NEGYEDIK FELVONÁS.
Idő, mint Kar, fellép.
Ki megrostálok mindent, rosszat és jót,
Hozok örömre és panaszra méltót,
Ármányt szövök s azt újra egyberontom –
Most ím, csapongó szárnyamat kibontom.
Bocsánat nékem, – szárnyam gyors röptének,
Hogy által-ugrom vagy tizenhat évet!
Hatalmam – a mely épít s újra rombol –
Törvényeket bont, és a mit kigondol,
Azt megteremti vagy lezúzza. Sőt
Ilyen valék a teremtés előtt;
Tanúja voltam, régi s új törvények
Mikép születtek, el mikép veszének;
Ilyen hatalmam’ érzi a jelen:
Csak ráfuvallok – s fényét hirtelen
Homályba tolják újabb látszatok.
Üvegemen csak egyet forditok, –
S im új a színhely. –
A bánat s csüggedés erőt veszen,
Ő zárkozik, – mi menjünk, uraim!
S Bohemiának szép határain
Szálljunk ki. – Tudjuk, hogy Polixenes
Királynak volt egy fia; neve lesz
Most Florizel. Elmondom azután,
Hogy Perditánk azóta nagy leány,
És csoda szépre fejlett. Ám előre
Nem mondom el: ki lesz, mi lesz belőle?
Majd idején kifejlik a talány:
Figyelmünk tárgya most az árva lány,
S a kis kunyhó köre. – Hisz tölthetétek
Rosszabbúl is az időt valaha!
S ha nem: Idő maga kivánja néktek:
Hogy rosszabbúl ne töltsétek soha!
Hozok örömre és panaszra méltót,
Ármányt szövök s azt újra egyberontom –
Most ím, csapongó szárnyamat kibontom.
Bocsánat nékem, – szárnyam gyors röptének,
Hogy által-ugrom vagy tizenhat évet!
Hatalmam – a mely épít s újra rombol –
Törvényeket bont, és a mit kigondol,
Azt megteremti vagy lezúzza. Sőt
Ilyen valék a teremtés előtt;
Tanúja voltam, régi s új törvények
Mikép születtek, el mikép veszének;
Ilyen hatalmam’ érzi a jelen:
Csak ráfuvallok – s fényét hirtelen
Homályba tolják újabb látszatok.
Üvegemen csak egyet forditok, –
S im új a színhely. –
| – Míg Leonteszen |
Ő zárkozik, – mi menjünk, uraim!
S Bohemiának szép határain
Szálljunk ki. – Tudjuk, hogy Polixenes
Királynak volt egy fia; neve lesz
Most Florizel. Elmondom azután,
Hogy Perditánk azóta nagy leány,
És csoda szépre fejlett. Ám előre
Nem mondom el: ki lesz, mi lesz belőle?
Majd idején kifejlik a talány:
Figyelmünk tárgya most az árva lány,
S a kis kunyhó köre. – Hisz tölthetétek
Rosszabbúl is az időt valaha!
S ha nem: Idő maga kivánja néktek:
Hogy rosszabbúl ne töltsétek soha!
