41. ALKALMI, ISKOLAI LATIN SZÉPIRODALOM
41. ALKALMI, ISKOLAI LATIN SZÉPIRODALOM
(VARJAS BÉLA)
(VARJAS BÉLA)
A latin nyelvű humanista poézis, mely a 15. században Itáliában igen magas eszmei és művészi színvonalon állt, a keresztény humanizmus szellemében Európa-szerte elsekélyesedett. Merész gondolkodók helyett filológusok, professzorok, lelkészek ügyévé, költészetből megtanulható és megtanulandó tudós mesterséggé vált. Magyar földön e folyamat kezdetének már a Jagelló-korban tanúi lehettünk: az Itáliában nevelkedett Janus után a bécsi költő-iskolához igazodó poétáink alkotásain már az epigonköltészet jeleit figyelhettük meg. Még inkább érvényesült ez a tendencia az 1520-as évektől kezdve, amikor a nemzetközi méreteket öltő tudóskodó költészet áradata a magyarországi humanisták táborának egyre több tagját ragadta magával. A latin humanista szépirodalom divatjának terjedésében a városi humanistáknak volt a legnagyobb szerepük. Jó részük mint városi tisztviselő, lelkész, iskolamester vagy nevelő éltele életét, igazi költői tehetséget egyet sem találunk köztük. De iskolai, egyetemi tanulmányaik során gyakorlatban elsajátított latin verselési készségük, az antik irodalomban való jártasságuk alkotó költői munkára ösztönözte őket, s egymást is erre tüzelték kölcsönös hízelgő magasztalásokkal. Műveiket nem annyira belső kényszerből, költői ihletből írták, mint inkább külső indítékok, alkalmak hatására. Minden családi, társadalmi, politikai és egyházi esemény, ünnep, megannyi ürügy volt költői képességeik bemutatására. Az irodalmi művek írására ösztönző alkalmak sorában a legfontosabbak közé tartoztak az iskola igényeiből származók. Az oktató-nevelő célú iskolai dráma és költészet művelése a kiválóbb pedagógusok számára mintegy a hivatásukhoz tartozó feladatnak számított.
