I. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

Csarnok Leonato házánál.
Leonato, Antonio, Héro, Beátrisz és mások.
LEONATO.
János gróf nem volt itt vacsorán?
ANTONIO.
Én nem láttam.
BEÁTRISZ.
Milyen savanyú úr az a gróf: nem nézhetek rá, hogy egy óra múlva gyomorégést ne kapjak.
HÉRO.
Szörnyű mogorva hangulatú.
BEÁTRISZ.
Az volna a derék ember, a ki középúton járna közte és Bencze között: az egyik olyan, mint a kőszent, egyet se szól; a másik olyan, mint úri asszony első gyermeke, mindig csacsog.
LEONATO.
Úgy hát felét Bencze nyelvének János gróf szájába, felét János gróf mogorvaságának Bencze arczára…
BEÁTRISZ.
Jó lábbal, jó innal, elég pénzzel erszényében: az ilyen ember bátyám, akármelyik asszonyt megkaphatná a világon,… ha meg tudná nyerni a jó indulatát.
LEONATO.
Biz Isten, húgom sohasem kapsz férjet, ha nem zabolázod a nyelvedet.
ANTONIO.
Igazán, nagyon hamis vagy.
BEÁTRISZ.
Nagyon hamis jobb, mint hamis: legalább nem szaporítom Isten adományát: mert meg van írva, hogy „hamis borjúnak rövid szarvat ád az Isten,” a nagyon hamisnak tehát nem ád semmilyet.
LEONATO.
Így hát, ha nagyon hamis vagy, neked nem ád az Isten semmilyen szarvat.
BEÁTRISZ.
Nem, ha férjet nem ád; ezért az áldásért térden könyörgök neki minden este, minden reggel. Teremtőm! el nem tudnák szenvedni egy férjet, a szakálas pofájával: inkább hálnék szőrpokróczban.
LEONATO.
Akadhatsz olyan férjre is, a kinek nincs szakálla.
BEÁTRISZ.
Hát azzal mit csinálnék? Felöltöztessem a magam ruhájába, szobalányt neveljek belőle? A melyiknek szakála van, az már nem ifjú; a melyiknek nincs szakála, az még nem ember: a ki már nem ifjú, nem nekem való; a ki még nem ember, én nem vagyok neki való: tehát holtig petrezselymet árulok.
LEONATO.
Az ördög veszi meg a te petrezselymedet.
BEÁTRISZ.
Igen? majd megkinálom vele; elmegyek a pokol kapujához; de tudom, be nem bocsát, elküld onnan: „Eredj a mennyországba, Beátrisz, itt nincs hely a leányoknak;” én összeszedem a petrezselymemet, fölmegyek Szent Péterhez, az égbe; az majd megmutatja, hol ülnek az agglegények; ott élünk vigan, világfogytáig.
ANTONIO.
Jó, jó, húgom. (Héróhoz.) Remélem, te az apád szavára hallgatsz.
BEÁTRISZ.
Bizonyosan: neki kötelessége szép bókot csapni, s azt mondani: „Atyám, a mint önnek tetszik;” de mindamellett, húgom, szép legyen ám a legény, vagy különben csapj egy másik bókot, s mondd azt: „Atyám, a mint nekem tetszik.”
LEONATO.
Látlak én még téged, húgom, férjedhez simulva.
BEÁTRISZ.
Addig ugyan nem, míg az Isten más agyagból nem alkotja a férfiakat, mint földből. Hát ne sértené-e az a nőket, hogy rajtok egy maroknyi irdatlan por uralkodjék, hogy éltöket egy rakás otromba sárra bízzák? Nem, bácsi, nekem egyik sem kell: Ádám ivadékai mind testvéreim: bizony bűnnek tartanám, rokonomhoz menni nőül.
LEONATO.
Leányom, e ne felejtsd, a mit mondtam: ha a herczeg csakugyan körűlvesz, tudod már, mint viseld magad’.
BEÁTRISZ.
A zenében lesz a hiba, húgom, ha idején férjhez nem jutsz. Ha a herczeg nagyon ostromolna, mondd neki, hogy mértéket kell tartani mindenben, s így tánczolj ki a válasz elől. Mert lásd, Héro, az eljegyzés, az esküvő, meg a megbánás olyan, mint a kopogós, a minét, meg a keringő: az első heves, eleven, mint a kopogós, csupa tűz és csapongás; az esküvő illedelmes, módos, mint a minét, egészen ünnepélyes és méltóságos; s aztán következik a megbánás, előbb lassan, azután mindig sebesebben, sebesebben, míg a sírjába nem szédűl.
LEONATO.
