A Tévedések játéka nyomtatásban ugyan csak a költő halála után, az 1623-iki ívrétes kiadásban jelent meg először; de kétségkívül Shakspere legkorábbi művei közé tartozik. Chronologiájának megállapítására biztos támpontot nyújt egy czélzás a harmadik felvonás második jelenetében, melynek jelentését először Theobald ismerte fel. Itt ugyanis a syracusai Dromio földgömbhöz hasonlítja a szolgálót, ki szerelmével üldözi és különböző testrészeiben a föld egyes országait látja képviselve. Miután Irlandot és Skóthont említette, Francziaországra tér át. Ez „a homlokán van: fegyveresen és fellázadva, hadakozva minden haja szála.” „Armed and reverted, making war against her hair.” Az eredeti szövegnek legközelebbi, az asszony testi alkatát illető értelme – jegyzi meg Hertzberg –, félig metaphorikus körűlírása ama, Shakspere korában nagyon is gyakori betegségnek, a French Crown-nak, mely a homlokot daganatokkal és kiütésekkel födte el (armed), a hajat kihullatta (making war against the hair) és így a homlokot hátrafelé kitágította (reverted). A csúf betegségnek e részletezése visszataszító, czéltalan és elmésség nélküli volna, mert senki sem találhatna benne hasonlatosságot Francziaországgal, ha még egy jelentés nem rejtőznék a szavak mögött. Ez a szójáték a hair (haj) és heir (örökös) között. Francziaország háborút viselt jogos örököse ellen. Ebből önként folynak a további szójátékok; először az armed, aztán a reverted, mely jogi műkifejezés ennek jelentésére: „örökösödés által más ágra jutni;” azaz Francziaország III. Henrik halála után a Valois-ágról a Bourbon-ágra szállt, melyet navarrai Henrik képviselt.
Ezzel biztos időközt nyerünk, melybe a darab készülésének esnie kellett, tudniillik a franczia polgárháborút, mely 1589-től 1594-ig tartott. Igen valószínü azonban, hogy az 1590. évnek végét, vagy a következőnek elejét kell vennünk a darab születési idejének, mert az angol közönség figyelme, az ivryi diadal s Angliának a franczia protestánsok ügyébe való tényleges beavatkozása következtében, épen akkor irányult legélénkebben IV. Henrik sorsára. A reverted kifejezésből, fentebb jelzett értelmében, épen még egy korábbi időpontra lehetne következtetni, – semmi esetre sem későbbire – mert Shakspere nem használhatta volna így e kifejezést, ha az esemény több évvel előbb történt volna. Különben ugyanezen eredményre vezetnek, a chronologiát illetőleg, a darab benső jelei, szerkezete, verselése, nyelve és jellemzése.
A vígjáték motivumát, fő személyeit és több jelenetét a költő Plautus Menachemi-jéből vette; de valószínűleg nem ő volt az első, ki e régi darabot az angol színpadra bevezette. Már 1577-ben adtak elő a Hampton Court-i udvarnál egy History of error-t. Hasonló czímű darabot vittek színre 1582-ben Windsorban, s William Warner Plautus-fordítását, bár csak 1595-ben jelent meg nyomtatásban, Shakspere jól ismerhette, mert jóval a kinyomtatás előtt kéziratban megfordult a fordító barátjainak kezében, a mint a kiadó előszavából látható. Shaksperenél úgy, mint Plautusnál, a vígjáték hőse kicsiny korában elveszett ikertestvérét keresi. Csodálatos hasonlóságuk a legbohókásabb félreértésekre ad alkalmat s a komikus helyzetek tarka változatosságával pótolja a drámai cselekvény hiányát. A külső és belső valószínüség törvénye itt hatályon kívül van helyezve. El kell fogadnunk, hogy oly személyek, kik soha sem látták egymást és más-más városban laktak, ruházatukban az utolsó gombig annyira megegyeznek, hogy a legközelebbi ismerősök, a feleség, szerető, barátok, szolgák fölcserélik egymással. Azt sem szabad feltünőnek találnunk, hogy az idegennek, ki pedig épen ikertestvére keresésére indult, a csodálatos félreértések eszébe nem juttatják, hogy az emberek talán a keresett testvérrel tévesztik össze. A jelenetek gyors váltakozása nem engedi fölűlkerekedni a kritikai hangulatot. A plautusi nyelv durva, népies hangja is megcsendül a shaksperei darab alsóbb komikumu jeleneteiben. Előnyben van azonban római mintája fölött a gazdag, művészileg bonyolított cselekvény által. Nem elégszik meg egy hasonló ikerpárral. Még egy másik párt vezet elő, a testvérek szolgáit, a két Dromiót, s ezzel a bonyodalmat egészen a kábító zűrzavarig hajtja s a komikus tévedéseket megkettőzteti. A második, a nőtlen Antipholusról is jobban gondoskodik, mint Plautus, az elsőnek sógornője, a szép Luciána által, míg a szerető nála mellékszemélylyé lesz és a háttérbe vonúl; az aranyláncz és pénzes erszény epizódjait kimerítően és ügyesen indokolja, s mellékszemélyek bevezetésével teszi szemlélhetővé; sőt nem elégedve meg a komikus jelenetek gazdagításával és sokszorításával, komoly, lehet mondani, sötét színezetü drámai mesével hozza összeköttetésbe. Saját leleményéből származik a hajótörés, mely évekkel előbb szerteszórta az ikertestvérek családját; saját leleményéből van a viszálkodás is Syracusa és Ephesus között, az öreg Aegeon bolyongása s így az egész megnyitó jelenet, mely komolyságával áthatva az egész cselekvényt, erkölcsi mélységet ad a különben fölületes bohókásságoknak. Mert Aegeon halálitélete és közel álló kivégzése sötét felhőként lebeg a túlcsapongó kedvü jelenetek fölött s időnként el-elborítja a kaczaj napfényét, midőn az idegen Antipholust figyelmeztetik a halálveszélyre, mely őt is fenyegetheti. A vége is gazdagabb, mint Plautus darabjáé. Itt a testvérek találkozása egyszerre szerencsés véget vet a komikus félreértéseknek, Shaksperenél azonban látjuk, mint vezetik halálra az ősz Aegeont. Az aggastyán megismeri rég keresett fiát, de ez megtagadja; erre az atya feljajdulását halljuk, mely lendületes stiljével Shakspere tragédiáinak legszebb korára emlékeztet:
| Nem ismerik szavam! Idők hatalma! |
| Úgy elbutítád, törted árva nyelvem |
| Hét kurta év alatt, hogy ím fiam se |
| Ismerje meg szótlan búm gyenge kulcsát? |
| Bár ránczos arczomat most elfedi |
| A nedv-emésztő tél permet hava, |
| S bár fagyni kezd is minden vér-erem: |
| Még éltem éje gyér emlékezettel |
| És némi fénynyel bír még pisla mécsem, |
| Süket, butult fülem hall egy kicsit, |
| S e vén tanúk mind (nem tévedhetek) |
| Sugják nekem, hogy Antiphol, fiam vagy. |
Különben a római és angol, a plautusi és shaksperei komédia többi hasonlóságát s még több különbségét a kettőnek rövid összevetéséből világosan lehet látni. A jelenet, melyben ephesusi Dromio syracusai Antipholust ebédre hívja, megfelel Plautusnál annak a jelenetnek, a hol Cylindrus, Erotium szakácsa, az idegen Menaechmust fölcseréli az epidamnusi Menaechmussal. Plautusnál továbbá a kéjleány, nem Adriána, téveszti össze az egyik Menaechmust a másikkal. De később, a negyedik felvonásban Shaksperenél is fölcseréli egymással a két Antipholust. Az idegen Menaechmus, mielőtt a kéjleányhoz megy, óvatosságból Messeniónak adja át erszényét, hogy megtudja, „őt szereti-e vagy az erszényét?” Aztán belemegy a kéjleány minden állításába – épen mint Shaksperenél – s elismeri, hogy palástot ajándékozott neki. „E nő, mondja Messeniónak, a mint látom, vak és bolond. Kizsákmányoljuk.” És a hű rabszolga elszörnyedve kiált fel: „Ah! vége van! Örvénybe vonta már a sajkát a rabló kalózhajó.” Menaechmus, az idegen, nagyon különbözik Antipholustól, a syracusaitól, mert például egész kurtán el akarja sajátítni a palástot, melylyel a kéjleány elküldi, hogy a himzőnél újra díszíttesse. – Az a jelenet, melyben az élődi az idegen Menaechmust az epidamnusinak nézi, megfelel Shaksperenél annak a jelenetnek, melyben Angelo a syracusai Antipholust az ephesusinak tartja. Az idegen Menaechmus a kéjleánytól még egy lánczot is kap, hogy az ötvösnél átalakíttassa és súlyosabbá tétesse; az epidamnosi Menaechmus ezt is, valamint a palástot, feleségétől lopta, hogy a kéjleánynak ajándékozza. Tehát az epidamnusi Menaechmus jelleme is teljesen különbözik az ephesusi Antipholusétól. Az Adriána és Luciána közötti jelenet, a hol az előbbinek féltékenységét az utóbbi megtámadja, megfelel Plautusnál a felség és az élődi jelenetének, csakhogy ez utóbbi, mivel kimaradt az ebédből, még megerősíti az asszonyt férje elleni méltatlankodásában. Midőn az epidamnusi Menaechmust neje kérdőre vonja az ellopott palást miatt, ez azzal mentegetődzik, hogy csak kölcsön adta a kéjleánynak, mire neje kizárja a házból, s ez ekkor, mint az ephesusi Antipholus, a kéjleányhoz megy. De a palástot, melylyel ezalatt az idegen Menaechmus megszökött, visszakéri a kéjleánytól más ajándék fejében, mire Erotium szintén bezárja előtte ajtaját. Az epidamnusi Menaechmus neje csak az utolsó felvonásban jön össze az idegen Menaechmussal, kit annál inkább férjének tart, mert a lopott palástot is nála látja. Ebből egyes vonások vannak Adriána, Luciána és syracusai Antipholus jelenetében. Az aggastyán helyett, kit Plautusnál az idegen Menaechmus természetesen nem ismer el apósának, Shaksperenél Luciána lép közbe. A következő beszélgetés, melyet az aggastyán leányával tart, motivumot nyújthatott Adriána és Luciána jelenetéhez. Az aggastyán így oktatja leányát:
| Elégszer mondtam, hogy fogadd szavát |
| Férjednek, és ne less utána mindig… |
| Ne is mulasson egy vagy más helyen, |
| Hol kedve tartja? Milyen szemtelenség! |
| Tán azt is meg szeretnéd tiltani, |
| Hogy lakomára menjen bárhová, |
| Vagy vendégül fogadjon valakit? |
| Talán szolgának tartod férjedet? |
| Úgy rajta! adj hát napszámot neki, |
| S ültesd le őt szolgálóid közé… |
| Aranynyal és ruhával, s nincs hiány |
| Sem élelmedben, sem szolgálatodban: |
| Jobban teszed, ha okosan fogod |
Shakspere Luciánája így csillapítja a féltékeny és zúgolódó Adriánát:
| A férfi szabadságának ura; |
| Idő az ő urok, s ha ez parancsol, |
| Jönnek vagy mennek: tűrd hát csendesen… |
| Tudd meg, hogy ő akaratodnak féke… |
| Az ég alatt nincs semmi féktelen: |
| Mi csak van égben, földön, tengeren, |
| Vadak, halak s a röpkedő madár, |
| Hódol himének, intésére vár. |
| És mindezek ura, az égibb ember, |
| Kinek hódolnak a föld s messze tenger, |
| Kinek az égtől van értelme, lelke, |
| Mely őt vadak s halak fölé emelte, |
| Szintén ura nejének és királya: |
| Azért akaratod hajtsd meg szavára… |
Midőn az aggastyán és leánya az idegen Menaechmus viseletét látják, őrültnek gondolják, s az öreg elmegy orvosért. Ezalatt az idegen Menaechmus elszökik s az epidamnusi Menaechmus jő haza s az előbbi helyett őt vizsgálja meg az orvos s őt akarja erőszakkal házába hurczoltatni. Messenio, ki az epidamnusi Menaechmust urának tartja, megtámadja az erőszakoskodót és elkergeti. Jutalmul aztán szabadságát kéri vélt urától, s ez, sürgetésére, végre azt feleli: „felőlem szabad lehetsz s mehetsz, hová akarsz.” Messenio most a fogadóba indul, hogy a málhát és erszényt, melyet gazdája rábízott, elhozza. Miután az epidamnusi Menaechmus eltávozott, föllép az idegen Menaechmus, és szemrehányásokat tesz Messeniónak, hogy már több órája nem látta: mire ez bámulva feleli, hogy épen most mentette meg s ezért szabadságot is kapott tőle. Ez új zavarnak csak az epidamnusi Menaechmus visszatérése vet véget. Erre következik az ikrek találkozása s a bonyodalom megoldása.
Magyarul a Tévedések játékát a nemzeti színházban eleinte németből vett átdolgozás után adták elő, később Arany Lászlónak az eredeti szerinti fordításában, mely a Kisfaludy-Társaság Shaksperejében jelent meg.
Greguss „Shakspere pályája” czímű jeles művében azt írja, hogy Shakspere „féltékeny nőt nem ismer.” Úgy látszik, ez állításánál nem reflektált a Tévedések játéka Adriánájára, a féltékeny feleségre, kinek huga egyenesen szemébe mondja:
| Önkínzó féltékenység! Fúj, ne tápláld! |
| Ó hány bohót visz így féltése sírba! |
Adriána féltékeny asszony. Leskelődik férje után, gyanúsítja, czivódik vele, megkeseríti ebédjét, éjjeli nyugalmát, ok és alap nélkül, csupán azért, mert félti, azzal a féltékenységgel, mely bizalmatlanságon alapul: a kicsinyes és nevetséges, szóval a komikus féltékenységgel. Maga megvallja a fejedelemasszony előtt, mennyit házsártoskodott férjével féltékenységből:
| Az volt beszédünk tárgya mindenütt. |
| Ágyban nem alhatott a zsémbeléstől; |
| Asztal felett nem ett a zsémbeléstől; |
| Ez volt csupán a felvett ige tárgya; |
| Még más előtt is rá-rávittem a szót, |
| Mint aljas és rút bűnt, fölemlegetvén. |
Ennek a féltékenységnek alapja a bizalmatlanság, nemcsak a hitvestárs iránt, hanem saját maga iránt is. Nem bízik már bájainak erejében, s ez nem csupán a jogához való ragaszkodás makacsságát erősíti meg benne, hanem sérti hiúságát is, és ennek következtében elkeseríti, elégedetlenné és zsémbessé teszi.
| Talán kor és gond arczomról leszedte |
| A bájakat? Csak ő ellene vád az. |
| S ha társalgásom is tán néha száraz: |
| Hisz ha kitompulhat az éles elme, |
| Attól van az, hogy nincs gyöngéd figyelme. |
| Vagy a ruha tán, mit máson szeret? |
| Nem én hibám, hisz nékem is vehet. |
| Mi volna bennem rom, a mit nem ő tett |
| Rommá? Bizony hanyatlásom csak őtet |
| Vádolja. Egy vidám tekintetétül |
| Hanyatló bájam romja újra épül; |
| De ő, szilaj gím, áttör a korláton, |
| S másutt csapong, csak bábja lettem, látom. |
Így kínozza magát is e kicsinyes féltékenység, mely felületes, gyönge jellemben nyilatkozik, s komikus hatását nemcsak nevetséges forrása szüli, hanem veszélytelensége is. Ez utóbbi vonás nyer kifejezést, midőn a negyedik felvonásban jól lehordja férjét, elmond róla minden rosszat, hogy „nyomorék, vén, rút, csúnya, görbe, aszott, sovány, formátlan, görnye, törpe, bűnös, nemtelen, ostoba, gonosz, teste bélyegzett és elméje rossz,” s aztán rögtön utána teszi:
| Csak mondtam, ó de szivem érte fáj… |
| Bár nyelven átkot szór, de szivem áldást. |
Vannak, a kik e darabban a költő házi bajainak visszhangját vélik hallani, melyek, kivált nála idősebb nejének házsártossága és zsémbelései, lettek volna a monda szerint oka annak, hogy családját hátrahagyva Stratfordban, Londonba költözött s polgári életét a művészi pályával cserélte föl. Igaz, hogy a féltékeny nő rajzára már mintája, a plautusi vígjáték megadta az eszmét Menaechmusné rajzában, a ki férje után leskelődik, féltékeny reá és házsártoskodik vele; de az is bizonyos, hogy a házi czivódás jeleneteit különös hangsúlylyal dolgozza ki, és sokkal jobban belemélyed a féltékenység rajzába, motivumainak és következményeinek feltüntetésébe, mint e könnyü, vidám játék hangja és színezése megkivánná; és a tapasztalt matrona, a fejedelemnő, ajkával végül úgy nyilatkozik a női féltékenységről, mintha közvetlen benyomás alatt írna:
| Féltékeny asszony zsémbe gyilkosabban |
| Mérgez meg a veszett ebek fogánál. |
| Nem hagyja őt aludni sok szidalmad: |
| Innen van az, hogy most zavart esze. |
| Mondod, hogy étkét perrel fűszerezted: |
| Háborgatott ebéd csak rossz emésztést, |
| És a láz romboló tüzét teremti: |
| S mi a láz, mint egy őrület-roham? |
| Mondod, szidalmad gátlá kedvtelését: |
| A hol vidám üdűlés nincs, mi támad, |
| Mint néma és borongó búskomolyság…? |
| Ha elfogsz étket s éltető nyugalmot, |
| Megtébolyítnál nem embert, de barmot… |
