II. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

Ugyanott. Díszterem a palotában.
Leontes, Polixenes, Hermione, Mamilius, Camillo, Kiséret.
POLIXENES.
Kilenczszer intett már a változó hold
A pásztoroknak, mióta üresen
Hagyók a trónt; s bár annyit töltenénk
Hálálkodással ismét, jó rokon,
Örök adósúl mennénk végre is.
Azért, mint számjegy, szorzóhelyen állva,
Hadd sokszorozza ez egy „köszönöm” –
Sok – sok ezerszer az előbbieket!
LEONTES.
Tartsd vissza még a köszönet szavát,
S majd akkor add, ha mégysz.
POLIXENES.
Holnap lesz az!
Félelmem űz: mi történt ez alatt honn?
Mit szűle távollétem? – Csak ne fújna
Honn oly csípős szél, mely mondassa majd:
„Csakugyan úgy lett!” Már különben is
Terhedre váltunk!
LEONTES.
Oh, kedves rokon!
Szíjasb vagyok, mintsem terhemre válhass.
POLIXENES.
De nem maradhatok!
LEONTES.
Még egy hetet!
POLIXENES.
Holnap, valóban!
LEONTES.
Osztozzunk tehát
Meg az időn, – úgy nem ellenkezem.
POLIXENES.
Nem, ne erőltess, kérlek. Oly hatással
Nincs nyelv reám, de egy sincs a világon,
Mint a tied; meggyőzne most is az,
Ha szükség volna a miért te kérsz,
Bár megtagadnom szükség hajtana.
De haza vonnak ügyeim. Ha ezt
Gátlod: csak ostor jóságod nekem,
S neked teher, maradnom. Mind a két félt
Megmentjük: jó rokon, isten veled!
LEONTES.
Lekötve van királynőnk nyelve? – Szólj te!
HERMIONE.
Gondoltam: addig hallgatok, mig esküt
Nem tesz le, hogy megy. De te, jó uram,
Csak hidegen marasztod; mondd neki,
Hogy semmi baj honn, tegnap érkezett
Megnyugtató hír; mondd ezt, s legerősb
Sánczából lesz kiverve.
LEONTES.
Igazad
Van, Hermione.
HERMIONE.
Mondja, hogy fiát
Meglátni vágyik, úgy jó. Mondja azt
S menjen; de esküdjék meg rá előbb
S mi rokkanyéllel is kiűzzük őt.
– De mégis, egy hetet bátor vagyok,
Felséged idejéből kölcsönözni.
Ha majd uram Bohémiába megy,
Én úgy bocsátom, hogy egy hóval ott
Tovább maradjon, mint szándékozott.
S pedig, Leontes! – egy kispercznyivel sem
Szeretlek én kevésbbé, mint valaha
Férjét szerette nő! – Maradsz?
POLIXENES.
Nem, asszonyom!
HERMIONE.
De még is!
POLIXENES.
Nem, valóba’! nem lehet!
HERMIONE.
Valóban?
Te könnyű szókkal útasítsz el! Én, ha
Kieskünnéd útjából a napot,
Azt mondanám: ne menj! Valóban! És
E szó: valóban, oly jelentes a
Nő – mint a férfi ajkán. Még is elmészsz?
Vagy kényszerítsz, hogy tartsalak rabúl,
Ne mint vendéget! Úgy ha mészsz: fizess
Tartásodért s tartsd meg köszöneted.
No mit kívánsz? Vendég vagy rab? – E kettő
Közűl, – szörnyű „valóbanodra” mondom:
Választanod kell.
POLIXENES.
Akkor, asszonyom,
Vendéged inkább. Mert hogy rab legyek:
Sértést feltétez, – s az nekem kinosb, mint
A büntetés neked.
HERMIONE.
Nem börtönőr hát,
Hanem szíves vendégelőd leszek…
– Jer és beszélj, mint pajkos gyermekek,
Te és uram mi sok csínyt tettetek?
Mert jó ficzkók valátok, azt hiszem.
POLIXENES.
Mi, szép királyném, víg fiúk valánk,
Kik azt hivék, előttük semmi sincs,
S a holnap is csak olyan, mint a ma,
S hogy mind örökre gyermekek maradnak.
HERMIONE.
Kettő között nem uram volt hamisb?
POLIXENES.
Mint két ikerbárány, olyak valánk,
Mik összebégve játsznak a napon.
Ártatlanságnál nem folyt más közöttünk,
Mi nem tudánk rosszat s nem képzelők,
Hogy tudna más. Ha így maradhatunk,
S nem űzte volna elménket soha
A bűnre, hőbb vér: úgy az égnek is
Bátran feleltük volna egy napon:
„Nincs semmi vétkünk” – azt letudva, mit
Öröklénk, eredetben.
HERMIONE.
Így tehát
Azóta estetek meg?
POLIXENES.
Oh dicső hölgy!
Azóta sok kisértet vőn körűl.
Még nőm is akkor ártatlanka volt
S becses magad sem bűvöléd le még
Kis pajtikám szívét.
HERMIONE.
Irgalmas ég!
Következést ebből ne vonj; hisz így
Nőd s én vagyunk a kísértő gonosz.
De csak tovább; mi azt magunkra veszszük:
Mi bűnt miattunk követétek el,
Ha először velünk enyelgtetek
S mindig velünk csak, és mással soha.
LEONTES.
Megnyerted őt?
HERMIONE.
Marad.
LEONTES.
Kértemre nem
Akart maradni, Hermion’! soha
Így czélt nem értél.
HERMIONE.
Soha sem?
LEONTES.
Csak egyszer.
HERMIONE.
Mindössze kétszer? Melyik volt az első?
Mond kérlek! hizlalj, mint szelid madárt,
Édesgetéssel; egy meg nem dicsért
Jótettel együtt más ezer hal el,
Mik arra vártak. Helyeslésetek
A mi jutalmunk. Ezer ölre hajthatsz
Egy édes csókkal, míg sarkantyuval
Félölre sem. De a dologra! Szólj;
Utóbbi jótettem, hogy ő marad –
S mi volt az első? – ennek nénje is volt,
Vagy félreértlek. Vajha, kegyelem
Lett légyen az! – Még egyszer ére czélt
– Mondod – szavam? Mikor? Szólj, várva várom.
LEONTES.
Tudod, mikor három bús hó után
Fehér kezecskéd végre megnyitád,
Hogy elfogadd szerelmem; és e szót
Mondád: tiéd, örökre.
HERMIONE.
Csakugyan
Hát kegyelem volt. Kétszer ére így czélt
Szavam – s először a királyi férjet
Örökre, – most meg, kis időre e
Nemes barátot nyertem általa.
(Kezet nyújt Polixenesnek.)
LEONTES (félre).
Igen meleg! igen meleg! Az ily
Túlzott barátság vérbe hat. – Fejem
Zúg és szívem repes; de nem
Öröm miatt, nem! – Ily nyájaskodás
Ártatlan arczot ölthet; nyílt kedély,
Jó szív s rokonszenv kifolyásaként
Mutatkozik, – s jól áll, felette jól
Annak, ki játszsza; jól, megengedem;
De kéz kezen, – gyöngéden csipkedő
Ujakkal enyelegni, hő mosolyt
Cserélve, mint tükörben, – azután
E mély sóhaj, oly mély, mint pihegő
Kis őzikéé… Nem, e bizalom
Tovább megyen mint elszívlelhetem.
– Mamilius, hé! kis fiam vagy-e?
MAMILIUS.
Az ám, apám.
LEONTES.
Lelkemre, az. Apád
Kis kölyke vagy. Mit? piszkos orrod! ej.
Pedig mondják, enyémre üt. Ne szép, csinos
Légy, kis fiam. Ne szép, nem, – tiszta légy!
S hisz a bika, tehén s a borju mind szép
Saját nemében. – Még mind játszanak
Egymás kezével? – No’s kis borju te!
Borjam vagy? –
MAMILIUS.
Az, ha akarod, uram.
LEONTES.
Vastag fejem s arczszeplőim híján
Hozzám hasonlítsz. Állítják pedig, hogy
Hasonlítunk, mint két tojás. Asszonyok
Mondják, – hisz azok mindent mondanak.
De hogyha oly csalfák volnának is, mint
Halotti gyász, vagy mint a szél s a víz,
Vagy a minőnek az kívánja a
Koczkát, ki az enyém s övé között
Határt nem ismer: annyit igazán
Állítanak, hogy rám üt e fiú.
Jőj csak, fiam, vesd rám égszín szemed;
Édes szívem! Mit? Azt tenné anyád? –
Szerelem volna ez? Czélpontot érsz te
Vak indulat! Lehetővé teszed
Az addig képtelent! nem létezők
És üres álmak, mikkel társalogsz,
(S hogy lehet ez?) – a semmivel vegyülsz!
Még hihetőbb hát a valamivel
Társulnod. Úgy van. Nem csak képzelet,
Azt érzem; és úgy érzem, hogy beteg
Belé agyam s fáj homlokom.
POLIXENES.
Mi lelte a királyt?
HERMIONE.
Valami gyötri.
POLIXENES.
Uram! – Mi bánt?
LEONTES.
Mi baj, kedves rokon?
HERMIONE.
Úgy nézsz ki férjem, mint kinek nehéz
Gond nyomja homlokát. Fölindulál?
LEONTES.
Valóba’, nem. De így árulja el
Természetünk, gyöngéit, balgaságit.
S gúny tárgya lesz, erősb szíveknek. El-
Merengve kis fiam vonásain,
Csapongó elmém huszonhárom évre
Szállt vissza – s úgy jött: mintha magamat
Látnám, a zöld zekében: tőrömet
Szorítva, hogy urát ne szúrja meg,
S mint gyakran a dísz, ne hozzon veszélyt!
Milyen hasonló voltam akkor, e
Bimbó, e rügyhöz, e fiúhoz itt!
– No kis vitéz! kell polyva, pénz helyett?
MAMILIUS.
Csak azt próbálja valaki,
Mert majd adok! –
LEONTES.
Vigyázz – ki mit kap, az
Övé. Barátom, szereted-e úgy
Honn kis fiad, mint itt enyémet én?
POLIXENES.
Ha honn vagyok: játékom, gondom, és
Mulattatóm csak ő. Most hű barátom,
Bősz ellenem majd; kegyencz, katona,
Tanácsos, minden ő nekem. Vele
A nyári nap is télivé rövidül,
S tréfái oly eszméket űznek el,
Mik véremet sűrítnék.
LEONTES.
Ezt teszi
E kisded úr velem. Mi már megyünk,
Te jó rokon, maradj csak. Hermione,
Mikép szeretsz, barátomon mutasd meg.
Mi drága máskor, most olcsó legyen;
Utánad és e kis ficzkó után
Ő van szívemhez legközelb.
HERMIONE.
Ha minket
Keressz, a kertbe’ lelsz. Várjunk-e rád?
LEONTES.
Csak menjetek; akárhol jártok is,
Föllellek én majd. (Félre) Most szigonyt veték,
De nem látjátok, hol van a fonál.
Jó, rajta csak!
Mint nyújtja orrát! Oh! hogy öltözik
A női vakmerőség fegyverébe
A gyáva férjjel szembe! – Már el is ment!
(Polixenes, Hermione, Kiséret el.)
Térdig, nyakig, fülig kétszínüség!
Menj játszni, gyermek! Anyád játszik; – én is
Játszom. De szerepem oly nyomorú,
Hogy végivel síromba fütty kisér.
Gúny lesz halálharangom. – Menj, fiú,
Menj játszani! Csalt férjek voltak – és
Most is, míg itt beszélek, van, tudom,
Elég, ki nőjét bízva öleli,
Nem is gyanítva, hogy halastavát
– Mikor nem őrzé – megzsilípelék.
S legjobb szomszédja, nyájas úr vala,
Ki meghalászta. Ez vigasztalás:
Hogy másnak is van kapuja, nyitott
Kapúja, mint nekem. – Ha mind, kinek
Hűtlen neje, kétségbe kell hogy essék:
Az emberi nem tizedrésze úgy
Csak kösse föl magát! Ez ellen ir nincs.
Van egy kerítő csillag, s nagy hatalmát
Megérzi észak, dél, nyugot, kelet.
Asszonyra zárt hiába vetsz. A kit
Akar, bocsát be és ki. Sok ezer van
Tudtán kívül e bajba’. – No’s fiam
MAMILIUS.
Mondják, reád üték.
LEONTES.
A még szerencse. –
Mit? Itt Camillo?
CAMILLO.
Igen, jó uram.
LEONTES.
Menj játszni, gyermek. – Menj, te jó fiú vagy!(Mamilius el.)
Camillo, még a nagy király marad.
CAMILLO.
Sok bajt adott, míg megakaszthatád
Hajója horgonyát, csak alig állt meg.
LEONTES.
Ah! vetted észre?
CAMILLO.
Ellenállt soká
Kérelmeidnek. Sürgős ügyei
Nagyon vonák őt.
LEONTES.
Vetted észre? Már
Suttognak, – intenek – „Leontes ilyen
Meg ilyen –” Így is sok. S legutoljára
Látom meg én. – Hogy lőn, hogy itt maradt
Még is? –
CAMILLO.
Kegyes királynénk vette rá.
LEONTES.
Úgy-é? királynénk! kegyes? Meglehet.
Úgy van, – nem úgy. Rajtad kívül, vajjon
Más bölcs kaponya fogta-e föl ezt?
Mert lám, agyad szívós, többet vehet
Magába, mint más ostobább velő.
Nem vette észre más, csak éles elmék?
Csak egy-két átható szem? A tömeg
Vak ilyesekre? Szólj.
CAMILLO.
Vak? Úgy hiszem
Mindenki érti, hogy a cseh király
Még itt időz.
LEONTES.
Mi?
CAMILLO.
Hogy még itt időz.
LEONTES.
Úgy-úgy, de mért?
CAMILLO.
Hogy felségednek és
Jó asszonyunknak kedvét töltse.
LEONTES.
Úgy,
Jó asszonyunk kedvét! Jó, jó! Elég. –
Bíztam, Camillo, benned. Rád bizám
Szívemnek úgy, mint államomnak ügyét.
Mint gyóntató vevéd át titkaim’
S könyült bűnösként váltam tőled el.
De megcsalódtunk egyenes szivedben,
Vagy a mi annak látszott.
CAMILLO.
Oh! az isten
Mentsen meg attól!
LEONTES.
Benned nincs elég
Becsűlet, hogy szilárd légy; vagy ha volna
Rá hajlamod, de gyáva vagy, ki a
Becsűletet hátulról sebzi meg,
Hogy vissza tartsa; avagy szolga, ki
A legnemesb bizalmat, hanyagul
Játszodja el; vagy végre oly bolond,
Ki tételét elvesztve csalfa játszmán,
Tréfának véli azt.
CAMILLO.
Kegyelmes úr!
Hanyag, botor, vagy félénk leheték,
Mert e bűnöktől nem ment senki, bár
Hanyag-, botor- vagy félénk-volta, nem
Tűnik ki mindig a torzsalkodó
Élet zajában. Én, ha érdekedben
Hanyag valék, botorságom tevé; ha
Szándékosan játsztam botort, csupán
Meggondolatlan hanyagság okozta.
S ha néha féltem tenni ott, hol a
Kétes sikert igérő vakmerőség
Vádolhatá a tenni nem merőt
– A tett után –: oly gyávaság, mely a leg-
Bölcsebbel is köz. Mind oly gyöngeségek,
Mikben, király! szünetlen szenved a
Becsűletesség. – Ám, kegyelmes úr!
Szólj nyiltan! Ám saját arczával állítsd
Elém a bűnt, – s ha el nem ismerem:
Úgy nem enyém!
LEONTES.
Nem láttad-é, Camillo –
(De kelle látnod, ha csak szemeden
Nincs vastagabb bőr, mint férj szava) – vagy
Hallád-e (hisz! ily tiszta látszaton,
Nem néma a hír), – vagy gondoltad-e,
(Mert eszme sincs abban, ki erre nem
Eszmélne!) – hogy nőm csalfa. Valld meg ezt,
Avagy tagadd eszed, szemed, füled.
Mondd nőm rimának. Mondd, hogy aljasabb, mint
A rossz cseléd, ki nász előtt magát
Megadja. Mondd ki! Valld meg! Csak nyilatkozz’!
CAMILLO.
Bizony, nem állnék tétlenűl, ha más
Így meggyalázná asszonyom; boszút
Állnék azonnal. Oh király! magadhoz
Méltatlanabbat nem mondál soha,
Mint ezt, a mit csak ismételnem, oly rút
Bűn volna, mint a tett, ha az való.
LEONTES.
S a sugdosás? Arcz arczra tétele?
Csók, nedves ajkról? – mind ez semmi? A
Kaczajnak útját elvágó sohaj –
(A tört becsűlet e biztos jele!) –?
Lábnyomkodás? Szünetlen zúgba ülés?
S vágy: vajha volna gyorsabb az idő?
Az óra, percz, – a dél meg éj! Legyen
Mindenki vak, merő vak, – ők, csak ők ne,
Hogy biztosabban vétkezhessenek!
S mind semmi ez? – Oh! akkor a világ
S mi benne van, mind semmi! A nagy ég is
Mind semmi. Semmi úgy a cseh király,
És semmi nőm is; s e sok semmi nem tett
Semmit, ha semmi mind ez!
CAMILLO.
Jó uram!
Gyógyúlj ki még e bajból jókorán, mert
Halálos ez.
LEONTES.
Valld meg, hogy úgy van!
CAMILLO.
Oh nem,
Nem, jó uram!
LEONTES.
De úgy! Hazudsz, hazudsz!
Mondom, hazudsz Camillo! és gyűlöllek!
Jobb: mondd, hogy félkegyelmű, bárgyú vagy;
Vagy léha szélkakas, ki jót, rosszat
Egyszerre látva, mindenikre bókol.
Ha nőmnek oly romlott voln’ mája, mint
Erkölcse: biz’ egy félórát sem élne!
CAMILLO.
S ki rontja meg?
LEONTES.
Ki? A kinek nyakán
Ékszer gyanánt csüng. A cseh. És ha még
Egy-két hívem vón’, kik becsűletem
Úgy tartanák, mint önnön hasznukat:
Azok, tudom, tennének olyat, a mi
További rossznak véget vetne. Sőt
Magad, pohárnoka, kit porbul én
Vevék ki, – a ki mint az ég a földet
S eget a föld: oly tisztán láthatod
Sérelmemet, – te, oly fűszert tehetnél
Kelyhébe, a mely néki örök álmot
S üdülést adna nékem.
CAMILLO.
Oh uram!
Ezt én tehetném, nem gyors mérgezés,
De lassú és szelidebb ital által,
Gyanútlan. Ámde hinni nem tudom,
Hogy drága úrnőm, a ki oly magas
Királyi fényben ül, ily rút mocsok
Foltját viselné. Én szerettelek –
LEONTES.
Rothadj el kételyeddel! Azt hiszed,
Oly balga volnék, oly gyámoltalan,
Hogy enmagam gyötörjem? Nyoszolyám
Hótisztaságát bészennyezzem? (Az
Ha tiszta, álmot ad; ha mocskos, úgy
Tövis, csalán, darázsfulánk.) Fiam
Királyi vérét botránynak tegyem ki?
(Mert őt enyémül tartom, szeretem.)
S meggondolatlanúl tenném e mind ezt?
Ki volna ily botor? –
CAMILLO.
Uram, hiszek már.
A cseh királyt eltészem láb alól;
Föltéve, hogy, ha tőle mentve lészsz,
Nődet megint szívedbe fogadod,
Úgy mint előbb. – Csak fiadért is! A
Rágalmakat lefegyverezni itt,
S szomszéd s rokon királyi udvaroknál.
LEONTES.
Tanácsod az, mit én is tervezék.
Becsűletét nem tiprom el. Nem én.
CAMILLO.
Uram, menj,
S oly vidor arczczal, milyet ünnepeknél
Szokott viselni a szíves barátság,
Szólj nődhez, a királyhoz. Én vagyok
Pohárnoka, – s ha tőlem valaha
Kap jó italt még: szolgádnak ne tarts!
LEONTES.
Így!
Tedd ezt, s szívem felét bírod. Ne tedd:
S a magadét metszetted át.
CAMILLO.
Tudom.
LEONTES.
Nyájas leszek, mikép tanácsolád. (El.)
CAMILLO (egyedül).
Oh nyomorúlt nő! S magam is, minő
Helyzetbe jöttem! A jó Polixenest
Elöljem? És mért? – Semmi ok, csupán
Uram parancsa, – ő pedig, szegény,
Magával meghasonlva, azt kivánja,
Hogy más is az legyen… Ha megteszem:
Mi jutalom vár? Volna példa rá,
Hogy ennyi száz királygyilkos közű
Egy boldogúlt: nem tenném úgy sem! Így, –
Midőn sem ércz, se kő, se pergamen
Nem őriz egy példát sem, – maga a
Gazság is elborzadna. Ide kell
Hagynom az udvart; teszem, nem teszem,
Egyként nyakam töröm. Jó csillagom, jer!
– Itt jő Polixenes.
Polixenes jő.
POLIXENES.
Megfoghatatlan!
Itt csillagom hanyatlik. Még nem is
Szól? – Jó napot, Camillo.
CAMILLO.
Üdv neked
Dicső király!
POLIXENES.
Mi hír?
CAMILLO.
Nincs semmi olyas.
POLIXENES.
De a király úgy néz ki, mintha el-
Vesztette volna tartományai
Legkedvesebbjét. Most találkozánk.
Szokás szerint köszöntém; ő szemét
Elfordítá és ajkát megvetőn
Fölvetve, elsiet; ott hagyva engem,
Gondban: mi történt, a mi ennyire
Megzavará?
CAMILLO.
Uram! nem is merem
Azt tudni!
POLIXENES.
Tudni nem mered? Tudod,
S közölni nem mered velem? Úgy, úgy!
Mert önmagadban, a mit tudsz, tudod
S nem mondhatod, hogy nem mered. Barátom
Megváltozott arczod, tükör nekem,
Mi engem is változva mutat. E
Válságban, úgy-e, részem van, hisz az
Rám is kiterjed!
CAMILLO.
Baj van itt, a mely
Többünkre elragadt. De én e bajt
Meg nem nevezhetem. A baj, uram,
Tőled ragadt ránk, bár beteg se’ vagy.
POLIXENES.
Tőlem ragadt? Mikép ragadt? Ne mondj
Olyan szeműnek, mint a baziliszk.
Ezrekre néztem, kik tekintetemtől
Üdűltek, egy se’ halt meg. Halld, Camillo,
A mily igaz nemes vagy és a mellett
Tanult, tapasztalt, a mi nem kisebb dísz
Nemünknek, mint az ősök czímere,
Kiktől öröklők a nemes nevet:
Kérlek, kivánom, – hogy ha tudsz olyast,
Mit hasznos volna tudnom, szólj! ne zárd
Titok-börtönbe.
CAMILLO.
Jaj! nem szólhatok.
POLIXENES.
Tőlem ragadt a baj? – S én jól vagyok?
Felelj nekem! Hallod, mindenre, a mi
Csak férfinak szent, mit becsülete
Joggal kiván, – s bizonynyal olyan ez,
Mit én kivánok, – szólj, minő veszély
Csúszik felém? minő esélyt gyanítsz?
Milyen közel – vagy távol áll? Van-e
– S ha van, mi mód, meggátlanom? Ha nincs,
Mikép viseljem?
CAMILLO.
Halld tehát, uram,
Ha becsület nevében hiv fel az,
Ki becsületben áll előttem. Ím
Tanácsom, és azt oly gyorsan kövesd,
Mint én kimondom, mert különben én
S te, veszve volnánk.
POLIXENES.
Folytasd, jó Camillo.
CAMILLO.
Rám bízta, hogy megöljelek.
POLIXENES.
Ki?
CAMILLO.
A
Király.
POLIXENES.
S miért?
CAMILLO.
Úgy véli, sőt bizony-
Szóval megesküszik rá, mintha csak
Saját szemével látta volna, vagy
Eszköz lett volna benne, hogy nejével
Tiltott viszonyban állasz.
POLIXENES.
Fagyjon úgy
Rút kocsonyává bennem a nemes vér
S nevem kössék azéval össze, ki
Az Istenembert eladá! Legyen
Most tiszta hírem oly bűzhödt, hogy undort
Gerjeszszen a legtompább orrban is, ha
Közelgek, úgy kerüljön minden ember
S utáljon inkább mint a legnagyobb
Dögvészt, miről hír fönmaradt.
CAMILLO.
Ha bár
Leesküszöl rá minden csillagot
S mindnek hatalmát, – könnyebb lesz a tengert
A hold uralma alól feloldanod,
Mint esküvel leverned, okkal őt meg-
Ingatnod abban, a mit esztelen
Hitének oszlopára épitett,
S mitől, ha meghal, akkor áll csak el.
POLIXENES.
Mikép eredt gyanúja?
CAMILLO.
Nem tudom.
De bizonyos, hogy kikerűlni jobb a
Bajt, mint kutatni: mint eredt? Ha hát
Bizol becsületembe’, melyet ím
E testben őrzök (s ezt is zálogúl
Vigyed magaddal) – még ez éjjel – el!
Kíséretednek megsugom, hogy’ állunk;
S kis csapatokban, mind külön kapun
Kiszöktetem. Magam, minden szerencsém
Kezedbe tészem, itt úgy is leszállt
Napom. Ne kétkedj’, esküszöm szülém
Becsületére, hogy valót beszéltem;
S ha még kutatnád: én nem várom azt be,
S te sem vagy itt biztosb, mint valamely
Rab, a kinek ítéletét, maga
Mondá ki a király s vesztére esküdt.
POLIXENES.
Hiszek neked. Arczán láttam szivét.
Csak add kezed, s vezess. Hozzám közel lesz
Mindig helyed. Hajóim készen és
Kiséretem két napja várja már
Az indulást. – E féltés tárgya nagy
Becsű, – s ez a mily ritka kincs, az is
Oly nagy leend; hatalmas a király,
Azért erős haragja; s mert magát
Az által véli meggyalázva, kit
Barátnak ismert: annál keserűbb
Leend boszúja. Rettegés fog el!
Járjon velünk üdv; vigasztalja ég
Szegény királynét, kit ártatlanúl,
Alaptalan gyanú nyom! Jer Camillo,
Atyám gyanánt foglak tisztelni, ha
Kimentesz innen. Fussunk.
CAMILLO.
A kapuk
Kulcsával én rendelkezem. Királyom,
Az óra sürget. Jőj, kegyelmes úr!

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem