III. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

Leonato kertjében.
Bencze.
BENCZE.
Hej, fiú!
Egy Fiú jön.
FIÚ.
Tessék!
BENCZE.
Oda benn az ablakban van egy könyv: hozd ki ide a kertbe.
FIÚ.
Már itt is vagyok, uram.
BENCZE.
Azt tudom; de úgy szeretném, hogy már oda volnál s megint itt. (A fiú el.) Csodálom, hogy az ember, látva a másikat, milyen bolond, mikor a szivét szerelemre adja, mégis, miután nagyokat nevetett mások hülye bolondságán, szerelembe eshetik és saját gúnyjának tárgyává teszi magát. Pedig ilyen ember Claudio. Emlékezem, mikor még egyéb zene nem is volt neki, mind a dob és a tárogató; most szivesebben hallgatja a kobozt és a fuvolát. Emlékezem, mikor még tíz mértföldre gyalogolt volna, hogy egy szép fegyverzetet lásson; most tíz éjszaka álmatlanul elheverne, hogy egy új mellény szabásán törje az eszét. Eddig kereken szokott szólani a dolog velejéhez, mint tisztességes emberhez és katonához illik, most a szócsintan hive lett, szavai egy egész czifra ebédet képeznek, mind megannyi egy különcz tál étel. Változhatom-e én ekkorát, míg a magam szemével látok? Nem mondhatom meg; nem gondolom; esküdni ugyan nem mernék, tán engem is osztrigává puhíthat a szerelem; de már arra hitet teszek, hogy míg osztrigává nem változhat, ilyen bolondot nem csinál belőlem. Egyik asszony szép, de én helyt állok; a másik eszes, de én helyt állok: míg csak minden báj nem egyesül egy asszonyban, engem egyik sem bájol el. Gazdag legyen, az bizonyos; eszes, mert különben nem kell; erényes, különben nem hederítek rá; szép, vagy rá se nézek; nyájas, vagy ne is jöjjön közel hozzám; nemes, mert különben én leszek „nem”-es; jó társalgó, kitünő zenész, s aztán a haja lehet olyan színű, a milyet az Isten adott neki. – Ahá, a herczeg és a szerelmes úrfi. Elbúvok a lugasba.
(Félrevonúl.)
Péter herczeg, Leonato, Claudio, aztán Boldizsár és Zenészek jönnek.
HERCZEG.
No, meghallgassuk e zenét?
CLAUDIO.
Igen,
Fölség. Mi szép az este: minth’ azért
Pihenne így, hogy szebb legyen zenénk.
HERCZEG.
Láttad, hová rejtőzött Bencze?
CLAUDIO.
Igen: ha a zenének vége lesz,
Kiugrasszuk a rókát a bokorból.
HERCZEG.
No, Boldizsár, hogy is volt hát az a dal?
BOLDIZSÁR.
Fölség, ne mérje rám, rossz énekemre,
Hogy a zenét rontsam másodszor is.
HERCZEG.
Ez is csak a kitünőség jele:
Álarcz alá rejted művészeted.
Kérlek, dalolj, ne kéresd magad’ tovább.
BOLDIZSÁR.
Ha kéretésről szól, úgy dalolok;
Hiszen sok kérő kér meg oly leányt,
Kit nem hisz érdemesnek, s mégis kéri,
Sőt esküszik, hogy őt imádja.
HERCZEG.
Kérlek,
Ha még tovább akarsz vitázni, tedd
Kótára.
BOLDIZSÁR.
Oh, uram, mind összevéve
Kótát, nótát, együtt sem ér egy jótát.
HERCZEG.
Ej, ej, ne pengesd: többet ér dalod, mint
E toldta-foldta kóta-nóta-jóta.
(Zene.)
BENCZE (félre).
No most, isteni zene! most el van a lelke ragadtatva. Hát nem furcsa az, hogy a juh-bél kiragadja a lelket az emberi testből? Csakugyan kürtöltetek kedvemre egyet a magam pénzén, ha ennek vége lesz.
BOLDIZSÁR (énekel).
Lányok ne sirjatok, hiszen
A férfiak mind csalárdak:
Fél lábok parton, fél vizen,
Egyhez soh’ sem szilárdak.
Rájok se hajts,
Ne is sohajts,
Ne búslakodj’ hijába,
Bút és panaszt dalolva fojts
Vidám hejeh-hujáhba.
*
Ne énekelj bús-méla dalt
Az elmult szebb időrül;
Mindig így volt: a férfi csalt,
Mióta fű-fa zöldül.
Rájok se hajts stb.
HERCZEG.
Igazán mondom, jó dal.
BOLDIZSÁR.
De rossz dalos, uram.
HERCZEG.
De bizony nem; elég jól énekelsz te műkedvelőnek.
BENCZE (félre).
Ha egy eb vonyított volna így, azt agyony ütnék érte. Adja isten, hogy ez az ordítás ne jelentsen semmi veszedelmet; én legalább szivesebben hallgattam volna a holló-károgást, pedig azt valami csapás szokta kisérni.
HERCZEG.
Úgy, igaz! hallod-e, Boldizsár? Szerezz nekünk valami kitünő zenészeket, mert holnap estére Héro kisasszony ablakához akarjuk rendelni.
BOLDIZSÁR.
A milyet csak teremthetek, felséges uram.
HERCZEG.
Úgy, úgy! Isten veled!
(Boldizsár és a Zenészek el.)
HERCZEG.
Gyere csak, Leonato: mit is beszéltél te nekem ma, hogy húgod, Beátrisz, szerelmes Benczébe?
CLAUDIO.
Hm, hm. (Félre Péter herczeghez.) Csak vigyázva, ott lapul a madár. (Fen.) Sohasem gondoltam volna, hogy ez a leány akárkit is megszeressen.
LEONATO.
Biz én sem; de csodálatos, hogy épen Benczét szerette meg, a kit gyűlölni látszott egész külső magaviseletéből.
BENCZE (félre).
Lehetséges-e? Hát innen fúj a szél?
LEONATO.
Csakugyan, felséges uram, nem tudom, mit gondoljak róla; de hogy olyan őrületes szenvedélylyel szereti, az már túljár az emberi ész határán.
HERCZEG.
Talán csak szinleli?
CLAUDIO.
Az valószínű.
LEONATO.
Oh én Istenem! szinleli! Nem járhat szinlelt szenvedély soha oly közel az élő szenvedélyhez, mint nála nyilvánul.
HERCZEG.
Milyen jeleit mutatja e szenvedélynek?
CLAUDIO (félre).
Csak tartsuk jól a horgot, pedzi már a hal.
LEONATO.
Milyen jeleit, uram? Úgy el-űl magányosan – (Claudióhoz) hiszen neked mondta a lányom, hogyan.
CLAUDIO.
Mondta, mondta.
HERCZEG.
Hogy-hogy? kérlek. Egészen elámúlok; azt gondoltam volna, ennek a leánynak a lelke ellenáll a szerelem minden rohamának.
LEONATO.
Én meg is mertem volna rá esküdni, fölség; kivált Bencze irányában.
BENCZE (félre). Cselnek hinnám az egészet, ha ez az ősz szakálu legény nem mondaná; de kujonság nem bújhat ilyen tisztes mezbe.
CLAUDIO (félre).
Már kapkod a maszlaghoz, csak tartani kell.
HERCZEG.
Tudatta-e szerelmét Benczével?
LEONATO.
Nem; sőt fogadja, hogy nem is tudatja soha: ez gyötri szegényt.
CLAUDIO.
Épen ez a baj, a mint Héro beszéli „Hogy írjam én – azt mondja – a ki annyiszor gúnyolódtam vele, hogy írjam most, hogy szeretem őt?”
LEONATO.
Ezzel végzi mindannyiszor, ha írni kezd: mert húszszor is fölkel egy éjjel, oda űl hálóköntösében, s egész ív papirt teleír. Leányom mindent elmond.
CLAUDIO.
Az ív papirról jut szembe, a mit ma beszélt Héro.
LEONATO.
Oh, hogy a teleírt papirra tekintve, azon egyebet sem látott, mint Benczét és Beátriszt.
CLAUDIO.
Igen, igen.
LEONATO.
De ezer darabra tépte a papirt, mint egy-egy kis pénz; aztán kinevette maga magát, hogy írni akar olyaskihez, a kiről tudja, hogy kigúnyolná. „Magamról itéltem meg,” azt mondja, „mert én is kicsufolnám, ha ő írna nekem: ki én ha szeretem is.”
CLAUDIO.
Aztán térdre esik, sír, zokog, veri a mellét, tépi a haját, könyörög, jajgat. – „Oh, édes Bencze! Istenem, adj türelmet!”
LEONATO.
Így tesz, igazán: leányom mondja. A rajongás annyira erőt vesz rajta, hogy Héro néha attól fél, valami kétségbeesett őrjöngést követ el magán. Sajnos, hogy így van.
HERCZEG.
Jó volna, hogy Bencze tudná meg valaki mástól, ha ő maga nem akarja elárulni előtte.
CLAUDIO.
Mit érne? Csak térfát űzne belőle s még jobban gyötörné szegény leányt.
HERCZEG.
Ha megtenné, kegyes tett volna felkötni érte. Beátrisz kitünő kedves, derék leány s még a rágalom sem meri bántani.
CLAUDIO.
És kiválóan okos.
HERCZEG.
Csak abban nem, hogy Benczét szereti.
LEONATO.
Oh, fölség, ha okosság és hő vér ilyen gyönge testben összevész, tizet teheti egyre, hogy a vér lesz a győztes. Én nagyon sajnálom, van is okom rá, mert bátyja és gyámja vagyok.
HERCZEG.
Bár hozzám vonzódnék hajlama: félretennék minden egyéb tekintetet, hogy magamévá tegyem. Kérlek, beszéljetek Benczével, tudjuk meg, mit mond reá?
LEONATO.
Gondolja fölség, jó lenne?
CLAUDIO.
Héró bizonyosnak hiszi, hogy belehel Beátrisz: mert azt mondja, ő meghal, ha Bencze nem szereti; de inkább meghal, mint saját szerelmét tudassa vele; és inkább meghal, ha megkérné is Bencze, mint szokott makranczosságából egy cseppet is engedjen.
HERCZEG.
Jól teszi: ha gyöngéden nyilvánítaná szerelmét, nagyon lehet, Bencze kigúnyolná: mert ez az ember, a mint tudjátok, szeret fitymálódni.
CLAUDIO.
Hanem nyalka legény.
HERCZEG.
Az igaz, hogy csínos külsővel van megáldva.
CLAUDIO.
Isten kegyelméből, az én véleményem szerint, esze is van.
HERCZEG.
Valóban akad nála olyan szikra, a mi elmésségnek megjárja.
LEONATO.
Úgy tudom, bátor is.
HERCZEG.
Mint maga Hektor, erről biztosítlak; czivódások elintézésében pedig mondhatni, igazi bölcs: mert vagy nagy ildommal lecsillapítja, vagy csak a legnagyobb keresztyéni félelemmel fog hozzá.
LEONATO.
Ha istenfélő, akkor szükségkép békét kell tartania, s ha megszegi, félelemmel és rettegéssel fogjon a czivódáshoz.
HERCZEG.
Úgy is cselekszik: mert ez az ember isténfélő, ha nem látszik is némely vastag tréfájából. – No én sajnálom a húgodat. Megkeressük-e Benczét, hogy húgod szerelméről értesítsük?
CLAUDIO.
Soha, fölség: majd Beátrisz is csillapul a jó tanácsra.
LEONATO.
Az lehetetlen: inkább szive csillapul el végkép.
HERCZEG.
Majd többet hallunk róla leányodtól; addig hadd hűljön. Én szeretem Benczét, s kivánom, bár mérné meg szerényen magát, hadd lássa, mennyire érdemetlen ő ilyen derék leányra.
LEONATO.
Fölség, kész a ebéd, tessék besétálni.
CLAUDIO (félre).
Ha erre sem szeret bele, többé nem bízom semmi várakozásomban.
HERCZEG (félre).
Ezt a hálót kell kivetni Beátrisz ellen is; de ez leányodnak és társalgónőjének a gondja. Az lesz aztán a tréfa, mikor egymást minden alap nélkül kölcsönösen szerelmesnek vélik; szeretném látni ezt a jelenetet: hihetőleg csupa merő néma-játék lesz. Majd küldjük ki a leányt, hogy emezt hívja ebédre.
(Péter herczeg, Claudio és Leonato el.)
BENCZE (előjöve a lugosból).
Ez nem lehet csalás; a tanácskozás komolyan folyt. Hérótól hallották egész valóságában. Úgy látszik, szánják a leányt, kinek szenvedélye a legvégsőig van feszítve. Szerelmes én belém! No ezt viszonozni kell. Hiszen hallom, hogy itélnek rólam; azt mondják, majd kevélyen viselem magamat, ha észreveszem, hogy ő szeret; azt is mondják, hogy a leány inkább meghal, mint érzelmét bármi jel által elárulja. Én sohase gondoltam a házasságra. Kevélynek nem akarok látszani. Szerencsés, a ki meghallja saját fogyatkozásait, s jóvá teheti azokat. Azt mondják, hogy a leány szép: ez igaz, ezt én is bizonyítom; erényes is: ez is való, nem tagadhatom; meg okos is, csak abban nem, hogy belém szeretett. Ez bizony nem igen gyarapítja az okosságát, de oktalanságát sem bizonyítja, mert én is rettenetes szerelmes leszek ő belé. Ezért, tudom, sok csípős tréfát és élczeket szórnak ellenem, mert mindig gúnyolódtam a házassággal. De nem változik-e az étvágy? Fiatal korában sok olyan ételt szeret az ember, a mit öregségében már nem állhat. A csipkedések, birálgatások, az agynak e papirlövegei, elijeszszék-e az embert jó kedvének útjából? Nem: a világot népesíteni kell. Mikor én azt mondtam, hogy legényfejjel halok meg, nem gondoltam, hogy éljek, míg megházasadom. – Jön Beátrisz. A napsugárra mondom, szép egy leány: némi jelét a szerelemnek már veszem észre rajta.
Beátrisz jő.
BEÁTRISZ.
Akaratom ellen küldtek, hogy hívjam önt ebédre.
BENCZE.
Szép Beátrisz, köszönöm a fáradságát.
BEÁTRISZ.
Nem fáradtam többet e köszönetért, mint ön fárad e köszönettel; ha fárasztó lett volna, nem jöttem volna.
BENCZE.
Tehát kedve telt a küldetésben?
BEÁTRISZ.
Annyi, a mennyit egy kés hegyére vehet, hogy egy csókát megmérgezzen vele. – Önnek nincs étvágya: jó mulatást!(El.)
BENCZE.
Ahá! „Akaratom ellen küldtek, hogy hívjam önt ebédre:” ez kétértelmű. „Nem fáradtam többet e köszönetért, mint ön fárad e köszönettel:” ez azt teszik, hogy: akármi fáradság, a mit önért teszek, olyan könnyü, mint egy köszönet. Gazember legyek, ha nem sajnálom; zsidó legyek, ha bele nem szerettem. Megyek, megszerzem az arczképét.(El.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem