a kereszténység legszebb trónját elfoglalja. Valóban, IV. Henrik ragyogó alakja csak mélyebb homályba állította a külföld előtt a kis pyrénéi ország bonyolult viszonyait. Angol kortársai bizonyára nem tudtak többet Navarráról, mint hogy egykor részt vett a franczia háborúkban, hogy a két uralkodó ház kölcsönös házasságok által többszörösen össze volt kötve egymással, és hogy több navarrai uralkodó a művészetet és tudományt oltalmazta, ápolta s maga is buzgón gyakorolta. Thibauld és Jean d’Albret irodalmi hírnevét Shakspere századában ismét fölfrissítette orleansi Margitnak, II. Henri d’Albret nejének neve. Ha még hozzá vesszük, hogy Navarra Guyenne közelében feküdt, hogy udvaránál franczia nyelv és irodalom uralkodott és franczia főurak ragyogtak (Longaville neve valóban szorosan össze volt kötve a királyi házéval és Biron vezette az angol és német csapatokat Rouen ostrománál), elég elem akadt, melyeket Shakspere drámája localizálásánál felhasználhatott. Hogy nem tudott többet az országról, épen kedvező volt a komédia szabadabb mozgására nézve. Ehhez járult, hogy az angolok érdeklődése Navarra iránt épen a kilenczvenes évek kezdetén érte el a legmagasabb fokot, midőn a dicsőséges ivryi csata (1590 márcz. 14.) után Erzsébet királyné maga is tényleges részt vett IV. Henrik harczaiban és 1591 elején Essex gróffal 4000 főnyi angol segédcsapatot küldött hozzá. Ez is megmagyarázza, miért választotta Shakspere épen Navarrát drámája színteréül. Különben ez is megerősíti a darab chronoligáját, mely szerint a kilenczvenes évek elején, talán épen 1590-ben készült volna.
A vígjáték meséje igen egyszerü. A navarrai király elhatározza, hogy három éven át visszavonul a világtól és örömeitől, udvarát a tudós kolostor egy nemévé alakítja át s barátjaival együtt, vezeklés és böjt mellett, a tudományoknak és elmélkedésnek él. De hogy nem annyira a tudomány vágya, mint inkább a dicsőség és hírnév szomja, szóval a hiúság hajtja, mindjárt bevezető beszédében elárulja, melyet a költő szándékosan pedáns és dagályos nyelven ad szájába.
| Mit éltében hajhász kiki, a hír |
| Hadd éljen érczben sírunk oszlopán. |
| S legyen díszünk a dísztelen halálban. |
| Ha jelenünk ama becsületet |
| Kiküzdi, mely az idő sarlaját |
| Tompítja és falánkságát megejti, |
| Megnyerjük örökül az örök éltet. |
Mindent tehát a dicsőségért akar tenni. Szigorú rendeleteket ad ki a nők ellen; egynek sem szabad mértföldnyire közeledni az udvarhoz, nyelve elvesztésének büntetése alatt. Szigorú böjtöt is rendel, napjában csak egy étkezést; három órai álmot enged csupán, s e sanyargatások segítségével akarja megvédni lakát az ellenség támadásai ellen. De minden törekvése hiába való. A cselekvény mindjárt a valóság diadalával kezdődik, melyet a képzelgés fölött nyer. Armado, a király hóbortos kegyencze, alig hogy bevádolja Jutkát, a fejő leányt, és szeretőjét, Kobakot, a szerelmi tilalom áthágása miatt, már is maga a tenyeres talpas leány bilincseibe esik. A király pedig rögtön asketikus szándékának kijelentése után kénytelen megszegni legfőbb törvényét s találkozni a megérkezett franczia herczegnővel. A szigorú törvényt rögtön enyhén magyarázza, mihelyt a szükség parancsolja.