Húgom, te gonosz színben látod a földi pályát.
BEÁTRISZ.
Csak jó a szemem, bácsi, meglátom fényes nappal a templomot.
LEONATO.
Jönnek az álarczos vendégek; öcsém, adjunk helyet!
Péter herczeg, Claudio, Bencze, Boldizsár, János, Borachio, Margit, Ursula és mások jönnek álarczban.
HERCZEG.
Szép hölgy, megnyerheti egy sétára hódolója?
HÉRO.
Ha lassan sétál, nyájasan néz és egyet sem szól, öné vagyok a sétára, kivált mikor odább sétálok.
HERCZEG.
Társaságban velem?
HÉRO.
Talán úgy is, ha kedvem lesz.
HERCZEG.
Mikor lesz kedve?
HÉRO.
Ha megtetszik arcza: mert Isten őrizzen, hogy olyan legyen a lant is, a milyen a tokja.
HERCZEG.
Az én álarczom Philemon kunyhója, benn a házban Jupiter tanyáz.
HÉRO.
Akkor álarcza zsúpos volna.
(Félrevonúlnak.)
MARGIT.
Halkan szólj, ha szerelemről beszélsz.
BOLDIZSÁR.
Jól van. Szeretném, hogy szeress.
MARGIT.
Én nem szeretném, saját jóvoltodért nem, mert sok rossz tulajdonságom van.
BOLDIZSÁR.
Mondj egyet.
MARGIT.
Hangosan imádkozom.
BOLDIZSÁR.
Annál jobban szeretlek érte: a hallgató rámondhatja az áment.
MARGIT.
Adjon Isten nekem jó tánczost!
BOLDIZSÁR.
Ámen.
MARGIT.
Aztán távolítsa el tőlem, mihelyt vége a táncznak! – Felelj, ministráns!
BOLDIZSÁR.
Egy szót sem: a ministráns nem felelős.(Félrevonúlnak.)
URSULA.
Ismerlek jól, Antonio úr.
ANTONIO.
Szavamra, mondom, nem az vagyok.
URSULA.
Ismerlek a fejed rezgéséről.
ANTONIO.
Hogy megmondjam az igazat, ezt csak utánozom.
URSULA.
Sohasem tudnád azt olyan ügyes-ügyetlenül, ha ő maga nem volnál. Itt van az ő száraz keze szőröstül-bőröstül: az vagy, az vagy.
ANTONIO.
Szavamra mondom, nem vagyok.
URSULA.
Eredj, eredj! azt gondolod, nem megismerlek kitünő elmésségedről. Elrejtőzhetik-e az erény? Menj, hallgass, az vagy. A báj mindig kitünik. Elég, elég.(Félrevonúlnak.)
BEÁTRISZ.
Nem mondanád meg, ki beszélte azt rólam?
BENCZE.
Nem, bocsáss meg.
BEÁTRISZ.
Sem azt, hogy ki vagy te?
BENCZE.
Most nem.
BEÁTRISZ.
Hogy én kényes vagyok és minden elmésségemet a „Száz víg adoma” gyüjteményből szedem. Ezt nem mondhatta más, mint Bencze úr.
BENCZE.
Ki az?
BEÁTRISZ.
Bizonyos vagyok, hogy jól ismered.
BENCZE.
Nem én, igazán nem.
BEÁTRISZ.
Sohasem nevettetett meg?
BENCZE.
De hát ki és mi ő?
BEÁTRISZ.
A herczeg bohócza: igazi sületlen bohócz; csak az a jó tulajdona van, hogy hihetetlen rágalmakat terjeszt. Más nem gyönyörködik benne, csak a léhaság; nem is eszéért kedvelik, hanem fogyatkozásáért: mert mulattatja is, bosszantja is őket; nevetnek is rajta és verik is értte. Bizonyosan most is itt van, ebben az árban: szeretném, ha hajómhoz ütődnék.
BENCZE.
Ha megismerem, elbeszélem neki, mint mondtál.
BEÁTRISZ.
Igen, igen: ő majd hozzám sújt egy-két hasonlatot, a mit ha véletlenül nem vesznek észre, vagy nem nevetnek rajta, e miatt búskomorságba esik, s akkor egy fogoly szárnya megmaradt, mert, a balga, nem vacsorál egész este. (Benn zene.) Menjünk a vezetők után.
BENCZE.
Minden jóba.
BEÁTRISZ.
Ha rosszra vezetnek, ott hagyom őket a másik fordulónál.
Táncz. Aztán mind elmennek, csak János, Borachio és Claudio maradnak.
JÁNOS.
Bizonyos, a bátyám szerelmes Héróba; félrevonúlt atyjával, hogy nyilatkozzék előtte. A nők is kimennek, csak egy álarczos marad.
BORACHIO.
Ez Claudio: ismerem a tartásáról.
JÁNOS.
Nem Bencze úr ön?
CLAUDIO.
Jól találta, az vagyok.
JÁNOS.
Uram, a bátyám szerelmes Héróba; ön nagy kegyben áll nála: kérem, beszélje le erről a szerelemről: az a leány nem hozzá való. Becsületes emberhez illő szolgálatot tesz ön vele.
CLAUDIO.
Honnan tudja, hogy a herczeg szerelmes Héróba?
JÁNOS.
Hallottam, mikor hűséget esküdött neki.
BORACHIO.
Hallottam én is; megesküdött, hogy még ma este nőül veszi.
JÁNOS.
Hallottam, mikor hűséget esküdött neki.
BORACHIO.
Hallottam én is; megesküdött, hogy még ma este nőül veszi.
JÁNOS.
Gyere, menjünk a vacsorához.
(János és Borachio el.)
CLAUDIO.
Bencze nevében szóltam így, de
Claudio fülével hallom a gonosz hírt.
Bizonynyal úgy van: a herczeg magának
Akarja megszerezni. A barátság
Lehet talán szilárd akármi másban,
De a szerelem dolgában nem az.
Azért saját nyelvével szóljon és
Saját szemével lásson a szerelmes,
Ne bízza másra: a szépség lidércz:
Varázslatán a hűség vérbe olvad.
Hisz mindez oly midennapos eset,
S én bíztam!… Oh Héró, Isten veled!
Bencze visszajő.
BENCZE.
Gróf Claudio?
CLAUDIO.
Az vagyok.
BENCZE.
No, gyere velem.
CLAUDIO.
Hova?
BENCZE.
A legközelebbi szomorúfűzfához, épen a te dolgodban. Milyen divat szerint hordod majd a fűzkoszorút: a nyakadon-e, mint a tőzsér az aranylánczot? vagy a derekadon, mint katonatiszt a kardkötőjét! Így, vagy amúgy, de hordanod kell, mert a herczeg elvette Héródat.
CLAUDIO.
Adjon Isten hozzá szerencsét!
BENCZE.
Ez már becsületes kupecz módjára van mondva: az is ezzel adja el a jószágát. De gondoltad-e, hogy a herczeg így bánjék veled?
CLAUDIO.
Kérlek, hagyj magamra.
BENCZE.
Ha-hó! most már ütsz-vágsz, mint a vak koldus: a gyerek csente el a kenyeredet s te az ágast ütöd!
CLAUDIO.
Ha te nem mégysz, itt hagylak én.
(El.)
BENCZE.
Oh szegény megsebzett madár! Most elbuvik a sásba. – Hanem, hogy engem az a Beátrisz akar is ösmerni meg nem is! Én, a herczeg bolondja! – Biz az meglehet, hogy ezt a czímet kaptam, mert víg vagyok. – Hm; de ni-ni, már kész volnék magam ártani magamnak: hiszen nem állok én oly rossz hírben; csak Beátrisznak álnok szeszélye az egész; a világ szerepét magára veszi és annak szájába adja, a mit ő fog reám. Jól van, majd bosszút állok, a hogy lehet.
Péter Herczeg visszajő.
HERCZEG.
Barátom, hol van a gróf? Nem láttad?
BENCZE.
De bizony, fölséges uram; én az imént Fáma kisasszony szerepét játszottam. Itt találtam őt, olyan búsan, mint egy erdei lak. Elmondtam neki (azt hiszem, igazat mondtam), hogy fölséged megnyerte ez s ez kisasszony vonzalmát, és ajánlkoztam mellé úti társúl a legközelebbi fűzfáig, hogy ott vagy koszorút kössünk, mert elhagyta a babája, vagy virgácsot fonjunk, mert megérdemli a verést.
HERCZEG.
A verést? Hát mi a hibája?
BENCZE.
Az az együgyű vétek, a mi az iskolás gyermeké, a ki nagy örömében, hogy madárfészket talált, megmutatja azt pajtásának, ez meg aztán elszedi.
HERCZEG.
Te a bizalmadból vétket csinálnál. A vétek azé, a ki elszedte tőle.
BENCZE.
Úgy sem veszne kárba, ha elkészült volna a virgács, meg a koszorú: a koszorút elviselné ő, a virgácsot pedig fölségednek lehetne ajánlani, a ki, azt gondolom, elszedte a madár fészkét.
HERCZEG.
Én csak meg akarom tanítani énekelni, s aztán visszaadom a gazdájának.
BENCZE.
Ha az ének összevág ezzel a beszéddel, akkor ez igazán szép beszéd.
HERCZEG.
Hanem Beátrisz kisasszonynak pöre van veled: egy tánczosa megmondta neki, hogy te sokat bántod.
BENCZE.
Ohó, ő kínozott meg engem, hogy egy tuskó se állta volna ki; egy cserfatő, ha csak egyetlen zöld levél van rajta, nem tűrte volna szó nélkül; már álarczom is kezdett megelevenedni és csufolódni vele. Azt beszélte nekem (nem gondolva, hogy épen velem beszél), hogy a herczeg bohócza vagyok, hogy léhább vagyok, mint a lágy-idő; és szórta rám egyik gúnyt a másik után, oly hihetetlen özönnel, hogy én csak álltam, mint az egyszeri ember a czéltábla mellett, melyre egész hadsereg lövöldöz. Beszéde tőr, minden szava szúr; ha lehellete is olyan rettenetes volna, mint a csetepatéja, nem maradna élő a közelében, megmérgezne mindent, egész az éjszaki csillagig. Én nőül nem venném, ha mindaz rá szállna is, a mi Ádámé volt a bűnbe-esés előtt: rá tudná szorítani Herkulest a nyársforgatásra, sőt felapríttatná vele a buzogányát, hogy a tüzet is megrakja belőle. Ej, ne is beszéljünk róla: meglássa, ez a leány maga a pokolbeli Áte, csak a ruhája jobb. Adná Isten, hogy valami tudós megint visszaidézné oda: mert míg itt van, a pokolban bizonyosan olyan nyugton lehet élni, mint akármelyik sekrestyében, s az emberek szántszándékkal követik el a bűnt, mivel oda akarnak jutni: így valósággal minden zavar, rémület és háborúság az ő nyomán jár.
Claudio, Beátrisz, Héro, Leonato jönnek.
HERCZEG.
Nézd, itt jő.
BENCZE.
Nincs felségednek valami rám bízni valója a világ túlsó végén? Most szivesen elmegyek az Antipodesekhez a legcsekélyebb apróságért, a mi fölségednek eszébe jut: hozok egy fogpiszkálót Ázsia legútolsó széléről; elhozom a János pap lába nyomának mértékét; csenek egy szálat a nagy khán szakálából; vagy követségbe indulok a Pigmäusokhoz inkább, mint három szót váltsak ezzel a harpiával. Nem parancsol velem?
HERCZEG.
Nem; csak kérlek, maradj velünk.
BENCZE.
Oh teremtőm, de itt egy olyan tál van, a miből én nem ehetném: nem férhetek össze Csupanyelv asszonysággal.(El.)
HERCZEG.
Lám, lám, kisasszony, elveszítette Bencze úr szivét.
BEÁTRISZ.
Igazán el, fölség: előbb egy időre ide adta kölcsön s én kamatot is adtam rá, kettős szivet egyért; de nem régiben visszanyerte hamis koczkán: jól mondja fölséged, hogy elveszítettem.
HERCZEG.
Ezzel leterítette őt, kisasszony, igazán leterítette.
BEÁTRISZ.
Nem szeretném, hogy ő terített volna le; bizony bolondok anyjává lennék. Ime, elhoztam gróf Claudiót, a kit fölséged értem küldött.
HERCZEG.
Nos, grófom, hogy és mint? miért vagy olyan szomorú?
CLAUDIO.
Nem vagyok én szomorú, fölség.
HERCZEG.
Hát? Beteg?
CLAUDIO.
Az sem, uram.
BEÁTRISZ.
A gróf se szomorú, se beteg, se víg, se egészséges: olyan édes, mint a czitrom, és épen olyan féltékeny színű.
HERCZEG.
Bizony, kisasszony, azt hiszem, jól magyarázza a czímlapját; de ha a grófnak csakugyan az a baja, biz Isten, balul vélekedik. Nos, Claudio, megkértem nevedben a szép Hérót, s meg is van nyerve; beszéltem atyjával, az ő áldása biztosítva; a házasság napja kitüzve: adjon Isten neked boldogságot!
LEONATO.
Gróf, fogadd leányomat és vele vagyonomat: ő félsége szőtte e házasságot s a mennyei fölség áment mond reá.
BEÁTRISZ.
Szóljon, gróf úr: kegyeden a sor.
CLAUDIO.
Hallgatás az öröm legjobb hirnöke: nagyon kevéssé volnék boldog, ha ki tudnám mondani, mennyire az vagyok. Kisasszony, a mint ön az enyim, én az öné vagyok: oda adom magam’ egészen és epedek a cseréért.
BEÁTRISZ.
Szólj, húgom, vagy ha nem tudsz, tapaszd be száját egy csókkal, ne hagyd beszélni őt se.
HERCZEG.
Lelkemre, kisasszony, kegyednek víg a szive is.
BEÁTRISZ.
Hála Istennek, fölség, biz ez a szegény bohó sziv mindig szél védte oldalra húzódik a bú elől. – Húgom azt súgja a gróf fülébe, hogy a gróf benn a szivébe’.
CLAUDIO.
Igazán, édes rokon.
BEÁTRISZ.
Teremtőm, adj házasságot! Így visznek minden leányt világra, csak engem aszal el a nap. Ülhetek a sutba, férjért pityeregni.
HERCZEG.
Teremtsek-e rögtön egyet?
BEÁTRISZ.
Jobb szeretnék a fölséged atyja teremtéséből. Nem volt fölségednek soha olyan öcscse, mint maga? Atyja pompás férjeket teremtett, csak leány kellene melléjök.
HERCZEG.
Elfogadna-e engem, kisasszony?
BEÁTRISZ.
Nem én, fölség, míg mást kaphatok hétköznapra: fölséged nagyon drága volna mindennapi viselőnek. – De, alásan esedezem, bocsásson meg fölséged: én csak tréfás beszédre születtem, nem komoly ügyekre.
HERCZEG.
Hallgatása legjobban sértene engem; vidámsága legjobban áll önnek: mert kétségkivül víg órában született.
BEÁTRISZ.
Azaz, fölség, az anyám bizony sikolthatott; de volt fölöttem egy csillag, melynek fénye tánczra rezgett, az alatt születtem én (Héróhoz és Claudióhoz.) Kedves rokonok, Isten adjon nektek sok örömet.
LEONATO.
Húgom, utána látsz-e annak a dolognak, a miről szóltam?
BEÁTRISZ.
Jaj, bácsi, irgalom, kegyelem! – Bocsánat, fölség!(Beátrisz el.)
HERCZEG.
Lelkemre mondom, eleven kedvű leány.
LEONATO.
Nem igen van melancholikus elem benne, fölség; nem komoly ez soha, csak ha alszik; de még akkor sem: a leányomtól hallottam, hogy olykor, ha rosszat álmodik, fölkaczag s arra fölébred.
HERCZEG.
Férjről hallani sem akar.
LEONATO.
Oh, semmi szín alatt; minden kérőjét kitréfálja a sodrából.
HERCZEG.
Pompás feleség volna Benczének.
LEONATO.
Teremtőm! ha egy hétig együtt élnének, agyon beszélnék egymást.
HERCZEG.
Claudio, mikor akarsz a pap elébe menni?
CLAUDIO.
Holnap, uram; mankón halad az idő, míg a szerelem túl nincs minden szertatáson.
LEONATO.
A jövő hétfőig nem, édes fiam, a mi mához épen egy hét; így is rövid az idő, hogy mindent kedvemre elrendezhessünk.
HERCZEG.
Ej, no, fejet csóválsz erre a hosszú lélekzetvételre; de ne félj, Claudio, ez az idő nem mulik tőlünk lomhán. Egy herkulesi munkát akarok ez alatt végbe vinni, a mi abból áll, hogy Benczét és Beátriszt egymáshoz kapcsoljam a vonzalomnak egész hegylánczával. Szeretném, hogy házasság legyen belőle, s nincs kétségem, hogy kikerekíthetjük, ha ti hárman segítségemre lesztek, a mint én az utasítást adom.
LEONATO.
Uram, én parancsára állok, ha tíz éjjeli virrasztásomba kerül is.
CLAUDIO.
Én is, fölség.
HERCZEG.
Hát ön, kedves Héró?
HÉRO.
Én is kész vagyok minden illő szolgálatra, hogy unokatestvéremet jó férjhez juttassuk.
HERCZEG.
Nem is olyan kétségbeesett vőlegény ám Bencze. Annyit mondhatok, hogy nemes törzsből való, kipróbált bátorságú, szilárd becsületességű ember. Majd megtanítom önt, mikép hangolja unokatestvérét, hogy szerelembe essék Bencze iránt; magam pedig, a kettőtök segítségével, majd Benczét veszem körül, hogy fürge elméje és finnyás étvágya daczára szerelembe essék Beátrisz iránt. Ha ezt ki tudja vinni, Cupido eldobhatja nyilait, mienk lesz a dicsősége, mert csak mi vagyunk a szerelemistenek. Gyertek velem, majd elmondom a csel tervét.(Mind el.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem