BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
A Sok hűhó semmiért származási idejét meglehetős biztossággal 1598 és 1600 közé lehet tenni. Meres 1598-iki lajstromában még nem fordúl elő s 1600-ban már megjelent Andrew Wise és William Ashley kiadásában, még pedig mint olyan darab, melyet már többször előadtak. E negyedrét-kiadás szövegét vette át az 1623-iki folio-kiadás is. A Kisfaludy-társaság magyar Shakspere-jében Arany László fordításában jelent meg; a nemzeti színházban 1876-ban került először színre.
Forrása az 1562-ben meghalt olasz novellista, Bandello „Come il Signore Timbreo di Cardona, essendo col Re Pietro d’Arragona in Messina, s’innamora di Fenicia Lionato stb.” (Hogyan szeretett Fenicia Lionatóba Timbreo di Cardona úr, midőn arragoniai Péter királylyal Messinában volt) czímű elbeszélése volt, mely főbb vonásaiban így szól: 1283-ban a francziákat, kik birtokba vették volt Siciliát, a lakosság egyetemes fellázadása, az úgynevezett siciliai vecsernye, felkonczolta, és III. Miklós pápa arragoniai Pedro királynak adományozta a szigetet, ki nagy tengeri csatát nyert vetélytársa, nápolyi Károly ellen és Messina városát választotta székhelyül. Itt fényes diadalünnepet tartott, lovagjátékokkal és mindennemű vigalmakkal. Ez alkalommal egyik legvitézebb, leggazdagabb és legelőkelőbb lovagja, Timbreo di Cardona, hevesen beleszeretett Feniciába, Lionato, nemes, de elszegényedett siciliai leányába. Mivel a leány nyájasan viszonozta köszöntéseit, azt remélte, hogy könnyen hozzá fog jutni, s egyre-másra küldte hozzá követeit levelekkel és ajándékokkal, de csak azt a választ nyerte a leánytól, hogy jövendő férjének szeplőtlen szüzességet akar vinni hozományul. Végre Timbreo tisztességgel kérte meg a leány kezét, melyet örömmel oda is igértek neki. Egész Messina tetszéssel fogadta az eljegyzést, kivéve Girondo Olerio Valenzianót, egy vitéz és tekintélyes fiatal nemest, ki maga is vágyott Fenicia kezére. Timbreóval eddig szoros barátságban élt s szerelmöket kölcsönösen eltitkolták egymás elől. Girondo most össze akarta veszíteni Timbreót kedvesével, hogy a zavarosban halászhasson. E czélra felfogadott egy embert, ki Timbreóhoz menve, így szólt hozzá: „Azt hallám tegnap, hogy nőűl készülsz venni Lionato leányát, Feniciát. Vigyázz, mit tészsz. Ismerek itt valakit, ki a leányt kétszer vagy háromszor hetenként meglátogatja éjjel és kegyeiben részesül. Ma este is hozzá készül, s én mint rendesen, Lionato házáig kisérem. Ha megigéred, hogy egyikünkön sem veszel megtorlást, úgy intézem a dolgot, hogy tanúja légy az esetnek.” Timbreót úgy kivette sodrából ez elbeszélés, hogy minden itélő képességét elvesztette, nem kétkedett Fenicia bűnében és a leghevesebb haragnak engedtek át magát. Erre összebeszéltek, hogy Timbreo éjjeli három órakor lesbe áll a romba dőlt épületben, mely szemben volt Lionato kertjével. Ez oldal felé voltak Lionato egyik termének ablakai, honnan Fenicia nem ritkán a kertbe szokott nézni, míg a tulajdonképeni lakószobák egy más szárnyban voltak.
Girondo nagyon megörülve terve kedvező haladásának, egyik szolgáját pompás ruhába öltöztette, s azon fiatal emberrel, ki Timbreóval beszélt, és egy harmadikkal, ki lajtorját vitt, a megállapított órában útnak eresztette. Timbreo, a legboldogtalanabb féltékenységtől gyötörve, már félórával előbb a romok közt volt, míg végre közeledő lépteket és suttogó hangokat hallott. Csakhamar észrevett három embert, kiknek egyikében tegnapi látogatójára ismert, míg a másik kettőre nem tudott emlékezni. Közelébe érve így szólt a felcziczomázott szolga a létravivőhöz: „Szép halkan állítsd a létrát az ablakhoz, hogy zajt ne üss; Fenicia az utolsó alkalommal azt mondá, hogy nagyon hevesen támasztád oda.” Timbreo alig tudott e szavaknál dühén uralkodni, de visszagondolt igéretére s meg akarta várni a dolog lefolyását. De midőn látta, hogy azok Lionato egy nyitott ablaka felé mentek, a létrát halkan odatámasztották és egyikök bemászott, egész haragja Fenicia ellen fordúlt; eddigi szerelme kegyetlen gyűlöletté változott, s nem várva be vetélytársa visszatértét, haza ment. Így a szolga ismét nyugodtan lemászhatott a létrán és megvihette Girondónak az örvendetes hírt, hogy a csel teljesen sikerült. Másnap reggel Timbreo ugyanazon urat, ki kérője volt Lionatónál, az utóbbihoz küldte, s az egész család jelenlétében a következő izenetet adta át neki: „Timbreo úr tudtodra adja, hogy nézz más vő után, mert nem szándéka ipává tenni téged; nem ugyan a te hibádból, mert téged becsületesnek tart, hanem mert Feniciánál saját szemével látta azt, a mit különben soha se hitt volna el. Neked, Fenicia, azt izeni általam, hogy szerelme több köszönetet érdemelt volna; legyen tied a férfi, kinek oda adtad szüzességedet; ő lemond rólad, mivel előbb tetted szarvassá, mint férjeddé.” Lionato eleinte alig talált szavakat ez izenetre, aztán így szólt a hirnökhöz: „Mindjárt kezdetben kételkedtem, midőn megkérték leányom kezét, hogy Timbreo úr komolyan veszi, mert vagyonra és rangra nézve nem vagyok vele egyenlő. De azt hiszem, ha megbánta a dolgot, elég lett volna egyszerűen azt mondania, hogy nem akarja leányomat, mint hogy így meggyalázza. Jól tudom, hogy a világon sok minden lehetséges, de azt is tudom, mint van nevelve leányom, s ismerem erkölcseit és gondolkozását. Az igazságos isten napfényre fogja majd hozni az igazságot.” Fenicia a hamis vádtól lelke mélyében megsebezve, görcsökbe esett s élet és halál közt vergődött. Nagy nehezen tudták meleg takarókkal és más szerekkel ismét magához térítni. Mivel orvosokért küldtek, elterjedt a hír Messinában, hogy súlyosan megbetegedett, és sok női rokona és barátja sietett látogatására. Midőn megtudták szenvedése okát, mindnyájan megegyeztek abban, hogy Timbreo eljárását a legkeserűbben elitélték és szánták Feniciát. A beteg szűz, ki mindent végig hallgatott, összeszedte erre minden erejét és így szólt hozzájok: „Tisztelt asszonyok, töröljétek le részvevő könnyeiteket, melyek csak megújítják fájdalmamat és semmit sem tesznek jóvá. Türelemmel akarom elviselni, a mit az isten rendelt. Nem az eltaszítás, bármily nehezemre esik, volt az, mely engem oly mélyen megrendített és a legnagyobb fájdalommal töltött el, hanem annak a módja. Timbreo egyszerűen mondhatta volna, hogy nem akar nőül venni, s így minden jól lett volna; most azonban Messina minden lakosa oly bűn miatt fog elitélni, melyre soha nem gondoltam, annál kevésbbé követtem el. Jól tudtam, hogy rangom nem felel meg Timbreo úrénak és épen oly kevéssé családom vagyona. A mi azonban nemességünket illeti, a Lionato-család egyike a sziget legrégibb családjainak s már a Megváltó megtestesülése előtt a legtekintélyesebb családok közé tartozott. De ha nem is vagyok méltó ily előkelő és gazdag lovagra, mégis a legméltatlanabb módon taszított el, mert soha sem jutott eszembe, másnak ajándékozni azt, a mi a férjet illeti. Isten a tanúm, hogy igazat beszélek. Az ő bölcsesége szabta reám e megpróbáltatást, talán üdvösségemre. Mert ha állásomon felűl mentem volna férjhez, talán büszke és elbizott lettem volna. Azért minden bölcs akaratára bízok; s üdvösségemre fordítja e bánatomat is. Csak arra kérem alázattal, nyissa fel Timbreo úr szemeit, nem hogy ismét menyasszonyául fogadjon, mert közel érzem végemet, hanem hogy előtte s az egész világ előtt megtisztuljon meggyalázott emlékem. Tegyen mást s legyen mással boldoggá; nekem nemsokára elég lesz néhány marék föld. Atyámnak és anyámnak, valamint minden rokonomnak és barátomnak haldokló szavamat adom zálogul, hogy ártatlan vagyok, és bízom benne, hogy isten itélőszéke előtt fölmentést nyerek. És ezzel annak ajánlom lelkemet, kitől nyertem.” Fenicia utolsó szavai érthetetlen mormogásba mentek át, hideg verejték fedte tagjait s mintegy holtan hanyatlott hátra. A jelenlevő orvosok azon véleményben voltak, hogy a fájdalom megtörte szivét, és eltávoztak. Több óráig maradt a szűz e halálszerű állapotban, s szülei és barátjai mint elhúnytat siratták. Miután a többi vendég eltávozott, csak Lionato egy sógornője maradt vissza, hogy a boldogtalan anyának segítségére legyen a holttest megmosásában, melynek eltakarítása a következő napra volt kitűzve. A meleg vízzel való mosás ismét fölébreszté Fenicia életerejét, kinek lélekzete és érverése hét óráig megakadt, s mozgatni kezdte tagjait és felnyitotta szemét. Midőn anyja és nagynénje ezt észrevette, eleinte megrémültek, de csakhamar összeszedték magokat és mindent megtettek, hogy életre keltsék. Végre teljesen magához tért s kérdé, hol van? „Anyáddal és nagynénéddel,” válaszolt anyja, „olyan mély ájulásban feküdtél, hogy halottnak tartottunk; de istennek hála, még élsz.” „Ah! viszonzá Fenicia, jobb volna halottnak lennem, hogy nyomorúságom véget ért volna.” „Gyermekem, felelt az anya, add meg magadat isten akaratának, ki megtartja éltedet s mindent jóra fog fordítni.” Erre előhívta férjét, s tanácskozni kezdtek a teendők felől. Lionato azt határozá, hogy leánya újraébredése titokban maradjon, s titokban testvére Girolamo mezei jószágára viteti Feniciát, hogy néhány év múlva más név alatt ismét belépjen a társaságba. Úgy is történt. És a következő napon Lionato ünnepélyes temetést tartott és minden rokonával egy koporsót kisért, melybe valami nehéz tárgyat tétetett, a sírbotba. Egész Messina erről beszélt, s csak egy hang volt mindenek szájában, kik sajnálkoztak a boldogtalan Fenicia fölött és keményen kárhoztatták Timbreót. Timbreo is kezdett magába szállni és nagy nyugtalanság lepte meg. Magára akarta ugyan beszélni, hogy helyesen cselekedett, mivel saját szemével látta, mint lopózott egy ember Fenicia ablakához. De nyugodtabb megfontolás után mégis kétségei támadtak, mivel a Lionato-ház azon szárnya, hol az ismeretlen felmászott, lakatlan volt és Fenicia csak szüleinek hálószobáján át juthatott volna oda. Még többet szenvedett Girondo, ki a leányt őszintén szerette s most gyilkosának érezte magát. Sem enni, sem aludni nem tudott, őrjöngve bolyongott s néha közel volt hozzá, hogy megölje magát. Végre nem bírhatta tovább, fölkereste Timbreót, ki a király asztalától épen haza ment, és így szólt hozzá: „Timbreo úr, ha nem vagyok terhedre, tedd meg nekem a szívességet és kövess.” Erre a templomhoz vezette, melyben Fenicia el volt temetve, a bejáratnál elbocsátotta szolgáit s kérte Timbreót, hogy ugyanezt tegye. Kiséret nélkül léptek a templomba, melyben senki sem volt kívülök; és itt Girondo barátját a kápolnába vezette, melyben Fenicia emlék-köve állt, letérdelt a vélt sír előtt, kivonta tőrét s a következő szavakkal adta Timbreo kezébe: „Nemes lovag, mértéken fölűl vétkeztem ellened, de nem azért jöttem, hogy bocsánatodat kérjem, mert bűnöm nem nyerhet bocsánatot, hanem arra kérlek, hajts végre egy lovagias és istennek tetsző tettet, e gonosz kebelbe döfve a tőrt és áldozatul adva életemet a boldogtalan, ártatlan Fenicia hamvainak; mert e sírboltban temették el néhány nappal ezelőtt s én voltam gonosz oka halálának. Ha irgalmasabb vagy irántam, mint én magam, s megtagadod kérésemet, saját kezemmel hajtom végre magamon a bosszú munkáját. De ha e pillanatig a nagylelkű ember vagy, a mi mindig voltál, akkor nem fogsz habozni, megszerezni magadnak és szegény Feniciának a méltó bosszú adóját.” Csak most tudta meg Timbreo, hogy Fenicia holtteste fekszik itt, s ez, valamint Girondo szavai úgy megragadták, hogy könnyekre fakadt. Messze eldobta magától a tőrt, s kérte Girondot, hogy keljen föl s összefüggőleg mondjon el neki mindent, mire ez a következő vallomást tette: „Tudd meg, hogy Feniciát mindennél jobban szerettem a világon, s ha még száz évig élnék szenvedésben, ez sem lenne elegendő vezeklés azért, hogy oka voltam e leány siralmas halálának. Midőn ugyanis egy nyájas pillantást sem nyertem tőle, az a remény ámított, hogy az enyém lehet, ha sikerülne meghiúsítanom veled való nászát. Így amaz aljas tervet szőttem, melynél fogva elhitettem veled, hogy méltatlan reád. Az ember, kit éjjel ablakába mászni láttál, szolgám volt, s azt is, ki az első hírt vitte neked, én vesztegettem meg és fogadtam fel. Te eltaszítád őt magadtól s a boldogtalan megtört szívvel most itt fekszik eltemetve. Én voltam gyilkosa, bakója, s most térdeimen esengek, állj bosszút rajtam, mert tettem öntudata teherré teszi éltemet.” Timbreo keservesen sírt ezeket hallva, de belátta, hogy Girondón bosszút állva, nem támasztja fel Feniciát; azért elhatározá, megbocsátni amannak s mindent megtenni a halott meggyalázott becsületének helyreállítására. Így szólt tehát Girondóhoz: „Adná isten, hogy soha se születtem volna, vagy süketen jöttem volna a világra, hogy ne halljak ily borzasztó dolgokat! Soha sem leszek többé vidám, tudva, hogy én vagyok ama leány gyilkosa, kinek szerelme és erénye jobb jutalmat érdemelt volna, mint meggyalázást és rágalmat. De mivel az isten így rendelte, s a megtörténtet lehet ugyan kárhoztatni, de nem megváltoztatni, nem akarom még barátomat is elveszteni és fájdalmamat megkettőztetni. Egy dologért azonban szemrehányást kell tennem, hogy nem fedezted föl előttem szerelmedet, mert akkor visszaléptem volna s vágyaimat feláldoztam volna barátságomnak, vagy te mondtál volna le igényeidről az enyéim javára, és mind e baj nem történt volna. Most hadd legyen első gondunk, Fenicia nevét megtisztítni a meg nem érdemlett folttól, először rokonai előtt, aztán az egész városban.” Girondo könnyezve köszönte meg nagylelkű bocsánatot s késznek nyilatkozott mindenre, a mit akar, mert rabszolgájává teszi magát. Miután mindketten Fenicia sírjánál térdelve, szelleméhez fohászkodtak, Lionato házába mentek. Timbreo itt elbeszélte a történteket s Girondóval a szülék lábai elé vetette magát, hogy bocsánatukért könyörögjön. Lionato örömkönnyek közt ölelte át, szívesen megadta bocsánatát s hálát adott istennek, hogy napvilágra hozta leánya ártatlanságát. Ekkor így szólt hozzá Timbreo: „Atyám, mivel a sors meghiúsította legkedvesebb vágyamat vőddé lehetni, esedezem, rendelkezzél velem és mindenemmel, mintha fiad volnék. Tégy boldoggá parancsaiddal és semmi sem lesz nekem nehéz, a mit tennem kell érted.” Az aggastyán így felelt erre: „Mivel ily nemeslelkű vagy, kérlek szerelmedre, melyet gyermekem iránt tápláltál, ne gondolj házasságra, mielőtt tudtomra nem adod, és akkor fogadj el kezemből egy nőt, ha megnyeri tetszésedet.” E kötelezettség csekély elégtételnek látszott Timbreo előtt, és szivesen beleegyezett. Messinában hamar közhírré lett, hogy Feniciát ártatlanul rágalmazták; s a szüzet magát atyja azonnal hirnök által tudósította, hogy becsülete tökéletesen helyre van állítva. Lionato egy egész évet engedett elmulni, a nélkül, hogy Timbreót és Girondót tudósítaná Fenicia életben létéről. Ez e közben még nagyobb és szebb lett, mint valaha, és mellette húga Belfiore, valóban szép virág, dicső szűzzé fejlődött. Most már megérkezettnek hitte az időt Lionato, és egy napon így szólt Timbreóhoz: „Fel akarlak oldani irántam való kötelezettséged alól. Nemes kisasszonyt választék nőül számodra, ki bizonyára megnyeri tetszésedet, mert éppen oly gazdag szépségben, mint erényben. Vasárnap reggel néhány rokonommal és barátommal elhozlak téged és Girondo urat lakástokról, honnan egy mezei jószágra megyünk, nem messze a várostól, hogy ott előbb misét hallgassunk s aztán megismertessünk a hölgygyel, kit számodra választottam.” Úgy is történt. Midőn a társaság mise után a mezei lak termébe lépett, nemsokára több asszony és leány lépett be a mellékszobából, köztük Fenicia és Belfiore, mindnyájok közűl kiválva, mind a hold a csillagok közűl. Lionato most kezén fogta Timbreót, Feniciához vezette és így szólt: „Bemutatom neked, lovag úr, Lucilla kisasszonyt, kit nődül szántam, ha szeretni tudod.” Timbreo, kinek már előbb feltünt a szűz szépsége, hirtelen viszonzá: „Atyám, elfogadom a kisasszonyt, kit nőmül választál s kit királyra méltónak tartok, és ezennel hites menyasszonyomnak nyilvánítom, ha akarata megegyezik az enyémmel.” Mire Fenicia így felelt: „Kész vagyok mindenre, mit Lionato úr parancsol.” „És én, szép kisasszony, viszonzá ez, kérlek, fogadd férjedül Timbreo urat.” Egy pap is készen állt már, ki a párt azonnal összeadta. Az ünnepély után rögtön asztalhoz ültek. Timbreo már új arájának első megpillantásakor leírhatatlan megindulást érzett, s úgy volt, mintha minden szerelem átment volna rá, melyet Fenicia iránt érzett. Midőn a lakoma vége felé járt, tréfásan így szólt hozzá Fenicia nagynénje, ki mellette ült: „Vőlegény úr, első ízben vagy most eljegyezve?” Nem tudta visszafojtani könnyeit, midőn így felelt: „Tisztelt asszonyság, kérdésed megújítja egy szomorú esemény emlékét, mely elkeseríti s talán meg is fogja rövidítni életemet. Mert bármily boldoggá tesz Lucilla bírása, még sem feledhetek el egy másikat, kinek emléke féreg gyanánt rágja szivemet, mert én voltam oka meg nem érdemelt kora halálnak.” A mint ezt mondá, közbe vágott Girondo, ki vele szemben Belfiore mellett ült, és magát vádolta mint az egyedűli bűnöst. A néni most közelebbi körűlmények után kérdezősködött, és Timbreo keserű töredelemmel és bőséges könnyhullatással elbeszélte, mi történt közte és Fenicia közt. Mindenki mélyen megindult, de a néni tovább folytatá kérdéseit: „Mondd, lovag úr, mit adtál volna, ha első kedvesedet föltámaszthatod?” „Esküszöm az istenre, viszonzá Timbreo, hogy új arám tökéletesen boldoggá tesz; de a halott feltámasztásáért nemcsak egész vagyonomat, hanem fél életemet is oda adtam volna.” E szavakra Lionato nem tarthatta többé magát és mondá: „Tetteid, kedves fiam, rosszul illenek szavaidhoz, mert ma nőül vetted kedves Feniciádat s órákig ültél mellette a nélkül, hogy megismernéd; ez a te forró szerelmed?” Csak ekkor nyílt meg végre Timbreo szeme, s átölelve Feniciát az emberi boldogság tetőpontját érzé magát. Nem kevésbbé volt boldog Girondo, ki Fenicia lábaihoz vetette magát és bocsánatáért könyörgött. Fenicia nyájasan fölemelte s arra kérte őt és férjét, hogy ne gondoljanak többé amaz eseményre.
Ez az elbeszélés volt forrása Héro és Claudio történetének, a dráma egyik és látszólag fő cselekvényének. Látszólag, mert a másik pár, mely eredetét a költő szabad leleményéből vette, Bencze és Beátrisz viszonya, összeütközése és egyesülése nemcsak párhuzamosan halad az előbbiek történetével, hanem annyira kiemelkedik, annyira magára vonja a figyelmet, hogy sokan ezt mondják a dráma főcselekvényének, mely elsőnek született meg a költő agyában s döntőleg hatott rá a vígjáték megírásában. Két jellemet akart itt egymással szembe állítni, melyek egyformán tele vannak kiapadhatatlan elmésséggel, ellenállhatatlan vidámsággal, csipkedő éleselmüséggel és különböző neműek. Két ily egyenlő természetű és ugyanazon nemű ember nem állhatná ki sokáig egymás mellett; a férfi és a nő azonban addig csipkedi egymást, míg a sok ingerkedésből szerelem lesz. Két ily természetű és külön nemű ember ellenállhatatlanúl vonzódik egymáshoz, eleinte nem szerelemből, hanem inkább harczvágyból, lehet mondani, gyűlöletből, mert mindegyik a saját hibáját látja a másikban, s míg ezt meggyűlöli, lassankint megszünik önmagát szeretni; de nemcsak saját torzképét látja egyik a másikban, minél fogva meggyűlöli, hanem saját értékét is, minél fogva végűl megszeretik egymást. Az egyszerű háló, melybe beleesnek, nem szerelmöket gyújtja lángra, mely öntudatlanul és önként már mindkettejök szivében megszületett, hanem csak szemöket nyitja fel, hogy egymás szivébe tekintsenek és ott, mint tükörben, meglássák a saját szerelmöket. „Szerelmes én belém! mondja Bencze, no ezt viszonozni kell.” Más részről Beátrisz is hallja, mint itélnek róla:
| …Gúny, gőg czikázik |
A mire csak tekint; úgy túlbecsüli
Saját eszét, hogy ahhoz mérve mindent
Fitymál, kicsínyel; ő szeretni nem tud,
Sem elfogadni bárminő alakban
Ily érzeményt: magát oly nagyra tartja
Pedig tud szeretni, a szerelem már meg is van szivében, a nélkül, hogy tudná. De rögtön megtudja, midőn a tükörbe, Bencze szerelmébe pillant és ott meglátja a saját szerelmét.
Miért tüzel fülem? Való-e az?
Gúnyért s daczért mindenki így gyaláz?
Isten veled kevélység, szűzi dacz!
Mögöttetek dicsőség nem tanyáz.
S te, Bencze, csak szeress, én azt viszonzom:
Vad szivem hű kezednek meghajol.
Szeress: én nyájasan összébbre vonzom
A szent kötelet, mely hozzád csatol.
Téged dicsér mindenki: ah, hiszem
Én ezt mindenkinél jobban hiszem.
Gúnyért s daczért mindenki így gyaláz?
Isten veled kevélység, szűzi dacz!
Mögöttetek dicsőség nem tanyáz.
S te, Bencze, csak szeress, én azt viszonzom:
Vad szivem hű kezednek meghajol.
Szeress: én nyájasan összébbre vonzom
A szent kötelet, mely hozzád csatol.
Téged dicsér mindenki: ah, hiszem
Én ezt mindenkinél jobban hiszem.
Hogy a két tárgy közűl melyik vette először birtokába a költő képzeletét s melyik hatott döntőleg a dráma megírására, az meglehetősen henye kérdés, melyre senki sem adhat biztos választ. De az bizonyos, hogy a néző előtt Bencze és Beátrisz foglalják el a főhelyet.
