I. SZÍN.
Csarnok a herczegi palotában.
Solinus, Ephesus herczege, Aegeon, syracusi kalmár, Börtönőr, Tisztek és Kisérők jönnek.
AEGEON.
Siess, Solinus, gyorsítsd vesztemet,
Mely minden bajjal, búval eltemet.
Siess, Solinus, gyorsítsd vesztemet,
Mely minden bajjal, búval eltemet.
HERCZEG.
Syracusi kalmár, ne is remélj,
Én részrehajlón törvényt nem szegek;
A kölcsönös viszály, mely herczegednek
Becsületes kalmáraink iránti
Konok kegyetlenségéből eredt,
Kik éltökért nem tudva megfizetni,
Rideg szabályait vérrel pecsétlik –
Kizár minden kegyelmet zord szemünkből.
Mert a közöttünk s honfitársaid közt
Duló halálos gyülölségek óta
Eldöntetett tanácsgyüléseken,
Mint Syracusában, mind általunk,
Hogy tiltva köztünk minden forgalom;
Sőt a mi több, ha egy ephesusit,
Meglátnak Syracus vásárain,
S viszont, ha bárki, Syracusbeli,
Ephesus öblihez jön: meghal az;
Árúi a herczeg javára szállnak,
Ha csak ezer gírát le nem fizet,
Váltság gyanánt, leróvni büntetését.
De a te mindened, jól felbecsülve
Sem tesz ki száz gírát mindösszesen:
Törvény szerint halál van mérve rád.
Syracusi kalmár, ne is remélj,
Én részrehajlón törvényt nem szegek;
A kölcsönös viszály, mely herczegednek
Becsületes kalmáraink iránti
Konok kegyetlenségéből eredt,
Kik éltökért nem tudva megfizetni,
Rideg szabályait vérrel pecsétlik –
Kizár minden kegyelmet zord szemünkből.
Mert a közöttünk s honfitársaid közt
Duló halálos gyülölségek óta
Eldöntetett tanácsgyüléseken,
Mint Syracusában, mind általunk,
Hogy tiltva köztünk minden forgalom;
Sőt a mi több, ha egy ephesusit,
Meglátnak Syracus vásárain,
S viszont, ha bárki, Syracusbeli,
Ephesus öblihez jön: meghal az;
Árúi a herczeg javára szállnak,
Ha csak ezer gírát le nem fizet,
Váltság gyanánt, leróvni büntetését.
De a te mindened, jól felbecsülve
Sem tesz ki száz gírát mindösszesen:
Törvény szerint halál van mérve rád.
AEGEON.
Ez vigaszom; ha teljesűl szavad,
Mint este a nap, bánatom lenyugszik.
Ez vigaszom; ha teljesűl szavad,
Mint este a nap, bánatom lenyugszik.
HERCZEG.
De sorsod érdekel; mondd el röviden,
Mért hagytad el szülő honod határát,
S ide, Ephesusba mi ügy hozott?
De sorsod érdekel; mondd el röviden,
Mért hagytad el szülő honod határát,
S ide, Ephesusba mi ügy hozott?
AEGEON.
Gyötrelmesebb kérdést nem is tehetnél:
Beszéljem el, mi elbeszélhetetlen!
De hogy tanúja légy, hogy vesztemet
Nem kapzsi bűn, de jobb érzés okozta,
Elmondom, a mit enged bánatom.
Syracus a hazám; ott házasodtam,
Oly nőt találva, a ki csak nekem,
Csak értem élt – ha balsorsunk nem ér.
Jó-létben éltünk; én gyakran forogtam
Epidamnumban s e kereskedés jól
Gyümölcsözött; míg sáfárom halála,
S gazdátlanul maradt jószágaim
Nagy gondja elvont jó nőm lágy öléből.
Hat hónapig sem voltam tőle távol,
Hogy ő (pedig majd ágyba esve már
A nőkre mért édesded büntetéstől)
Követni engem a nagy útra kelt,
S meg is jött baj nekül, a hol valék.
Nem volt soká ott, két derék fiú
Gyönyörködő, boldog szülője lett;
S különös, oly egyforma két fiú volt,
Hogy szét sem ismerők, csak a nevökről.
Épen ez órán, s egy fedél alatt,
Ép ily teherrel, egy szegény paraszt nő
Szült két iker fiút – szintoly hasonlót.
Ez ikreket, fiaim szolgáinak
Megvettem a szegény sorsu szülőktől.
Nőm, nem kevéssé büszke két fiára,
Unszolt naponta, hogy térjünk haza;
S én, bár nem szivesen, reá is álltam.
De ó nagyon rosszkor szálltunk hajóra.
Alig haladtunk egy mértföldnyire,
Midőn a mindig széligázta mélység
Balvégzetünknek bús jelét mutatta.
Sorsunk hamar reménytelenre fordult,
Mert a mi kétes fényt az ég adott,
Ijedt lelkünk csak a közel halál
Kegyetlen zálogául vette azt;
Magam nem féltem voln’ ölébe dőlni,
De nőm szünet nélküli jajjai,
Ki sírt előre, látva hogy mi vész jő,
S két szép fiam siralma, kik szepegtek,
Csak más után, nem is gyanítva mért,
Ösztönze, hogy nézzek segély után.
De erre más mód nem maradt, csak ez:
Hajósaink dereglyén elfutottak,
Ránk hagyva a már félsülyedt hajót,
Nőm, gondosabb utóbbszülött fiára,
Egy tartalék-árbóczhoz, mit hajós nép
A vész-esetre tart, őt megkötözte,
S mellé az egyik szolga ikret is,
Míg én a másikakkal tettem ezt.
Így biztosítva őket, nőm s magam,
– Szemünket rajtok tartva, a kiken
Függött egész gondunk – reákötöztük
Magunkat árboczunk két végire;
S a merre vitt az ár, haladva gyorsan,
Úsztunk, miként hivők, Korinth felé.
Végtére a nap is, bámulva lomhán,
Szétszórta a ránk vészthozó ködöt,
És várva várt derült világa által
Az ár lecsendesült, s mi két hajót
Láttunk közelgni messziről felénk.
Amaz Korinth, az Epidaur felől:
De hirtelen – de ó miért beszéltetsz!
Hisz’ ennyiből mindent előre érthetsz.
Gyötrelmesebb kérdést nem is tehetnél:
Beszéljem el, mi elbeszélhetetlen!
De hogy tanúja légy, hogy vesztemet
Nem kapzsi bűn, de jobb érzés okozta,
Elmondom, a mit enged bánatom.
Syracus a hazám; ott házasodtam,
Oly nőt találva, a ki csak nekem,
Csak értem élt – ha balsorsunk nem ér.
Jó-létben éltünk; én gyakran forogtam
Epidamnumban s e kereskedés jól
Gyümölcsözött; míg sáfárom halála,
S gazdátlanul maradt jószágaim
Nagy gondja elvont jó nőm lágy öléből.
Hat hónapig sem voltam tőle távol,
Hogy ő (pedig majd ágyba esve már
A nőkre mért édesded büntetéstől)
Követni engem a nagy útra kelt,
S meg is jött baj nekül, a hol valék.
Nem volt soká ott, két derék fiú
Gyönyörködő, boldog szülője lett;
S különös, oly egyforma két fiú volt,
Hogy szét sem ismerők, csak a nevökről.
Épen ez órán, s egy fedél alatt,
Ép ily teherrel, egy szegény paraszt nő
Szült két iker fiút – szintoly hasonlót.
Ez ikreket, fiaim szolgáinak
Megvettem a szegény sorsu szülőktől.
Nőm, nem kevéssé büszke két fiára,
Unszolt naponta, hogy térjünk haza;
S én, bár nem szivesen, reá is álltam.
De ó nagyon rosszkor szálltunk hajóra.
Alig haladtunk egy mértföldnyire,
Midőn a mindig széligázta mélység
Balvégzetünknek bús jelét mutatta.
Sorsunk hamar reménytelenre fordult,
Mert a mi kétes fényt az ég adott,
Ijedt lelkünk csak a közel halál
Kegyetlen zálogául vette azt;
Magam nem féltem voln’ ölébe dőlni,
De nőm szünet nélküli jajjai,
Ki sírt előre, látva hogy mi vész jő,
S két szép fiam siralma, kik szepegtek,
Csak más után, nem is gyanítva mért,
Ösztönze, hogy nézzek segély után.
De erre más mód nem maradt, csak ez:
Hajósaink dereglyén elfutottak,
Ránk hagyva a már félsülyedt hajót,
Nőm, gondosabb utóbbszülött fiára,
Egy tartalék-árbóczhoz, mit hajós nép
A vész-esetre tart, őt megkötözte,
S mellé az egyik szolga ikret is,
Míg én a másikakkal tettem ezt.
Így biztosítva őket, nőm s magam,
– Szemünket rajtok tartva, a kiken
Függött egész gondunk – reákötöztük
Magunkat árboczunk két végire;
S a merre vitt az ár, haladva gyorsan,
Úsztunk, miként hivők, Korinth felé.
Végtére a nap is, bámulva lomhán,
Szétszórta a ránk vészthozó ködöt,
És várva várt derült világa által
Az ár lecsendesült, s mi két hajót
Láttunk közelgni messziről felénk.
Amaz Korinth, az Epidaur felől:
De hirtelen – de ó miért beszéltetsz!
Hisz’ ennyiből mindent előre érthetsz.
)
HERCZEG.
Nem, nem, tovább öreg, folytasd, ne hagyd el;
Szánunk mi, bár nem kegyelmezhetünk.
Nem, nem, tovább öreg, folytasd, ne hagyd el;
Szánunk mi, bár nem kegyelmezhetünk.
AEGEON.
Ó szántak voln’ az istenek, hogy őket
Kegyetleneknek mondanom ne kelljen!
Mert mielőtt öt-öt mértföldre ért
A két hajó, mi egy szirthez csapódtunk,
S reá dobatva oly sebes erővel,
Ügyefogyott hajónk kettészakadt,
Olykép, hogy e siralmas osztozásban
Mindegyikünknek egy-egy rész jutott,
A min örüljön, a mit megsirasson;
Nőmét, szegény jó lélekét kisebb súly
Terhelte, bár bizonyra nem kisebb bú,
A szél előtt sebesebben haladt,
És hármokat szemünk előtt kifogták
Úgy gondolom, korinthusi halászok.
Utóbb a más hajó reánk akadt,
S megtudva, kit dobott kezükbe a sors,
Hajótörött vendégök’ jól fogadták;
Akarták űzni még a más hajót,
De gyér vitorlával levén hajójok,
Haza felé fordították az útat.
Most már tudod, mint vesztém üdvömet,
Hogy éltemet balvégzet hagyta meg,
Sok bánatomról bús regét mesélni.
Ó szántak voln’ az istenek, hogy őket
Kegyetleneknek mondanom ne kelljen!
Mert mielőtt öt-öt mértföldre ért
A két hajó, mi egy szirthez csapódtunk,
S reá dobatva oly sebes erővel,
Ügyefogyott hajónk kettészakadt,
Olykép, hogy e siralmas osztozásban
Mindegyikünknek egy-egy rész jutott,
A min örüljön, a mit megsirasson;
Nőmét, szegény jó lélekét kisebb súly
Terhelte, bár bizonyra nem kisebb bú,
A szél előtt sebesebben haladt,
És hármokat szemünk előtt kifogták
Úgy gondolom, korinthusi halászok.
Utóbb a más hajó reánk akadt,
S megtudva, kit dobott kezükbe a sors,
Hajótörött vendégök’ jól fogadták;
Akarták űzni még a más hajót,
De gyér vitorlával levén hajójok,
Haza felé fordították az útat.
Most már tudod, mint vesztém üdvömet,
Hogy éltemet balvégzet hagyta meg,
Sok bánatomról bús regét mesélni.
HERCZEG.
Azok nevében, a kiket siratsz,
Kérlek beszéld el végig sorsodat,
Mi lett azóta is belőletek?
Azok nevében, a kiket siratsz,
Kérlek beszéld el végig sorsodat,
Mi lett azóta is belőletek?
AEGEON.
Ifjabb fiam, de gondom legnagyobbja,
Tizennyolcz évivel vágyat kapott
Keresni bátyját; s egyre sürgetett,
Hogy hű inasa (a ki szinte úgy járt,
Eltünt öcsét csak névről ismeré)
Vele mehessen, fölkutatni őket;
S én, vágyakozva látni már amazt,
Koczkáztatám, hogy elveszítsem ezt.
Öt nyárt bolyongtam a görög hazában,
Bejártam Ázsia határait.
Most visszatérve érintém Ephesust,
Reménytelen bár, hogy fölleljem őket,
De átkutatlanul nem bírva hagyni,
Se ezt, se más ember lakott helyet.
Itt vége lesz éltem történetének,
S kora halálom’ boldogan fogadnám,
Ha ennyi út után tudnám, hogy élnek.
Ifjabb fiam, de gondom legnagyobbja,
Tizennyolcz évivel vágyat kapott
Keresni bátyját; s egyre sürgetett,
Hogy hű inasa (a ki szinte úgy járt,
Eltünt öcsét csak névről ismeré)
Vele mehessen, fölkutatni őket;
S én, vágyakozva látni már amazt,
Koczkáztatám, hogy elveszítsem ezt.
Öt nyárt bolyongtam a görög hazában,
Bejártam Ázsia határait.
Most visszatérve érintém Ephesust,
Reménytelen bár, hogy fölleljem őket,
De átkutatlanul nem bírva hagyni,
Se ezt, se más ember lakott helyet.
Itt vége lesz éltem történetének,
S kora halálom’ boldogan fogadnám,
Ha ennyi út után tudnám, hogy élnek.
HERCZEG.
Boldogtalan! kit a sors arra szánt,
Hogy a csapások legnagyját viseld!
Bizonyra, hogyha rangom, koronám,
Törvényeink, esküm nem ellenkeznék,
Mit fejdelem habár akarna, sem
Szeghetne meg – melletted szólna lelkem.
De, bár ki van rád mondva a halál
S méltóságunk kisebbítése nélkül
Itéletünk meg nem másítható,
Én megteszek javadra, mit lehet,
Azért e mát határnapul adom,
Keress magadnak jóltevő segélyt,
Kisértsd, ha van Ephesusban barátod,
Kérj, kölcsönözz, kerítsd ki díjadat,
És élj; különben légy kész a halálra.
Őr, vedd vigyázatodba.
Boldogtalan! kit a sors arra szánt,
Hogy a csapások legnagyját viseld!
Bizonyra, hogyha rangom, koronám,
Törvényeink, esküm nem ellenkeznék,
Mit fejdelem habár akarna, sem
Szeghetne meg – melletted szólna lelkem.
De, bár ki van rád mondva a halál
S méltóságunk kisebbítése nélkül
Itéletünk meg nem másítható,
Én megteszek javadra, mit lehet,
Azért e mát határnapul adom,
Keress magadnak jóltevő segélyt,
Kisértsd, ha van Ephesusban barátod,
Kérj, kölcsönözz, kerítsd ki díjadat,
És élj; különben légy kész a halálra.
Őr, vedd vigyázatodba.
BÖRTÖNŐR.
Értem, kegyelmes herczeg.
Értem, kegyelmes herczeg.
AEGEON.
Segély- és reménytelen lett végnapom,
Segély- és reménytelen lett végnapom,
| Éltem’ csak irgalomképen kapom. | (El.) |