| E ponton szükségkép tágítni kell, |
| Mert szólnom kell Frankhon küldöttivel. |
Találóan jegyzi meg erre az elmés Biron, a király egyik skeptikus társa asketai elhatározásában:
| Három ezerszer így esküt szegünk |
| E három évben szükségből csupán, |
| Mert születik a szenvedély velünk. |
| S ha nem szükség, csak kedvtelés nyomán |
| Szegek hitet, mentségül felhozom, |
| Hogy hisz szükségből lettem szószegő. |
Ez első tágítás nemsokára teljes vereséggel végződik. A franczia hölgyekkel való első találkozás alkalmával már Armando és Kobak sorsára jutnak a tudós urak, élökön a királylyal. Hiába küzd még az álszemérem a kiméletlenül előre törő vágy ellen, veresége az első pillanattól fogva el van határozva. Ez az ingerkedő harcz alkotja, további bonyodalmak nélkül, a dráma cselekvényét, míg a franczia király halálának híre egyszerre véget vet a diadalmas hölgyek örömének és megtréfált szerelmeslovagjaik komikus bosszúságának. A szerelem fáradságai azonban nem vesznek kárba, mint az eredeti czím gyaníttatná, a szerelmesek sem sülnek fel egészen, mert a hölgyek az elválás előtt megkegyelmezést és meghallgatást helyeznek kilátásba epedő szerelmeseiknek. De most a hölgyek szabják meg a próbát, melyet ki kell állniok. A herczegnő ezt a föltételt teszi a királynak:
| Halld: ha szerelmemért (bár nincs okod) |
| Akarsz mit tenni, ezt tedd: nem bizom |
| Esküdben, de vonulj menten egy el- |
| Hagyott rideg remeteségbe és |
| Zárkózzál el világi kedvteléstől; |
| S légy ott, míg a tizenkét égi jel |
| Bejárja évi körfutását. A |
| Rideg magányban hogyha megmaradsz |
| Véred hevében tett ajánlatodnál; |
| Ha fagy, böjt, rossz lakás, vékony ruha |
| Meg nem törik szerelmed szép virágát, |
| S kiállván a próbát, szerelmed él: |
| Úgy, ha végsőt lehell az év, jer és |
| Kérj meg ez érdemek alapján s én, |
| E szűzi kézre, mely most a tiédet |
A többinek szintén egy év múltán igérik hölgyeik a bocsánatot. Bironnak „tizenkét hónapig kell tűrnie s szüntelen beteg nép fáradt ágyát látogatnia.” A hóbortos Armando is megadja magát. Jön a királytól búcsút venni. „Fogadalmas vagyok: megfogadtam Jutkának édes szerelmeért három évig az eke szarvát tartani.” Így az egész soron győz a józan ész és a természet az elcsavart pedanteria felett, s egy bájos dal vidám accordjaival végződik az elmés, kedves vígjáték, melyet Tieck elragadtatásában „a legfinomabb élcz és legmulattatóbb tréfa, igazi udvariasság, költészet és szelíd nagyszerű ironia minta-vígjátékának” nevez.
Nyilván való, jegyzi meg Kreyszig, hogy ily színműnek vonzó ereje, nem tekintve az élczes dialog egyes szépségeit, csak a jellemzésben keresendő, valamint a szellemi és erkölcsi légkörben, mely az egészet körűlveszi és áthatja. Mind a két irányban igen jelentékeny haladásról tanúskodik e darab az előbbi vígjátékhoz képest. Igaz, hogy a jellemekben még nem ment át a faj fogalma oly teljesen az egyén testébe és vérébe, mint Shakspere legtökéletesebb műveiben. De tisztán és élesen van felfogva, merész, biztos körvonalakkal rajzolva, és több alakban, név szerint Bironban, Armandóban és Holofernesben, már a részletes kidolgozásban is a mester keze mutatkozik. Az erőteljes és életrevaló, az egészen uralkodó gondolat pedig, mihelyt tisztán felismerjük, e látszólag oly czéltalan szóharczoknak, e cselekvényben oly szegény jelenteknek azt az érdeket adja, melyet egy termékeny alapeszméből erőteljesen és szükségszerüleg kifejlődő dráma nyújt. Mert a Felsült szerelmesek, röviden kimondva, elejétől végig nem egyéb, mint komikus philippika a pedanteriává fajult művelődési ösztön kinövései ellen, ékesszóló védbeszéd az egyszerü józan ész és természetes érzés mellett a feszes természetlenség ellen, bármily alakban mutatkozik: a túlmívelt, udvari élczhajhásztól és szalontudóstól le egészen a koldus katonai Don Quixoteig és az iskolamesterig, ki elrontotta gyomrát a csemegékkel, melyeket a könyvekben feltalálnak.
