II. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

A park másik része, a Herczegnő sátra előtt.
Herczegnő, Katinka, Rózsa, Mária.
HERCEGNŐ.
Lelkem, mi dúsan térhetünk haza,
Ha ily sűrűn kapunk ajándokot:
Gyémántba foglalt nő! Csak nézzetek
Ide, mit külde a szerelmes herczeg.
RÓZSA.
S egyéb mi sem jött evvel, asszonyom?
HERCEGNŐ.
Nem-e? – Annyi szerelmi rimet külde,
A mennyi csak ráfér egy ív papirra,
Beírva mindütt, még a szélek is,
Pecsételvén Ámor nevét reá.
RÓZSA.
Pecséttel vén Ámort így kell csinálni,
Ki már öt ezred óta csak gyerek.
KATINKA.
Biz az, s hozzá egy czímeres kölyök.
RÓZSA.
Bosszus vagy rá, mert nénédet megölte.
KATINKA.
Komolylyá tette őt, bússá, komorrá,
S így halt meg. Csak lett volna, mint ti, könnyü,
Ily gyors, vidor, nyughatlan szellemü,
Mint nagymama halt volna meg, miként
Ti fogtok, mert a könnyü szív sokáig
Él.
RÓZSA.
Mi e könnyü szó nehéz értelme?
KATINKA.
Sötét szépségben könnyed viselet.
RÓZSA.
Beszéded értelme homályban ég:
Vedd hamvát, kérlek, hogy értsünk belőle.
KATINKA.
Hagyd, nem lehet, mert elkoppantanám;
Inkább sötétben végezzük vitánk’.
RÓZSA.
Lám, bármit tészsz, homályt keressz neki.
KATINKA.
Te nem: mert hisz a nélkül is világos,
Hogy könnyü nő vagy.
RÓZSA.
Ó bizony! Talán
Azért, mivel nem érem fel sulyod’?
KATINKA.
Nem éred fel sulyom’? Rosszul becsülsz
Meg így.
RÓZSA.
A hol nincs becs, nem kell becsü.
HERCEGNŐ.
Ügyes mindkettő: pompás élczcsata!
De Rózsa is kapott ajándokot.
Ki küldé s miből áll?
RÓZSA.
Ó bár tudnád!
Ha arczom oly szép voln’, mint a tied,
Ajándokom is volna oly nagy. Ím
Bizonyságom: még hozzá versek is,
Bironnak hála! és mértékre jók;
S ha ő a mértéken belül marad,
Én e földön a legszebb istennő
Vagyok: mint húszezer más, egy magam.
Ó e levélbe festé képemet.
HERCEGNŐ.
S eltalálta?
RÓZSA.
Betüit inkább, mint magasztalását.
HERCEGNŐ.
Remek hasonlat, mint a tinta szép.
KATINKA.
Szép, mint a nagy B mintairaton.
RÓZSA.
Lassan! Adósodul meg nem halok,
Piros czikornyám, aranyos betüm:
Csak annyi O ne volna arczodon.
KATINKA.
Ragya tréfádra! Gyülölöm vitád’.
HERCEGNŐ.
Katinka, mit külde Dumaine neked?
KATINKA.
E keztyüt.
HERCEGNŐ.
Párját nem? Csak ezt magát?
KATINKA.
De igen, asszonyom, s hozzája még
Ezer szerelmi esküs költeményt,
Roppantul elcsavart csűrt álnokságot,
Silány rimben mélységes bárgyuságot.
MÁRIA.
E gyöngysort s ezt Long’ville úr küldte, fél-
Mértföldnyivel hosszabb csak a levél,
Mint kellene.
HERCEGNŐ.
Hiszem, s ha rajtad áll,
A láncz lesz hosszú s a levél rövid.
MÁRIA.
Oly bizonyos, minthogy lánynak maradni
Nem szándokom.
HERCEGNŐ.
Eszes lányok vagyunk mi,
Hogy megtréfáljuk kedvesinket így.
RÓZSA.
Balgák, hogy érte ily árt küldenek!
E Biront megkínzom, míg itt leszek.
Egy hétre hozhatnám csak jól bele,
Hogy csúszna, koldulna, könyörgene,
Várná az órát, az időre lesne,
Sajtolná élczét hasztalan rimekbe,
Futtatná népét, mint parancsolom,
büszkélkedvén kevély tréfáimon.
Balsejtelemként őt így sújtva le,
Ő volna a bolond s én végzete.
HERCEGNŐ.
Nincs úgy megfogva más, mint megfogott
Bolonddá lett bölcs: mert bölcs alapot
Bír bölcsségből költ bolondság, és
Tudós segélyt s magát az élcz kecsét,
Kecsessé tenni tanult bolondot.
RÓZSA.
Nem lángol oly csapongva ifju vér,
Mint ha komolyság lesz könnyelmüvé.
MÁRIA.
Fel nem tünik úgy a bolond hóbortja,
Mint ha jegyét a bölcs élczében hordja:
Mert élcze erejét reá veti,
Badarból érdemest mutatni ki.
Boyet jő.
HERCEGNŐ.
Ím Boyet: arczán kedv mosolyog.
BOYET.
Hol a herczegnő? – Jaj, megpukkadok
Nevettemben!
HERCEGNŐ.
Mi újság, Boyet?
BOYET.
Készülj, készülj fel, asszonyom! Szép hölgyek,
Fegyverre fel! Harczedzett sergek törnek
Nyugalmatokra. Sisakos szerelm
Ok-vértezetten meglepni közelg.
Vagy fussatok, mint gyávák, fejbefedve.
HERCEGNŐ.
Cupido ellen Szent Denis! Ki az,
Ki sóhajok sergével így riaszt?
BOYET.
Szemem’ hűs árnyu fügefa alatt
Félórányi álomra becsukám,
Midőn, ím! czélba vett nyugalmamat
Zavarva, árnyamhoz egymás után
Három társával a király közelge.
Vigyázva kúsztam a szomszédos cserbe,
S hallám, mit most ti fogtok hallani:
Itt lesznek ők azonnal álruhában;
Hirnökjök egy pajzán apród, a ki
Bemagolá mondókáját pompásan,
Tőlök tanulva taglejtéseket
S kiejtést. „Így beszélj, – így tartsd magad’!”
S minduntalan kétségeskedtenek,
Nem-e, fenséged’ látva, elakad:
„Mert,” szólt a herczeg „kit látsz, angyal lészen;
„Hanem azért ne félj, beszélj merészen!”
„Angyal?” mond ő „hisz az nem is csunya!
Az ördög inkább elriasztana!”
És mind nevettek s vállát veregették,
S a szilaj kópét szilajabbá tették.
Egyik kaczag, s dörzsölve tenyerét,
Hitet mond, hogy jobb szót se halla még.
A másik, csattantva hüvelykivel,
Kiált: „Fel! s jöjjön, minek jönni kell!”
Hajrát kiált ordítv’ a harmadik;
Sarkán fordulva hosszat elbukik
A negyedik, s a többi mind vele,
Oly vad szilaj kaczajjal, hogy eme
Pajzán kedv közt hóbortjok gátjaul
Szemökbe szinte kínos könny tolul.
HERCEGNŐ.
De szólj, beszélj, hozzánk készülnek ők?
BOYET.
Igen! S ruháik olyanok, minőt
Muszkák vagy oroszok viselnek, és
Szándékuk táncz, udvarlás, csevegés,
S a mint gyanítom, égő szivöket
Hölgyeiknek felajánlni jönnek,
Kiket eláruland a vett ajándok.
HERCEGNŐ.
Igen? Hiszen majd lesz rá gondunk. Lányok,
Álczázza el kiki magát. Akárhogy
Koldulnak is, ne részesüljenek
A kegyben, hogy arczunkba nézzenek.
Várj, Rózsa, ez ajándokot viseld te.
Hódoljon neked a király szerelme.
Ne édes, s a tiéd’ hadd én viseljem,
Hogy Biron úr tartson Rózsának engem,
Cseréljetek ti is: a kedvesek
Kijátszva így viszásan kérjenek.
KATINKA.
De e cserével, szólj, mit czélozol?
HERCEGNŐ.
Tervem czélja kijátszni tervöket:
Mert hisz ők csak tréfásan ingerkednek,
És czélom egyedül: szeggel szeget!
Hadd tudja meg kiki a vélt kedvesnek
Titkos gondolatát, s legközelebb,
Ha álcza nélkül üdvözöljük őket,
Érje a gúny a mostan gúnyüzőket.
RÓZSA.
De táncoljunk-e, hogyha tánczra kérnek?
HERCEGNŐ.
Halálért se! Lábunkat se mozdítsuk;
Kegyelmet sem adunk tudós beszédnek;
Sőt míg beszélnek, arczunk’ elfordítsuk.
BOYET.
Beszélőnek ily megvetés halál:
Szegény majd szerepéből kiesik!
HERCEGNŐ.
Azért teszem, s hiszem, ha kiesik,
egykönnyen ismét bele nem talál.
Nincs tréfa jobb, mint tréfát megtréfálni,
Máséból is magunknak azt csinálni.
S így mi megtréfáljuk tréfájokat
S a megtréfáltakon szégyen marad.(Trombitaszó.)
BOYET.
Harsog a kürt. Álczát! Az álczások jönnek!
(A hölgyek fölteszik álczáikat.)
A Király, Biron, Longaville és Dumaine, orosz ruhában s álczásan, Moly, Zenészek s Kiséret jönnek.
MOLY.
„Üdv a legdúsabb szépségnek a földön.”
BOYET.
Nem dúsabb szépség, mint dús tafota.
MOLY.
„A legszebb hölgyek szent koszoruja.”
(A nők hátat fordítanak.)
„Halandó arcznak, mely csak háttal fordult –”
BIRON.
„Szemmel,” kópé „szemmel!”
MOLY.
„Halandó arcznak, mely csak szemmel fordult.
„Menny –
BOYET.
Igazán „menj;” valóban!
MOLY.
„Mennybéli lények, kegygyel méltóztassatok
Lenézni bennünket –”
BIRON.
„Lenézni ránk!” süsők!
MOLY.
„Lenézni ránk szép napsugárzó szemmel, – szép napsugárzó szemmel –”
BOYET.
E melléknévre választ nem nyerendsz;
Jobb, mondd: „napa, sugárzó szemmel.”
MOLY.
Rám se figyelnek s ez kivesz sodromból.
BIRON.
Rám sem figyelnek s ez kivesz sodromból.
BIRON.
Ez hát ügyességed? Lódulj, kölyök!
RÓZSA.
Tudd meg, Boyet, ez idegenek czélját.
Óhajtjuk, hogy, ha nyelvünk’ értik, egy
Értelmesebb elmondja szándokuk’.
Tudd meg.
BOYET.
Mit akartok a herczegnővel?
BIRON.
Békét s barátságos látogatást.
RÓZSA.
Mit mondanak? mi szándokuk?
BOYET.
Csupán
Béke s barátságos látogatás.
RÓZSA.
Azt megnyerék; mondd nékik, menjenek.
BOYET.
Azt megnyerétek, most hát menjetek.
KIRÁLY.
Mondd néki, hogy sok mértföldet bejártunk,
Hogy járjunk egyet a gyepen velök.
BOYET.
Azt mondják, hogy sok mértföldet bejártak,
Hogy járjatok velök egyet a gyepen.
RÓZSA.
Nem úgy van! Kérdezd, hány hüvelyket számít
Egy mértföldre: ha oly sokat bejártak,
Könnyen megmondják egynek mértekét.
BOYET.
Hahogy mértföldeket jövétek eddig
S több mértföldet, azt kérdi a herczegnő,
Hogy egy mértföldre hány hüvelyk esik?
BIRON.
Mondd néki, fáradt lábbal jártuk be.
BOYET.
Hisz hallja ő is.
RÓZSA.
Mit bejártatok,
A fáradt mértföldeknek egyikére,
Mondd, hány fáradt hüvelyket számítasz?
BIRON.
Nem számítjuk, mit értetek teszünk:
Tisztünk oly gazdag és oly végtelen,
Hogy nem számítva teljesítjük azt.
Engedd arczádnak napját sütni ránk,
Hogy megimádjuk mint vademberek.
RÓZSA.
Arczám csak hold s hozzá felhő fedi.
KIRÁLY.
Ó boldog felhő, mely ezt teheti.
Süss, fényes hold – de felhőd’ félre vonva –
Szép csillagiddal nedves pilláinkra.
RÓZSA.
Nagyobbat kérj, szegény kérő tatár:
Hisz ez nem más, mint vízre holdsugár.
KIRÁLY.
Te mondod, s így nem sért a kérelem:
Vállalkozzál egy tánczra hát velem!
RÓZSA.
Gyorsan hát tánczra, hadd szóljon dalom!
(A zene szól.)
De nem! Nem kell táncz. Holdként változom.
KIRÁLY.
Nem tánczolsz? Honnan a gyors változás?
RÓZSA.
Holdnak tartál, s ez holdfogyatkozás.
KIRÁLY.
Mindig csak hold ő; ámde férfi én!
A zene szól: indulj meg zengzetén.
RÓZSA.
Fülem megindul.
KIRÁLY.
Indítsd lábadat.
RÓZSA.
Mint álczás idegenek jöttetek:
Kezet! – Nem tánczra ám! – Nem engedek!
KIRÁLY.
Hát mért a kéz?
RÓZSA.
Barátként válni el.
Az illemért. S a mérték így betelt!
KIRÁLY.
Mérj csak e mértékkel s engedj le még.
RÓZSA.
Ily olcsón csak ennyit engedheték.
KIRÁLY.
Szabd meg magad, mi társaságod ára?
RÓZSA.
Csak távozásod.
KIRÁLY.
Nem, nem, bizonyára.
RÓZSA.
Így meg nem alkuszunk: Isten veled.
Kétszer álczáddal, egy félszer veled!
KIRÁLY.
Ha nem tánczolsz, csevegjünk legalább.
RÓZSA.
Úgy titkosan –
KIRÁLY.
Ezt kedvemre adád!
(Titkon beszélnek.)
BIRON.
Hókezü hölgy, egy édes szó veled!
HERCEGNŐ.
Méz, tej, czukor: ím három is neked.
BIRON.
Ne három új (ha tetszik a negéd):
Márcz, máslás, malvazir. Nem jól veték?
Hat édes.
HERCEGNŐ.
Édes hetedik ég áldjon!
Hamis koczkát vetsz s így veled nem játszom.
BIRON.
Egy titkos szót!
HERCEGNŐ.
Csak édest ne!
BIRON.
Epém’
Ingerled!
HERCEGNŐ.
Epe? – Fanyar!
BIRON.
Így van helyén.
(Titkon beszélnek.)
DUMAINE (Máriához).
Nem váltanál egy szót velem?
MÁRIA.
Nevezd meg!
DUMAINE.
Szép hölgy!
MÁRIA.
Ezt mondod? Szép uram, ne, ezt vedd Szép hölgyedért.
DUMAINE.
Megyek, ha engeded,
Hogy titkon ennyit is szóljak veled.(Beszélgetnek.)
KATINKA (Longavillehoz).
Mit? S a te álczád nyelv nélkül maradt?
LONGAVILLE.
Szép hölgy, tudom, mi okból kérded ezt.
KATINKA.
Gyorsan, uram, sovárgom okodat!
LONGAVILLE.
A te álarczod két nyelvet fedez,
Mit nagysád álarczommal megfelez!
KATINKA.
Rossz! – S ha német mondja „Rossz,” ez nemde lő?
LONGAVILLE.
Ló, asszonyom?
KATINKA.
Nem, ló-uram!
LONGAVILLE.
Nem jó!
Felezzük meg.
KATINKA.
Nem leszek én feled:
Jobb lesz, ha paripának neveled.
LONGAVILLE.
Lám, tréfáiddal önmagad, csiped:
Nyeregre czélzasz. Fékezd élczidet.
KATINKA.
Ne várd be nyerged’, halj meg mint csikó.
LONGAVILLE.
Mígnem meghalnék, egy-két titkos szó –
KATINKA.
Jaj, ne nyeríts úgy, meghall a csikós.
(Beszélgetnek.)
BOYET.
A pajzán lányok nyelve élesebb,
Mint láthatatlan éllel a borotva,
Mely metsz hajat, mit szem ki sem vehet;
Az értelem érzékin túlfinomnak
Látszik vonatkozásuk, s, öltve szárnyakat,
Gyors szellemök, mint nyil, golyó, szél, gondolat.
RÓZSA.
Már szót se, lányok! Fel, legyen elég!
BIRON.
Szárazra verve gúnynyal mind a hány.
KIRÁLY.
Ég áldjon, lányok: élczetek silány.
(A Király, Urak, Moly, Zenészek s Kiséret elmennek.)
HERCEGNŐ.
Fagyos oroszaim, húsz „áldjon ég!”
Ez hát az a megbámult élczü faj!
BOYET.
Gyertyák: eloltja őket egy sohaj!
RÓZSA.
Élczök hízott, zsíros, kövér s kemény.
HERCEGNŐ.
Ó árva élcz-király, oly gúnyszegény!
Még felkötik magok’ hajnal előtt,
Vagy hogy arczuk’ nem látjuk már álczátlan.
A víg Biron sodrából hogy kijött.
RÓZSA.
Veszett helyzetben voltak ők mindnyájan.
Királyom szája már sirásra állt.
HERCEGNŐ.
Biron halálra esküvé magát.
MÁRIA.
Dumaine ajánlá hőn kardját s karát;
„Nem úgy,” mondám, s hősöm némára vált.
KATINKA.
Azt mondá Longaville, szivébe zárt.
S találd ki, hogy hítt?
HERCEGNŐ.
Hát – szívszorulásnak!
KATINKA.
Igen!
HERCEGNŐ.
Menj, kórság! tisztítsd a határt.
RÓZSA.
Silányabb népek jobb élczczel csatáznak!
De hát a herczeg esküdt kedvesem.
HERCEGNŐ.
Biron hitét én zálogul nyerém
KATINKA.
Született szolgám Longaville nekem.
MÁRIA.
Mint fájáé a héj, Dumaine enyém.
BOYET.
Hallgassatok rám, hölgyek, asszonyom.
Itt lesznek ők azonnal újra; még
Pedig saját bőrükben: mert nagyon
Kétlem, hogy e csinyt megemésztenék.
HERCEGNŐ.
Itt lesznek?
BOYET.
Isten látja, itt; s öröm-
Ugrándva, bár sántán még a bukástól.
Cseréljetek ajándokot, s midőn
Majd megjelennek, nyiljatok ki hőn,
Mint lenge rózsa nyári napsugártól.
HERCEGNŐ.
Nyiljunk, nyiljunk! – Beszélj értelmesebben.
BOYET.
Bimbózó rózsa a szép hölgy álarczczal;
Álarcztalan, piros színvegyületben,
Nyiló rózsa, felhőből feslő angyal.
HERCEGNŐ.
Mért e homály? Mondd, mit tegyünk, ha mint
Álczátlan udvarlók jönnek megint?
RÓZSA.
Jó asszonyom, ha követed tanácsom’,
Így is, úgy is maradjunk csak a gáncson.
Tegyünk panaszt, hogy muszka öltözetben
Volt itt néhány bomlott eszü, esetlen
Bohócz; csudáljuk, kik lehettek ők,
És hogy mi végre volt sátrunk előtt
A rossz játék, silány prologus, a
Nevetséges, nyers föllépés.
BOYET.
Ím, a
Kérők! Vonuljatok el, hölgyeim!
HERCEGNŐ.
Suhanj! – Sátorba! mint sikon a gim.
(A nők el.)
A Király, Biron, Longaville és Dumaine jönnek saját ruháikban.
KIRÁLY.
Légy üdvöz, szép uram! Hol a herczegnő?
BOYET.
Sátrába ment: tetszik felségednek
Mi szolgálatban hozzá küldeni?
KIRÁLY.
Ha meghallgatná kegygyel egy szavam’.
BOYET.
Én kész vagyok, s tudom, ő is, uram.
(Elmegy.)
BIRON.
E ficzkó kapkod élcz után, mint mag
Után galamb, s az őr nevében ad
Ki rajt; ő bucsút járó élczkufár,
Ki czikkével gyülést, vásárt bejár:
S mi, nagykereskedők, tanúm az ég,
Vaj bírjuk-é így a látszat kecsét?
Karon hord lányt, s ha Isten jó voltábul
Ádám lett volna, Éva is elcsábul;
Tud fölmetélni, suttog, s ő az ép,
Ki majd agyon nem csókolá kezét;
Divatmajom, csinosdi úrfi, ki
Csínnal szid rossz koczkát, ha játszani
Leül; középhangon dalol, elég
Középszerün, s ha bemutat, tegyék
Meg úgy mint ő! A nők édesnek tartják,
S a lépcső, ha rálép, csókolja talpát;
Virág ő, mely mindenkinek nevet,
Hogy lássanak halcsont szín fogai;
Adósa lesz a lelkiismeret,
Mely mézes nyelvünek nem mondja ki.
KIRÁLY.
Szívből kívánok hólyagot a nyelvre,
Mely apródunkat sodrából kivette.
A Herczegnő, Boyet által bejelentve, Rózsa, Mária, Katinka s Kiséret jönnek.
BIRON.
Ím itt jő. Illem, mi valál, mi nagy,
Míg ez nem mutatott, és most mi vagy!
KIRÁLY.
Üdvöz légy, édes hölgy, e szép napon.
HERCEGNŐ.
Napon a légy nem üdvös, úgy tudom.
KIRÁLY.
Szavamnak, kérlek, adj már jobb értelmet.
HERCEGNŐ.
Kivánj hát jobbat: van rá engedelmed.
KIRÁLY.
Meglátogatni jöttünk, s innen el-
Vezetni, nagysád engedelmivel.
HERCEGNŐ.
Maradj hitednél, mint e helytt én itten.
Nem kedveli a hitszegőt az Isten –
Sem én!
KIRÁLY.
Mért gáncsolod saját müved’?
Esküm’ szemed erénye törte meg.
HERCEGNŐ.
Ne gúnyold rénynek, mi bűnszámba mén!
Kit tett már hitszegővé az erény?
Nőbecsületemre – mely tiszta, mint
Szennyetlen liljom – fogadom neked:
Habár eltűrnöm kén’ ezernyi kínt,
Át nem lépendem én küszöbödet,
Nehogy gyülölt törő oka legyek
Egy szabadon tett égi eskünek.
KIRÁLY.
Ó te itt éltél olyan elhagyottan,
Nem látva, látogatlan: mily gyalázat!
HERCEGNŐ.
Nem úgy van, esküszöm, uram, nem úgy van!
Volt vígalom, hallánk csinos tréfákat;
Csak most ment el egy kis orosz csapat.
KIRÁLY.
Hogyan, orosz?
HERCEGNŐ.
Valóban az, uram.
RÓZSA.
Valót mondj, asszonyom. Nem úgy, uram!
Úrnőm (napi szokásinkhoz hiven)
Illemből érdemtelent is dicsér.
Mi négyen állottunk szemközt, igen,
Négy muszkával: egy órával felér,
Mit elfecsegtek, s uram, ezalatt
De egy bölcs szót hallhattunk volna csak!
Nem mondom, hogy bolondok; de bizony,
Ha szomjasak, filkókat űz a szomj.
BIRON.
E tréfa nékem száraz. Édes szépem,
Élczed bölcset bolonddá tesz: ha ép szem
Az égnek tűzszeméig felhatol,
Fényt fény vakít: a te eszed is oly
Természetü, hogy a roppant tömeg
Szegény bolondnak néz dús bölcseket.
RÓZSA.
Így bölcs és dús vagy; de e szem szerént.
BIRON.
Bolond vagyok s ágról szakadt szegény!
RÓZSA.
Megillet az, mit vészsz, méltányosan:
Azért nem bűn így elkapnod szavam’.
BIRON.
Ó mindenestül a tied vagyok!
RÓZSA.
S hóbortod?
BIRON.
Kevesbet nem adhatok.
RÓZSA.
Melyik sisak volt, melyben te valál?
BIRON.
Mikor, hol, mely’k sisak? Mért kérded ezt?
RÓZSA.
Imént, itt, az a felesleges tok,
Mely rosszat rejtett s jobbat mutatott.
KIRÁLY.
Kitudták! s most vérig bosszantanak.
DUMAINE.
Valljuk be és forditsuk el tréfára.
HERCEGNŐ.
Uram, rosszul vagy? Szemed oly zavart.
RÓZSA.
Segítség! fogd karát. Sápad, elájul –
Tengerbeteg tán? Hisz most jött Moszkvábul!
BIRON.
Így áraszt hitszegésre bajt az ég!
Hol a vas-arcz, melynek ez sem elég?
Itt állok, asszonyom: lődd rám nyilad’,
Gáncsod’ zavard, zudítsd rám gúnyodat,
Döfd szúró élczczel át buta eszem’,
Tépj el izekre éles szellemeddel:
Nem kérlek többé, hogy tánczolj velem,
Nem üldözlek már muszka öltözettel;
Írásra többé nem bízom magam’,
Sem iskolás gyerek nyelvére; nem,
Kedveshez nem járok álarczosan,
Sem vakhárfásként rímbe nem szedem
Vágyam’: szép szólamok, selymes szavak,
Czafrang s háromrétü hyperbolák,
S pedáns formák – ti nyári bogarak,
Míg a hívság nyüvét rám piszkolák –
Ím megtagadlak; s esküszöm fehér
Keztyüdre (ég látja a hó kezet),
Szavam ezentúl nem mond, hogyha kér,
Csak nyers igent s becsületes nemet.
S hogy kezdjem: ég úgy áldjon itt alant,
Szerelmem ép, szenny- és hézagtalan.
RÓZSA.
Csak szagtalant! Ne ilyen illatosan!
BIRON.
A régi baj szaga: ó tűrd tehát!
Még ben vagyok, nem hagyhatom oly gyorsan
Megállj – no – lássuk mostan már tovább.
E háromra „Ég irgalmazz”-t írj sorba:
Szivökben a ragály, már elkapák,
S a bajba őket szemetek sodorta.
Ben vannak ők; de ti sem szabadok,
Mert adományink’ látom rajtatok.
HERCEGNŐ.
Ó nem, mert szabadok, kik ezt adák.
BIRON.
Feladtuk állásunk’: ne űzz tovább.
RÓZSA.
Az nem igaz, feladva nincs állástok:
Nem is lehet, mert hisz ti támadátok.
BIRON.
Hagyj békét; semmi dolgom sincs veled.
RÓZSA.
Se lesz, ha szándokom szerint teszek.
BIRON.
Beszélj magad; elnyűtted élczemet.
KIRÁLY.
Nyers vétkünkért, szép hölgy, taníts egy szép
Mentségre.
HERCEGNŐ.
Legszebb, ha elismeréd.
Nem voltál itt előbb álarczosan?
KIRÁLY.
Itt voltam, asszonyom.
HERCEGNŐ.
Szándékosan?
KIRÁLY.
Szép asszonyom, igen.
HERCEGNŐ.
Nos, hát ha itt valál,
Hölgyed fülébe, mondd, mit suttogál?
KIRÁLY.
Hogy jobban szeretem egész világnál.
HERCEGNŐ.
S ha szavon fogna, tőle tán elállnál.
KIRÁLY.
Becsületemre, nem!
HERCEGNŐ.
Megállj! Csend, csend!
Már benne vagy: könnyen szeged hited’.
KIRÁLY.
Vess meg, ha ezt az esküt megszegem.
HERCEGNŐ.
Legyen! De hát megtartsd. Rózsám, szivem,
Mit suttogott füledbe az orosz?
RÓZSA.
Esküt tett, úrnőm, hogy többnek tekint
Mint drága szeme fényét, többre mint
A mindenséget, s még hozzá adá,
Hogy elvesz vagy mint hivem száll alá.
HERCEGNŐ.
Örvendeztesse meg az ég vele:
Szavát ő becsülettel váltja be.
KIRÁLY.
Mit, asszonyom? – Éltem- s hitemre! én
Ily esküt e nőnek nem esküvém.
RÓZSA.
De esküvél; s hogy lásd világosan:
Ím, ezt adád; s most vedd vissza, uram.
KIRÁLY.
Ezt s hitemet herczegnőmnek adám:
Felismerém az ékszerről karán.
HERCEGNŐ.
Bocsánat, sir, az ékszert ő viselte,
És Biron úr az én szivem kedveltje.
Nos, mit akarsz? Engem vagy ékszered’?
BIRON.
Egyik se kell, tartsd meg mindegyiket.
Átlátok a szitán: ti egyetértve,
Tervünket – ismervén már jó előre –
Kijátsztátok miként farsangi csínyt.
Hírét meghozta volt alkalmasint
Egy rossz bohócz, hírhordó, kegyvadász,
Tányérnyaló, kofa, újsághalász,
Ki arczát régen redőssé nevette,
S jó nevetőt tán meg is nevettetne.
S így tudván ezt, a nők ajándokink’
Cserélék föl, mi küljelek szerint
Indulva, puszta jelt kértünk meg, és
Megkétszerzők az első hitszegést,
S akarva is, véletlen is, szegénk.
S te vagy, ki okozád, hogy hűtlenek
Vagyunk, mulatságunk’ zavarva meg.
Nem ismered te a nők lábnyomát?
S mosolygsz szemök közé? nem állsz a tűz
S hátuk között, a tányért nyujtva át,
Míg rossz nyelved vígan tréfákat űz?
Apródunk’ megzavartad, ismerünk:
Ha meghalsz, szemfödőd rossz asszonyüng
Legyen. Mit? Rám vigyorgsz? Ez ám a szem!
Mint ólom-kard sebez!
BOYET.
Kedélyesen
Futottad meg a pályatért! Derék!
BIRON.
Lám, ismét csatakész. Nekem elég!
Kobak jő.
Jőjj, tiszta élcz, szép párbajnak vetsz véget.
KOBAK.
Én istenem! Uram, nevökben kérdezem,
A három hős jöhet-e már vagy sem?
BIRON.
Csak három?
KOBAK.
Nem, uram; de hát finomul áll,
Mert minden egyes hármat presentál.
BIRON.
S háromszor három, az kilencz.
KOBAK.
Nem az, uram; tisztesség nem esik szólván, azt reménylem, nem az. Soha sem ismertetitek el velünk, uram, biztosítlak, uram, tudjuk mi a mit tudunk, úgy reménylem:
Uram, háromszor három –
BIRON.
Nem kilencz?
KOBAK.
Tisztesség adassék, uram, tudjuk mi, hogy mennyire rúg.
BIRON.
Zeusre! én mindig azt hittem, hogy kilencz.
KOBAK.
Én istenem! Uram, nagy nyomoruság volna az, ha számvetés után kéne megélned, uram.
BIRON.
Hát mennyi?
KOBAK.
Én istenem! Uram, az actorok, a közbenszólók, uram, majd megmutatják magok, hogy mennyi; a mi a magam rolléjét illeti, én magam, a mint mondják, én csak egy embert affectálok, csak egy árva embert, a nagy Pampuskát.
BIRON.
Te a hősök egyike vagy?
KOBAK.
Őnekik tetszett azt gondolni, hogy elég hős vagyok arra való nézvest, hogy nagy Pampuskával megbirkózzam; a mi a magam személyét illeti, én nem ismerem ennek a hősnek a rangját, hanem hogy azért kiállok érte.
BIRON.
Menj hát, s mondd, hogy készüljenek. Előre!
KOBAK.
Rajta leszünk, hogy fáinyan vigyük ki dülőre.(Elmegy.)
BIRON.
Mi már kiálltuk a szégyent, uram, s nem árt, ha most
Náladnál s társidnál látnak silányabb játékost.
KIRÁLY.
Mondom, ne jöjjenek!
HERCEGNŐ.
Hadd jöjjenek, uram; mert lásd, igaz:
A legjobb tréfa öntudatlan az;
A hol méltánylatért küzd buzgalom,
S buzgó játékba ful a tartalom,
A zűrzavar ölt ott víg alakot;
Míg a szülésbe hal a nagy dolog.
BIRON.
Uram, játékunk jól talált képmása.
Armado jő.
ARMADO.
Felkent uram, királyi édes lehelletednek annyi kibocsájtásáért esedezem, a mennyi szükséges néhány szó hangoztatásához.
(Armado a Királylyal beszél s papirt ad át neki.)
HERCEGNŐ.
Ez az ember az Istent szolgálja?
BIRON.
Mért kérdezed?
HERCEGNŐ.
Nem úgy beszél, mintha az Isten teremtménye volna.
ARMADO.
Az mindegy, én gyönyörü, édes, mézes fejedelmem: mert esküszöm, az iskolamester kiválóképen fantastikus; nagyon hiú; nagyon, nagyon hiú; de hát a fortuna della guerrára teszszük, a mint mondják. Kívánom néked a lélek nyugalmát, legkirályibb gyülekezet.(Elmegy.)
KIRÁLY.
Úgy látszik e szerint, hogy igen jeles darabot adnak a hősökről. Ő trójai Hectort játsza, ama suhancz nagy Pompejust, a pap Sándort, Armado apródja Herculest, a paedagogus Makkabi Judást.
S ha e négy hős játéka sikerül,
Belőlök más ruhában másik öt kerül.
BIRON.
Először lép fel az öt –
KIRÁLY.
Tévedsz, a négy jön előbb!
BIRON.
A pedans, a Kevélydi, a kolduló barát, a bohócz, és a filkó:
A kilenczes koczkán kívül a nagy világ
(Ők azt hiszik) csak még egy ily dobást se lát.
KIRÁLY.
Dagadt vitorlákkal íme jön a naszád.
Kobak jön mint Pompejus.
KOBAK.
„Én Pompejus vagyok –”
BOYET.
Nem vagy: hazudsz!
KOBAK.
„Én Pompejus vagyok –”
BOYET.
Térdén párducz
Fejével.
BIRON.
Helyes! vén gúnyolódó: veled még barátságot kell kötnöm.
KOBAK.
„Én Pompejus vagyok, a kit vastagnak” –
DUMAINE.
„Nagynak!”
KOBAK.
Igazán, úgy áll, uram, nagynak!
„– nagynak hívnak a kit.
Izzasztván vérttel pajzszsal az ellenség hadait,
E partra véletlen jövék, kalandozván sokat,
S eme szép frank leány elé letészem kardomat.”
Ha nagyságod most azt mondaná, hogy: „Köszönöm Pompejus,” akkor én elvégeztem volna a magamét.
HERCEGNŐ.
Nagyon köszöntjük, nagy Pompejus.
KOBAK.
Nem igen érdemes annyira; hanem hogy azt reménylem, nagyszerün adtam; no a „nagyot” egy kicsit elhibáztam.
BIRON.
Kalapom egy peták ellen, Pompejus a legjava hős.
Sir Nathaniel jő mint Sándor.
NATHANIEL.
„Élvén ez nagy világon néki parancsoltam;
Kelet, dél és nyugatra hódítva hatoltam;
Hogy én vagyok nagy Sándor, pajzsom mondja nyiltan.”
BOYET.
Orrod „nemet” mond, mert hajlása nem erős.
BIRON.
Orrod „nemet” orront, finom szaglásu hős.
HERCEGNŐ.
Folytasd, jó Sándor, s ti hagyjátok zavaratlan.
NATHANIEL.
„Élvén ez nagy világon néki parancsoltam –”
BOYET.
Igaz, Sándor, helyes, valóban tagadhatlan.
BIRON.
Nagy Pompejus!
KOBAK.
A te szolgád és Kobak.
BIRON.
Vidd el ezt a hódítót, vidd el láb alól nagy Sándort.
KOBAK.
Ó! uram, (Nathanielhez) te tönkre silányítottad hódító Sándort. Lehuzzák ezért terólad azt a kipingált kántust; oroszlánodat, mely buzogányát tartva ül az árnyékszéken, Ajaxnak adják, s ez lesz a kilenczedik hős. Hódító, és nem mer beszélni? Fuss el láb alól szégyenletedben, Alexandrus. (Nathaniel el.) Ő – ha tetszéstekre van – bolondos siránkozó egy ember; látjátok, mily becsületes ember és mily hamar oda van. Ő valóban csodálatos jó szomszéd, és igazán, a java tekéző; de a mi Alexandrust illeti, én Istenem, látjátok hányadán van vele; egy kicsit nagyon is megsokalta. De jönnek itt hősök, a kik majd másképen mondják el, a mit tudnak.
HERCEGNŐ.
Állj félre, jó Pompejus.
Holofernes mint Judás, Moly mint Hercules jönnek.
HOLOFERNES.
„E kis csipet, ez adja Herculest,
Ki Cerberust megölte, három fejü kánist.
S bár kisded, törpe gyermek, meg ne vesd,
Mert megfojtá a kigyót e kis gyönge mánus.
És quoniám ő kiskoru levén,
Ergo az apologiát megírtam én.”
Adj megadnak némi állást elmeneteledben és tünj el.
(Moly elmegy.)
HOLOFERNES.
„Judás vagyok” –
DUMAINE.
Judás!
HOLOFERNES.
Nem Ischariotus, uram:
„Judás vagyok, a Makkabi család” –
DUMAINE.
Ha Makkabit meg család, úgy csalárd egy Judás vagy te.
BIRON.
Ő csókkal kereskedik. Hogy lettél Judássá?
HOLOFERNES.
„Judás vagyok” –
DUMAINE.
Csak a magad szégyenére: Judás!
HOLOFERNES.
Mit mondasz, uram?
BOYET.
Hogy Judás akaszsza fel magát.
HOLOFERNES.
Csak kezdd meg, uram, te, te vénebb vagy, s én nem veszem tréfára.
BIRON.
Helyesen, ficzkó, mert Judás se tréfára, hanem bodzafára akasztotta fel magát.
HOLOFERNES.
Nem veritek ki fejemből szerepemet.
BIRON.
Mert nincs fejed.
HOLOFERNES.
Hát ez mi?
BOYET.
Hárfa-agy.
DUMAINE.
Tű-gomb.
BIRON.
Karikába szorított halálfej.
LONGAVILLE.
Alig látható ábrázat régi római pénzen.
BOYET.
Caesar kardmarkolatja.
DUMAINE.
Csontba vésett arcz puskaporos szarun.
BIRON.
Szent György arczéle csaton.
DUMAINE.
Igen, még pedig ólomcsaton.
BIRON.
Igen, a milyent borbélyok viselnek kalapjokon. És most előre: mert helyre ütöttük fejedet.
HOLOFERNES.
Inkább elütöttétek helyéből.
BIRON.
Nem igaz, mert eléggé megfejeltünk.
HOLOFERNES.
Igen ám, csupa torzfejekkel.
BIRON.
S így tennék, hogyha bár oroszlán volnál;
De mert magló vagy, hát csak takarodjál.
BOYET.
Jó Makkabim, mit vársz még? – Ég veled!
DUMAINE.
Nevének első négy betüjét.
BIRON.
A magló makkot: jó maglóm, eredj.
HOLOFERNES.
Ez sem nagylelkü, sem nemes, sem nem alázatos.
BOYET.
Gyertyát Judás uramnak: a sötétben akadoz!
HERCZEGNŐ.
Jaj szegény Makkabi, téged ugyan megzavartak.
Armado jő mint Hector.
BIRON.
Hajts fejet, Achilles, itt jő fegyverben Hector.
DUMAINE.
Verjem bár magamat tréfámmal, ma víg akarok lenni.
KIRÁLY.
Hector ehhez képest csak trójai volt.
BOYET.
Hát ez Hector?
KIRÁLY.
Úgy hiszem, Hector nem volt ily takaros.
LONGAVILLE.
Lábikrája vastagabb, semhogy Hectoré lehetne.
DUMAINE.
Fölötte ikrás, bizonynyal.
BOYET.
Nem; legjobban áll neki, ha szűkbe öltözik.
BIRON.
Ez nem lehet Hector.
DUMAINE.
Vagy valami isten, vagy festész: mert pofákat csinál.
ARMADO.
„Fegyvert viselt Mavors, a hatalmas lándzsás,
Küldé ajándékát” –
DUMAINE.
Egy aranyfüstös talián diót.
BIRON.
Czitromot.
LONGAVILLE.
Szegfüszeggel megtüzdelve.
DUMAINE.
Nem, karmokkal.
ARMADO.
Csend!
„Fegyverviselt Mavors, a hatalmas lándzsás
Az il örökösnek küldé ajándékit;
Szusza olyan, hogy ő fegyvert forgat s ránt sás-
Kányi ellenségre reggeltől estvélig.
Virág vagyok én.”
DUMAINE.
Mákvirág.
LONGAVILLE.
De ménta.
ARMADO.
Édes Longaville uram, fékezd nyelvedet.
LONGAVILLE.
Inkább féktelenné kellene tennem, mert
Hectornak rohan.
DUMAINE.
Igen ám, mert Hector agár.
ARMADO.
Ezen édes harczfi meghala és rothad: édes galambjaim, ne verjétek az eltemetettek csontjait; mikor még lehelt, ember volt ő a talpán. – Hanem folytatni fogom mondókámat. Édes királyi nagysád, kölcsönözd nekem halló érzékeidet!
(Biron a Kobak fülébe sug.)
HERCZEGNŐ.
Beszélj, derék Hector; felette gyönyörködünk benned.
ARMADO.
Imádom édes kegyed papucsát.
BOYET.
Lábszám szereti.
DUMAINE.
Rőfszám már nem tud.
ARMADO.
„E Hector Hannibalt felülmulá.”
KOBAK.
A dolog sikerült, Hector pajtás, sikerült; már két hónap óta hordozza.
ARMADO.
Mit akarsz te?
KOBAK.
Isten bion, ha nem a becsületes trójait játszod, akkor az a szegény vászoncseléd oda van: hasában a gyerek már javában gyarapszik; terhes, még pedig tőled.
ARMADO.
Potenták között skandalizálsz-e engem? Rögtön meghalsz!
KOBAK.
Akkor Hectort megcsapják Jutka miatt, kit felcsinált, és felakasztják Pompejus miatt, kit megölt.
DUMAINE.
Ritka Pompejus te!
BOYET.
Hírneves Pompejus!
BIRON.
A nagynál is nagyobb: nagy, nagy, nagy Pompejus; Pompejus, a szörnyü!
DUMAINE.
Hector remeg.
BIRON.
Pompejus megindult: csak Átet, csak Átet! Uszítsátok, uszítsátok!
DUMAINE.
Hector ki fogja hívni párbajra.
BIRON.
Ki ő, s ha nem is volna benne több férfivér, mint mennyit egy bolha vacsorára elkölt.
ARMADO.
Az éjszaki sarkra! kihívlak.
KOBAK.
Nem akarok én sarokra menni, mint valami éjszaki ember; kaszabolni akarok én, még pedig karddal. Kérlek, engedjétek újra kölcsön vennem fegyverzetemet.
DUMAINE.
Helyet a lángra lobbant hősöknek!
KOBAK.
Egy ingben fogok megvívni.
DUMAINE.
Ő legelszántabb Pompejus!
MOLY.
Uram, hadd hangoljalak egy gomblyuknyival alábbra. Nem látod, Pompejus hogyan nekivetkőzött a harcznak? Mit gondolsz? El fogod veszíteni minden reputatiódat.
ARMADO.
Nemes urak és katonák, bocsássatok meg: én nem fogok egy ingben vívni.
DUMAINE.
Te nem tagadhatod meg: Pompejus volt a kihívó fél.
ARMADO.
Édes vérem, meg is tagadhatom, meg is tagadom.
BIRON.
Mi okot tudsz rá felhozni?
ARMADO.
A meztelen igazság az, hogy nincs ingem, gyapjuban járok poenitentia-tartás végett.
BOYET.
Valóban igaz, és pedig Rómában adták rá vászon hiján; s ezóta – akár meg is esküdjem rá – nem is viselt, csak Jutkától egy mosogató rongyot s ezt hordja szive felett emlékajándokul.
Mercade követ jő.
MERCADE.
Üdvöz légy, asszonyom,
HERCZEGNŐ.
Viszont mercade;
Csakhogy mulatságunkat zavarod.
MERCADE.
Búsan jövök, herczegnőm; nyelvemet
Nehéz hír nyomja. A király, atyád –
HERCZEGNŐ.
Meghalt! éltemre!
MERCADE.
Meg! – Ez volt regém.
BIRON.
El, hősök! a szín felhőkbe borul.
ARMADO.
Én részemről szabadabban lélekzem. Én az igazságtalanságnak az ő napját a discretio szűk hasadékán át néztem, s majd szerzek magamnak igazságot úgy, a hogy katonához illik.
(Hősök elmennek.)
KIRÁLY.
Hogy van fenséged?
HERCZEGNŐ.
Készülj, Boyet: ez éjjel útazunk.
KIRÁLY.
Ne még, ne, asszonyom. Kérlek, maradj.
HERCZEGNŐ.
Csak készülj. – Köszönet, nemes urak,
Minden szép fáradságtokért; s e hír
Leverte lelkemből kérlek, hogy bölcs
Józanságtok felejtse s mentse ki
Kedvünk csapongó pajkosságait:
Ha társalgásunkban merészen ön-
Magunkon túltevénk, oka csupán
Jóságtok volt. Hős lord, Isten veled.
Nehéz szív nyelve nem alázatos,
S ez mentse ki száraz köszönetem’
A nagy kegyért, mit oly könnyen nyerék.
KIRÁLY.
Minden ügyet elvégre az idő
Végpercze gyorsaságaként alakít,
S gyakran mintegy vesztében végzi el,
Mit hosszú per itéletlen hagyott.
S ha tiltja is a gyermek gyászos arcza
A víg szerelmi vallomást, e szent
Kérelmet, mely a gyászt legyőzni vágy;
De mert első a szerelem szine
Volt rajt, ne hagyd, hogy a gyász fellege
Czéljától elterelje. Elveszett
Barátért gyászolni nem oly előnyös
S jó, mint örülni új barátokon.
HERCZEGNŐ.
Nem értelek, hiszen búm kétszeres.
BIRON.
Csak egyszerü szó hat a bú fülébe.
S ím, e jelekben értsd meg a királyt:
Miattatok mulasztók el időnk’
S játszánk hamis játékot esküinkkel;
Szépségtek torzított bennünket el,
Czélunkkal ép ellenkező irányba
Terelvén kedvteléseinket, s mi
Nevetségesnek tűnék föl mibennünk –
Mint amúgy is vásott a szerelem,
Csapongó, csalfa, pajkos, mint gyerek,
Szem által létre híva, mint a szem,
Tele zavart képpel s alakzatokkal;
Cserélve tárgyat, mint a szem, ha tárgy
Után tárgy kél dús fényiben – e tarka
Ruhás alakj’ a pajkos szerelemnek,
Mit felvevénk, ha égi szemetekben
Nem illett eskünkhöz s komolyságunkhoz,
Úgy ép e bűnünket meglelt szemek
Csábítának rá, s így szerelmünk a
Tiétek lévén, ennek vétke is
Tiétek: mi magunkhoz hűtlenek
Valánk, hogy ép ez egy hűtlenség folytán
Örökké híveitek legyünk, a kik
Mindkettővé tevétek, hölgyeim.
S így a hűtlenség, bár magába’ bűn,
Magában tisztulva erény leszen.
HERCZEGNŐ.
Vevők szerelmi leveleitek’,
S ajándéktok’ szerelmi követül:
Ám lányias tanácsban udvarlásnak
S mulattató tréfának becsülők,
Mint fenhéjázást, mint időtöltést.
Ennél tovább tiszteletünkbe’ nem
Menénk, és így szerelmetek’ saját
Modortokban csak tréfának vevők.
DUMAINE.
Tréfánál levelink többet mutattak.
LONGAVILLE.
S tekintetünk is!
RÓZSA.
Nem tapasztalók.
KIRÁLY.
Igérjétek hát ez utolsó perczben
Szerelmetek’ meg.
HERCZEGNŐ.
Ez idő rövid
Ily végtelen frigy megkötésire.
Nem, nem, uram. Nagyon ben vagy a hit-
Szegésben s szereted bűnöd’; azért
Halld: ha szerelmemért (bár nincs okod)
Akarsz mit tenni, ezt tedd: nem bizom
Esküdben, de vonulj menten egy el-
Hagyott rideg remeteségbe és
Zárkózzál el világi kedvteléstől;
S légy ott, míg a tizenkét égi jel
Bejárja évi körfutását. A
Rideg magányban hogyha megmaradsz
Véred hevében tett ajánlatodnál;
Ha fagy, böjt, rossz lakás, vékony ruha
Meg nem törik szerelmed szép virágát,
S kiállván a próbát, szerelmed él:
Úgy, ha végsőt lehell az év, jer és
Kérj meg ez érdemek alapján, s én,
E szűzi kézre! mely most a tiédet
Csókolja, a tiéd leszek. Én addig
Keservemmel gyászházba zárkozom
És hullatom panaszló könnyemet
Atyám halálának emlékeül.
Tagadd meg ezt, és kéz kézből kivéve,
Nem tarthatunk igényt egymás szivére.
KIRÁLY.
Ha ezt megtagadom vagy mást, mi drágább,
Hogy nyugalommal kendőzzem erőm’:
Szörnyü halál oltsa szemem világát!
Kebledben él szivem mindegyre hőn.
BIRON.
S te mit igérsz, szerelmem, mit igérsz?
RÓZSA.
Tisztulnod kell hasonlag; sok bünöd
Van: szenny és hitszegés bélyegze meg.
S ha megnyerni kivánod kegyemet,
Tizenkét hónapig tűrj s szüntelen
Beteg nép fáradt ágyát látogasd.
DUMAINE.
S te mit igérsz, szerelmem, mit nekem?
KATINKA.
Nőt! Tisztességet, jóllétet, szakált;
Háromszoros szerelemmel e hármat.
DUMAINE.
Nemes hölgy, mondjam-e, hogy köszönöm?
KATINKA.
Nem úgy! – Egy évig nékem hasztalan
Beszél a sima kérő, jó uram.
Jőj, hogyha majd úrnőmért jő urad.
S ha lesz szerelmem, néked is jutand.
DUMAINE.
Állandóan leszek addig hived.
KATINKA.
Csak esküt ne, mert újra megszeged.
LONGAVILLE.
Mit szól Mari?
MÁRIA.
Ha az év véget ér,
Sötét gyászon hű szeretőt cserél.
LONGAVILLE.
Hosszú idő!
MÁRIA.
Annál hasonlóbb hozzád:
Kevés bírja ily ifjan tested hosszát.
BIRON.
Hová gondolsz? Kisasszony, nézz reám;
Szemembe nézz, szivemnek ablakába,
Hol szende kérés várja válaszod’.
Mondd, hogy szolgáljam meg szerelmedet?
RÓZSA.
Gyakran hallám híred’, uram: a nagy
Világ beszédes nyelve tégedet
Tréfálkodónak hirdetget, a ki
Hasonlatokkal, metsző gúnynyal él,
Melyekkel semmi állást sem kimélsz,
Mi csak élczed hatalmába kerül,
Hogy ez ürömtől megmentsem agyad’
S egyszersmind engem is megnyerj, ha tetszik
– Mi nélkül engem nem nyerhetni meg –:
Ez évben látogasd naponta a
Néma betegeket; beszélj halkan
Szegény nyögőkkel, és czélod legyen,
Hogy élczednek minden fogásival
Kintehetlent mosolyra ingerelj.
BIRON.
Halál torkát kaczajra ingerelni?
Ezt nem lehet! – Lehetlen ez! Halál-
Harczban a lélek kedvre nem derül.
RÓZSA.
Így kell hát fékezni a gúnyos nyelvet,
Melynek a köszönet hitvány hatás,
Melylyel silány mosolygó hallgató
Adóz bolondnak? A siker annak
Fülében rejlik, ki hallgatja, nem
A tréfáló nyelvében; ám, ha ön-
Nyögésök zajától dugult beteg
Fülek hiú élczidre hallgatandnak,
Folytasd, s hibáddal együtt elfogadlak;
De ha nem hallgatnak: vesd élczed’ el,
S én e hibád nélkül találjalak,
Nagyon örülve jobbulásodon.
BIRON.
Egy évig? Jó, legyen, mindegy nekem:
Egy évig kórházban élczeskedem.
HERCZEGNŐ.
Így, édes herczegem, s most búcsuzom.
KIRÁLY.
Nem, szép hölgy, kisérünk a mesgyeig.
BIRON.
Ma nem szokás szerint esik a vég:
Jutkát nem kap Jakab; bár hölgyeink
Oly könnyen vígjátékká teheték.
KIRÁLY.
Egy évig, sir, s egy nap tart az egész,
S meglesz –
BIRON.
Játéknak hosszú és nehéz!
Armado jön.
ARMADO.
Édes felség, engedd meg –
HERCZEGNŐ.
Nem ez volt Hector?
DUMAINE.
A trójai hős lovag.
ARMADO.
Királyi ujjaidat akarom megcsókolni s aztán búcsut veszek. Fogadalmas vagyok: megfogadtam Jutkának édes szerelmeért három évig az eke szarvát tartani. De, felette nagyra becsült felségeim, nem akarjátok meghallgatni a dialogust, mit ama két tudós férfiú készíte a bagoly s a kakuk dicséretére? Előadásunk befejezésére vala szánva.
KIRÁLY.
Hívd őket hamar; meghallgatjuk.
ARMADO.
Hahó! Jöjjetek!
Holofernes, Nathaniel, Moly, Kobak és Mások jönnek.
Ez az oldal Hiems, a tél; emez Ver, a tavasz; az egyiket képviseli a bagoly, a másikat a kakuk. Ver, kezdd rá.
Dal.
I.
TAVASZ.
Ha tarka boncs, kék ibolyák
S ezüst fehérlő tőzikék,
Ha sárgaszínü primulák
Festik a rét pompás himét:
Férjet bosszantva elsuhan
S dall a kakuk a fán vigan.
Koku!
Koku, koku, oh szörnyü szó,
Férjek fülének borzasztó.
II.
Ha pásztor fiú zabszár sipon,
Szántó mereng pityer dalán,
Galamb, örvös, bug árnyakon,
S vászont öntöz napon a lány:
Férjet bosszantva, stb.
III.
TÉL.
Ha jégcsap lóg az ereszen,
S a pásztor markába lehell;
Tamás a tűzre fát teszen,
S tejet cseberben fagyva lel;
Ha vér jeged, ha út bomol,
Sír éjente fagyos bagoly:
Huhu!
Kuvik, huhu, mily víg dal ez,
Míg vastag Jutka sert felez.
IV.
Ha mindenünnen a szél fütyül;
A pap szava kehébe ful;
A kis madárka hóban ül;
Ha Dorka orra kipirul;
Sustorg a tepsiben a zsír;
Fagyos bagoly éjente sír:
Huhu!
Kuvik, huhu, mily víg dal ez,
Míg vastag Jutka sert felez.
ARMADO.
Mercur szavai nyersen hangzanak Apollo dala után. Ti arra, mi erre!(Mind el.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem