BEVEZETÉS

Teljes szövegű keresés

BEVEZETÉS
A Téli rege nyomtatásban először az 1623-ki folio-kiadásban jelent meg; legelső ismert említése pedig Forman Simon naplójában történik, melynek kéziratát az Ashmolean Museumban őrzik. Ebben az 1611-ik év május 15-ről fel van jegyezve, hogy a napló írója a Téli rege előadását látta a Globe-színházban, hol a társaság, melyhez Shakspere is tartozott, a tavaszi időszakban játszott, míg télen, mivel a Globe födetlen volt, a Blackfriars-színházba ment át. A napló írója különösen Autolycusról emlékezik meg, s elsorolva csínyjeit, ezt a tanulságot vonja le: „Óvakodjunk színlelt koldusoknak és képmutató ficzkóknak hinni.” A mint az udvarmesteri számadások egy adatából kitűnik, ugyanazon évi november 5-én az udvarnál „Téli-esti rege” czímű darabot adtak elő a királyi szinészek, az akkori udvarmester, sir George Buc följegyzése szerint. 1623-ban sir Henry Herbert, az akkori udvarmester, megemlíti, hogy egy Téli rege czímű régi darabnak előadási engedélyt adott, még pedig díj nélkül, mert a darabnak sir George Buc egykor már megadta az engedélyt, de a régi példány elveszett, Hemminge azonban (Shakspere összes műveinek kiadója) becsületszavát adta, hogy a darabban nincs semmi profán, és nem történt benne semmi változtatás vagy kihagyás. Sir George Buc 1610-ben foglalta el hivatalát: bizonyos tehát, hogy a darab, melyet először ő engedélyezett, ez év előtt nem volt készen, s így a Téli rege származási idejét 1610-be, Shakspere drámaírói tevékenységének utolsó korszakába kell tenni.
A dráma tárgyát részben Greene Róbert elbeszéléséből merítette, mely akkoriban oly híres és kedvelt olvasmány volt, hogy több kiadást ért. Ezek közűl a legrégibb az 1588-ki, melynek czíme: „Pandosto or the triumph of time” (Pandosto vagy az idő diadala). Más czíme „Dorastus and Fawnia” volt, s ez alatt érte a legtöbb kiadást. Ez elbeszélés kivonatos ismertetéséből látni fogjuk, hogyan dolgozta ki Shakspere a nyers anyagot formás ékszerré.
Pandosto, Csehország királya, és szép neje, Bellaria zavartalan boldogságban éltek; volt egy kis fiuk is, Garinter, a természet minden adományával ékesített gyermek. Egistus, Sziczilia királya, ki hajdan Pandostoval együtt nevelkedett, hajóhadával Csehországba vitorlázott, barátjának látogatására. A legszívesebb fogadtatásban részesűlt itt; Pandosto különösen lelkére kötötte nejének, hogy nyájassága által tűntesse ki, mily kedves vendége házuknak Egistus. Bellaria, kedvében akarván járni férjének, de különben is látva vendégök nemes lelkületét, csupa figyelem és nyájasság volt iránta; oly bizalmasan viselé magát, hogy néha hálószobájába is elment, utána nézni nem hiányzik-e valami kényelméből? Pandosto aggodalommal kezdé kisérni kettejök növekvő barátságát, meggondolva, hogy a szerelem fölötte áll minden törvénynek és azért semmi törvény által sem tartható fel, és a hol a szerelem erőszakoskodik, ott tehetetlenné lesz a barátság. E gondolatok lassankint oly lángoló féltékenységet gyújtának szívében, hogy többé nem tudott nyugalmat találni. Ekkor mérlegelni kezdé nejének minden cselekedetét, félremagyarázta benső bizalmasságát és élesebben figyelt rá, vajjon nem talál-e bűnére valami biztos bizonyítékot. Mialatt pillantásait és mozdulatait leste s gondolatait találgatta, a két ártatlan lélek, semmit sem sejtve, naponkint találkozott, a mi oly dühbe hozta a királyt, hogy Egistust meggyűlölte és Bellaria iránt sötét arczot mutatott. Végre annyira meggyőződik mindkettejök bűnéről, hogy Franiont, Egistus pohárnokát, felszólítja ennek megmérgezésére. Hiába igyekszik Franion lebeszélni a királyt gyilkos tervéről, őt magát a legborzasztóbb büntetések fenyegetik, ha nem engedelmeskedik, ellenkező esetben pedig fényes jutalom kecsegteti. A pohárnok beleegyezik, de csakhamar elárulja Egistusnak a gyilkos tervet s vele együtt elmenekül.
Pandostot ekkor a végletekig ragadja dühe. Meg van győződve, hogy Franion és a királynő összeesküdtek az ő meggyilkolására. Őröket küld nejéhez, kik ezt kis fiával játszva találják. A királynét börtönbe vetik s férje nyilvánosan összeesküvésről és házasságtörésről vádolja. A börtönben Bellaria kis leányt szül; a király parancsot ad, hogy az anyát és gyermekét megégessék. Országnagyjai kegyelméért könyörögnek, de a király hajthatatlan marad; nem akarja, hogy a fattyú atyának szólítsa őt. Végre annyit enged csak, hogy a gyermeket egy csónakban a tenger hullámaira bízzák, a mi egy heves vihar alkalmával meg is történik. Pandosto ekkor nejét, nagyobb gyalázat kedvéért, nyilvános törvényszék elé állítja. A királyné részrehajlatlan kihallgatást és a terhelő tanúkkal való szembeállítást kíván; de a király, a világos tények mellett, ezt fölöslegesnek találja, mert a ki elég vakmerő volt a bűnt elkövetni, annak lesz vakmerősége a bűn eltagadására is. A bírák méltányosnak mondják Bellaria kívánságát; de a király azt akarja, hogy az ő szavára rögtön ítéljék el.
Ekkor Bellaria térdre hullva könyörög, hogy küldjenek „Delphos szigetére” és hallgassák meg Apollo orákulumát; ha ez is bűnösnek mondja őt, úgy kész meghalni a legkegyetlenebb halállal. Pandosto nem tagadhatja meg e kívánságot; követséget küld, mely három hét alatt Delphosba ér s ott egy lepecsételt választ nyer a jósdától. Ünnepélyes ülésben s a királyné jelenlétében felbontják és felolvassák a szent iratot, melynek tartalma így szól: „Gyanú nem bizonyíték. Féltékenység részrehajló bíró. Bellaria tiszta, Egistus mocsoktalan, Franion hű alattvaló, Pandosto áruló, gyermeke ártatlan, és a király örökös nélkül fog élni, ha az elveszett meg nem találtatik.” Még az orákulum felolvasása előtt beszédet tart a királyné, melyet Shakspere is felhasznált:
„Ha a mennyei hatalmak, a mi kétségen kívül áll, ismerik az emberi cselekedeteket, úgy, reménylem, türelmem meg fogja pirítni végzetemet és mocsoktalan életem foltot vet az álnok gyanúsításra. Mert jóllehet a hazug hír meg akarja támadni becsületemet és a gyanú szégyennel beszennyezni jó híremet: hír és gyanú ott, hol erény védi a várat, támadhat ugyan, de soha sem fosztogathat. Hogyan éltem, mielőtt Egistus ide jött, arra nézve, Pandosto, az istenekre és saját lelkiismeretedre hivatkozom. A mi köztem és közte történt, azt egyedül az istenek tudják, és reménylem, azonnal ki is nyilatkoztatják; hogy Egistust szerettem, nem tagadhatom; hogy tiszteltem, nem szégyenlem megvallani: arra erénye, erre magas rangja kényszerített…”
A jóslat felolvasása után Pandosto rögtön belátja bűnét és magába száll, bocsánatot kér nejétől és megvallja Egistus elleni gyilkos kisérletét. Ekkor hozzák a hírt fiának hirtelen haláláról, mire a királyné élettelenűl földre roskad. Pandosto kétségbe van esve; csak nehezen tudják visszatartóztatni az öngyilkosságtól. A két halottnak nagyszerű síremléket emel, melynek feliratában átkot mond önmagára, s mindennap ellátogat ide, boldogtalanságát siratva s nem kívánva más társaságot a gyászon kívül.
Ezalatt a kitett gyermeket csónakjával a tenger hullámai Sziczilia partjára hajtották, hol egy szegény pásztor, ki eltévedt bárányát kereste a parton, rá talált és megmentette. A gyermek köpenyében egy erszény aranyat talált, nyakán lánczot, melyet a királyné csatolt reá. A pásztor fölneveli a leánykát, kit Fauniának nevez; felnőve a szép Faunia az erdőben Egistus király fiával, Dorastussal találkozik, s mindketten halálosan egymásba szeretnek. A herczeg eleinte bosszankodik magára e rangjához nem méltó szerelem miatt; később azonban megvigasztalódik arra a gondolatra, hogy néha az istenek is leereszkednek ennyire, s Neptun kossá, Jupiter bikává, Apollo pásztorrá lett szerelméért. Ugyanez okoskodás Shakspere darabjában is feltalálható.
Egistus nem jön rá fia szerelmére; de Dorastus megszökteti a szép Fauniát; az öreg pásztor ekkor az udvarhoz megy, hogy a király előtt bepanaszolja fiát; Dorastus szolgája a herczeg hajójára csalja az öreget, s a király csak a pásztor nejétől tudja meg a történt dolgokat. Követei, kiket a szökevények után küld, Csehországban akadnak rájok, hol Pandostonak elmondják Dorastus kilétét. Pandosto már látta Fauniát, s nem sejtve benne saját leányát, beleszeretett. A leány visszautasította, s most Pandosto mohón megragadja az alkalmat, hogy megvetett szerelméért bosszút álljon. Kegyetlen halállal fenyegeti őt és vélt atyját, az öreg pásztort, a miért egy királyi herczeget ily méltatlan viszonyra csábítottak; s ekkor az öreg pásztor ijedtében megvallja, hogy ő nem atyja Fauniának, hanem a tengerparton találta. Ekkor minden kiderűl; Pandosto elveszett leányára ismer; fényes kisérettel Szicziliába, Egistus udvarába viszi az ifjakat, hol megtartják a menyegzőt. Pandosto aztán, elhunyt nejének emlékétől gyötörve, megöli magát, mire Dorastus és Faunia öröklik Csehország trónját s boldogan élnek országukban egész halálukig.
Ez az elbeszélés meséje, melyet Shakspere drámává dolgozott fel. A változtatások és bővítések, melyek a dráma költőjétől származnak, a kettő átolvasása után magoktól szembe tűnnek. Nem egyedül az események külső változtatásait, az új alakok beleszövését, a megoldás különbségét értjük; hanem a dráma költőjének ama látható törekvését is, hogy a novella külső eseményeit a kényelmes véletlen helyett benső indokolással kösse össze, és a végzet önkényes beavatkozása helyére az emberi szabad elhatározást és a tények következetességét állítsa. Perditát nem véletlenűl hajtják a hullámok Bohemia partjára, mint a novella Fauniáját Szicziliába; hanem Antigonus viszi oda jól megfontolt szándékkal. Nem egészen bizonyos Hermione ártatlanságáról, nem tartja lehetetlennek, hogy a kis gyermek apja csakugyan Polixenes, s azért ennek országában akarja partra tenni.
Apollo akarta, hogy a gyermeket, ha
Csakugyan Polixenestől származott –
Élet- s halálnak itt tegyem ki, a
Valódi apja földén.
Hasonlókép a második részben nem a véletlen, nem a szél és tenger szeszélye viszi Szicziliába a megszökött szerelmes párt, Florizelt és Perditát, hanem Camillo tanácsa; és Camillot egy igazán emberi érzelem vezeti tanácsára, a honvágy.
Minő szerencse most,
Ha fel tudom használni e szökést:
Megóvni őt, szolgálni érdekét,
Meglátni szép Szicziliám s szegény
Boldogtalan királyomat, kiért
Oly szomjú lelkem.
S így az a tény, mely a darab két részét összeköti, és az, mely a megoldást előidézi, tehát a két sarok, melyen a cselekvény megfordúl, nem mint a novellában, véletlenűl, hanem emberi megfontolásból és elhatározásból történik. Még a kis Mamilius halálánál is figyelemmel van a költő e valóban emberi indokolásra, midőn azt nem a végzet vak rendeletének, hanem anyja miatt megtört szívének tulajdonítja.
Fiad, a herczeg, csupa félelem
S sejtés miatt, anyjáért, oda van.
Innen van, hogy daczára a történet meseszerűségének, a feltűnő anachronismusoknak, a technika túlságos szabadságainak: a dráma mégis erős illusiót költ, megkap és magával ragad, s a színpadon, a hol csak előadták, soha sem tévesztette el hatását. Mert bármily meseszerűek az események, érezzük, hogy az emberek, kik által történik, igazi emberek és benső szükségből cselekszenek. A novella bábszerű alakjaiba Shakspere valódi életet lehelt, és azok, kiket maga tett hozzá, mint Paulina, Antigonus, a pásztorok, Autolycus, mind jellemzetes alakok, tele élettel és igazsággal, kik a mesének a valóságos szinét adják. Leontes féltékenységének születését, gyarapodását, elfajulását szemünkkel látjuk és nyomról nyomra kisérjük, rögtön észrevéve azt is, hogy itt nem oly fajta féltékenységgel állunk szemben, mint Othellóé. Ez az őszinte, bizalmas és félrevezetett ember féltékenysége, Leontes természeténél fogva féltékeny s Jago ördögi mesterségű cselszövényét nála vele született gyanakodó jelleme pótolja; teljesen igaz és érthető véghetetlen bűnbánata és önmagát emésztő kétségbeesése is, melyet neje ártatlanságának kiderülte után érez, mert elkövetett igazságtalanságáért senki mást sem vádolhat, csak önmagát, senkire sem haragudhatik, csak önmagára. Hermione és Perdita méltán sorakoznak Shakspere legmagasztosabb női alakjai közé. Egy pár szó egész teljességében elénk állítja Hermione jellemét, a tiszta lelkű, önérzetes nőt, ki ártatlansága tudatában a legiszonyúbb váddal, a legdurvább igazságtalansággal szemben sem veszti el felséges nyugalmát, s a méltatlanúl szenvedett büntetésnél nagyobb bajnak tartja a bűnt, habár nem is érné büntetés. Midőn Leontes parancsára börtönbe viszik, így vigasztalja siró hölgyeit:
Ne sirjatok, nincs ok reá! Ha majd
Halljátok azt, hogy börtönt érdemel
Úrnőtök: akkor záport sirjatok,
Bár megmenekszem.
Jellemének megfelelő a nagy beszéd, melyet a törvényszék előtt nem életének, hanem becsületének védelmére tart, s melyet így fejez be:
Mivel rémítni vélsz, óhajtom azt.
Rám nézve nincs az életnek becse,
Mert koronája, dísze, hű szerelmed
(Bár nem tudom, hogy’) érzem – elveszett.
Más kincsem-, első gyermekemtűl el-
Zártak, mikép ragályost. Harmadik
S végvigaszom, – balcsillagok miatt! –
Ártatlan ajkin tiszta tejjel, – ah!
Kidobva; én magam nyiltan rimának
Kiáltva; durván megfosztatva még
A gyermekágy jogától is, mi a
Legaljasabbal is köz: most ide
Vonszoltatám, szabadba, még erőm
Se nyerve vissza! Oh király, mi kéjt
Ad így az élet, hogy meghalni féljek?
Folytasd tehát. De érts meg: éltemet
Még számba sem veszem. Becsületem,
Az szent előttem. És ha csak gyanúra
Itéltek el, ha alszik minden ok,
Ébren csak a féltés van, – jognak azt
Nem vallom én, csupán zsarnokszigornak.
Anyjának méltó leánya Perdita. Nemcsak arczban hasonlít hozzá, jellemében, nemes büszkeségében, nyugodt önérzetében is. Szerény helyzetében, pásztori ruhájában is elárulja királyi származását. Úgy beszél, úgy viseli magát, hogy nemcsak a szerelmes ifjú elragadtatását, hanem magát a valóságot látjuk Florizel szavaiban, melyeket róla mond.
Bár mit szólasz, teszesz,
Az úgy a legjobb. Ha szólsz: azt kivánom,
Hogy szólj szünetlen; ha dalolsz: óhajtom,
Dalolva végezd minden dolgodat,
Végy, adj, oszsz alamizsnát, könyörögj,
Dalolva mind! Ha tánczolsz: azt szeretném,
Hab légy a tengeren, hogy mást ne tégy,
Tánczolj örökké, rengve, szűntelen!
Mert minden egyes tetted – (oly csodás
Szünetlenűl!) megkoronázza azt,
Mit épen akkor tészsz, hogy benned így
Királynő minden mozdulat.
És ugyanezt mondja Polixenes, ki nem a szerető szemével, hanem a fiát féltő atya hideg, fürkésző tekintetével nézi a leányt, kiről kénytelen elismerni:
A legcsinosb parasztleányka ez,
Ki zöld mezőn csak ugrált valaha!
Mit szól, tesz, az mind magasabbra mutat,
Mint ő maga; nemesb, mint helyzete.
A novellában a királyfi eleinte tépelődik magában e rangjához nem illő szerelem miatt: Shaksperenél sokkal igazabban, természetesebben és szebben a királyfi, ifjú szívének egész hevével, csak szerelmében él, csak szerelmét látja; s a ki e viszony helytelenségét fölemlíti, a ki érzi és kifejezi a rangkülönbség akadályát, az maga az önérzetes leány, Perdita. Nem mintha méltatlannak tartaná magát egy királyfi szerelmére; mert midőn Polixenes elszakítja őket egymástól s halállal fenyegeti a leányt: fölébred benne anyjának nemes önérzete s magasabb szempontból ítéli meg a földi rangkülönbséget.
Nem ijedék meg; egyszer, kétszer is
Készen valék, nyiltan kimondani,
Hogy az a nap, mely udvarára süt,
Arczát a kunyhótól sem rejti el
S csak úgy mosolyg ránk.
E két eszményien szép női alak mellett részint ellentétűl, részint kiegészítésűl áll a derék, hű, de bátorságában és hűségében egész a gorombaságig menő Paulina. Ő az egyetlen az egész udvarnál, ki nyiltan föl mer lépni a bántalmazott királyné mellett, az egyetlen, ki a féltékenységében elvakult zsarnoknak szemébe meri mondani az igazságot. Midőn királynéját védi szemben a királylyal, heves kitöréseiben néha túlmegy a szép határain is, de a hatás mégsem kellemetlen, s az összhangot helyreállítja bátorsága és becsületessége. Látszik rajta az erélyes nő, ki otthon is megszokta a parancsolást, de a derék nő is, ki nem tér le az egyenes útról soha. Jól jellemzi őt férje, midőn ezt mondja róla:
No lásd uram, ha így iramlik, én
Rohanni engedem; de nem szokott
Megbotlani.
A nyelves asszonyt rokonszenvessé teszi bátorsága, becsületessége, és az igaz ügy, melyért nyelvét pörgeti. És bármily éles a nyelve, szíve jó és könnyen ellágyúl, nemcsak királynéja iránt; hanem még a királyt is rögtön megszánja, mihelyt megbánását látja. Hermione halálát még a legkeményebb szavakkal, kegyetlen szemrehányásokkal és átkokkal adja tudtul a királynak; de mihelyt látja ennek magába szállását, fölűlkerekedik jó természete és ellágyúl a szíve.
Sajnálom, valóban.
Ha bűnt teszek megbánom azt utóbb.
Mint nők szokása, túlheves valék.
Nemes szivén találtam őt. Mi elmúlt
S túl a segélyen: legyen túl a bún is.
Kérlek, ne indúlj meg szavamra; sőt
Büntess meg inkább: mért olyat hozok
Emlékezetbe, mit feledni jobb.
Oh jó uram, felséges úr! bocsáss meg
Egy balga nőnek!
Téli regének nevezte Shakspere e darabját, s a kis Mamiliussal el is mondatja, mit ért e czím alatt. Víg mesét kérnek tőle, s ő azt feleli, hogy télre bús rege kell, kisértetes történet. Ilyent szeretnek hallani az emberek, midőn összebújnak a kandalló körűl, mialatt kívülről fagyos szél rázza az ablakot s kinn a havas mezőn az éhes farkas üvöltése hallatszik. A gyermekek – nagyok és kicsinyek – kéjt találnak ilyenkor a borzongásban, mely a kisértetes történetek hallatára átszalad idegeiken, s összébb húzódva a meleg tűz körűl, élvezik a biztosságot, melyet édesebbé tesz a hallott ellentét. De gyönyörűségök csak akkor lesz teljes, csak akkor fekszenek egészen nyugodt lélekkel éjszakai álomra, ha a bús mese jó véget ér, ha a gonosz kisértetek végűl eltűnnek a kakas-szóra és a meggyötrött ártatlanság elnyeri jutalmát. Ilyen Shakspere téli regéje. Zordonan, sötéten indúl meg; a vad szenvedély, a féltékenység kísértetei elszabadulnak, s halállal, pusztulással fenyegetnek mindenkit. Az ég mindinkább elborúl, jeges szél sivít a sötét pusztán, az ártatlanok veszte bizonyosnak látszik, midőn felhangzik a viradást hirdető kakas-szó, a hajnal földerűl az égen, s a sötét tragédia helyett, mely az első három felvonásban fenyegetett, napsugáros zöld mezőn bájos pásztori idyllt tár fel szemünk előtt. A szenvedélyek viharja lecsillapúl, az ellentétek kiegyenlítődnek, béke és boldogság száll a felzaklatott szívekbe. A költő, ki hajdan annyiszor festette a szenvedély pusztító hatalmát s kiegyezést nem ismerő kérlelhetetlen voltát: most, pályája végén, ezen, talán legutolsó darabjában megmutatja szemünknek azt, a mi lecsillapít minden szenvedélyt, meggyógyít minden szenvedést, kiengesztel minden összeütközést: az időt.
Ki megrostálok minden rosszat és jót,
Hozok örömre és panaszra méltót,
Ármányt szövök s azt újra egyberontom –
Most im csapongó szárnyamat kibontom.
…Hatalmam – a mely épít újra s rombol –
Törvényeket bont, s a mit kigondol,
Azt megteremti vagy lezúzza. Sőt
Ilyen valék a teremtés előtt;
Tanúja voltam, régi s új törvények
Mikép születtek, el mikép veszének;
Ilyen hatalmam’ érzi a jelen:
Csak rá fuvallok – s fényét hirtelen
Homályba tolják újabb látszatok.
Az egyetemes kiengesztelődést, az ellentétek kiegyenlítését, a szíveken uralkodó általános békét és nyugalmat lehelli a költő utolsó munkája, s ennek adnak hangot a befejezés szavai:
Menjetek,
Boldog nyerők! Oszszátok üdvetek
Minden felé!
Magyarúl a Téli rege a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában jelent meg, Szász Károly fordításában; a nemzeti színházban először 1865-ben kerűlt színre.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages