A nyelvújítási harc fordulatai (1811–1819) Kazinczy versei és tanulmányai
A nyelvújítási harc fordulatai (1811–1819) Kazinczy versei és tanulmányai
Tulajdonképpen 1805-től – tehát tudatosan az új stílus jegyében készült szövegektől és a Csokonai öröksége körüli pertől – lehetne számítani a nyelvújításnak mint stílusújításnak a mozgalmát –, szorosabban véve azonban csak 1811-ben kezdődik el. Ettől fogva 1819-ig országos nyilvánosság előtt és sűrű egymásutánban kerül sor az ortológia és a neológia összeütközéseire.
Kazinczy 1811 elején lépett fel az 1809–10-ben jórészt már elkészült epigrammákkal és episztolákkal. A harc a Tövisek és Virágok támadó epigrammáival kezdődik, valamint a Poétai episztola Vitkovics Mihály úrhoz című szatirikus költői levéllel, mely mindjárt az epigrammák után valóságos hadüzenetként hatott. Szatmár vármegye sértve érezte magát, s az országgyűlés idején Mátészalkai Hőgyész Máté álnévvel válaszolt reá. A harcok első csomópontja 1813–14-re esik: Kazinczy programszerű fejtegetésekben, Daykáról és Bárócziról írt tanulmányában világítja meg újító álláspontját, az ellenfelek pedig a Mondolatot adják ki (1813). Ezt Szentgyörgyi eredetileg nem Kazinczy ellen írta, a paródia végleges szövegét Somogyi Gedeon Veszprém megyei esküdt készítette. Az ortológia tábora már nemcsak Debrecenben, hanem a Dunántúlon is szerveződik: Téti Takáts József, költő, pedagógiai író és kiadó, Ruszek József apát és filozófiai író is fellép Kazinczy ellen, velük tart Pázmándi Horvát Endre, s a bírálatoktól sértett Verseghy és Kisfaludy Sándor. Kazinczy maga mellett tudta régi hívein, Kisen és Virágon kívül Dayka és Báróczi tanúságát, Berzsenyi újszerű költészetét, a pesti triászt és a legfrissebb tanítványokat: Kölcseyt, Fáy Andrást.
1815-ben a Mondolat hatásának ellensúlyozására Szemere és Kölcsey megírja a Felelet a Mondolatra című gúnyiratot: ugyanekkor Kazinczyt barátai is figyelmeztetik, ne vigye túlzásba újításait. A nyugtalanító jelenségeket feledteti vele műveinek küszöbön álló összkiadása. Tizenöt kötetben készült kiadni fordításait, de csak kilenc jelent meg 1815-ben. Ezzel újítása a tetőpontra hág. Túlzó híve, Helmeczy Mihály (bár Kazinczy maga fékezte türelmetlenségét) Berzsenyi verseinek második kiadása elé oly értekezést írt, mellyel Berzsenyit 276is elidegenítette. Kölcsey kritikái is fokozták az ellentéteket. A támadások, melyek személyét sem kímélték, szélsőségesen szubjektív – idealista – álláspont felé taszították Kazinczyt. Ekkor közeledik a kanti kriticizmus filozófiájához, melyet ízlésreformjának ideológiai támaszaként emleget: a nyelvszokással való maradi érvelést egylényegűnek tekinti az elavult empirikus filozófiával, s a kettőt egyszerre támadja. Kiválasztottságának tudatában nem törődnék a tömegektől való elszakadással sem, de látnia kellett, hogy barátai sem helyeslik túlzásait. A nyelvrontás vádjával lépett fel ellene többek között Beregszászi Nagy Pál, a neves orientalista Dissertatio philologicájával (1815) és Sipos József szentesi tanár Ó és Uj magyar című iratával. Nekik könnyen megfelelt a Tudományos Gyűjtemény 1817. évfolyamában írt bírálataival, de Kölcsey szembefordulása józanságra inti. Kölcsey azt írta neki, hogy a változások "magokban jöttek s előmentek volna", s nem kívánták siettetésüket; hogy most már úgyis "minden ember másképpen ír, mint azelőtt írtak", a nyelvújítás győzött, az újítás erőltetésével "a haladni nem akarók még inkább vagy rettegőkké vagy makacsokká" lesznek, a "haladni akarók pedig a természetes határokon túlcsapongnának"; végül: "originálok" kellenek a publikumnak; "szükség gondolóra venni, micsoda epochában legyen a nemzet, melynek írunk." Ezeket írta neki 1817 júniusában, s hozzátette: megbotránkoztatók Kazinczy stílusában a phantasieim-féle szavak s az affélék, mint az alabaszter, tempel, stb. Újabb támadások is megjelentek Kazinczy ellen a Tudományos Gyűjtemény 1818. évfolyamában, N. (Horvát Endre) és Füredi Vida (Kisfaludy Sándor) tollából. Kazinczy most már hajlik a megbékélésre. Örömmel fogadja a hírt, hogy az 1818. évi első helikoni ünnepségen volt ellenfelei az ő tiszteletére is ültetnek fát, s a Tudományos Gyűjtemény 1819. évfolyamában kiadja a vitát lezáró s a kiegyenlítődést kitűnően szolgáló tanulmányát, az Orthologus és neologust.
Elveit azokból a műveiből állíthatjuk össze, melyekre elsősorban a polémiát, a támadó hadjárat feladatait bízta.
A Tövisek és Virágok epigrammáihoz a mintát a klasszikus görög epigramma és a martialisi, ez a koncentrált szatíra adta neki. A polgári ízlés meggyökereztetésére, a régi, maradi, provinciális, patriarkális ízlés rombolására írta őket; szatírát, gúnyképet akart adni velük, s nem utolsósorban az volt a célja, hogy könnyed, kecses mozgásra is tanítsa azokat, akik medve módján csak gravitással, nehézkesen tudnak mozogni. Nem egyszerűen a nyelvújítás védelmére vállalkozott, hanem az irodalmi ízlés fejlesztésére, a tisztább ízlés megteremtésére. Az epigrammák többsége nem nyelvi, hanem esztétikai állásfoglalást tartalmaz.
A kötetke Goethétől vett jelmondata, mely szerint a szellem és a művészet alkotásai nem a durva tömeg számára készülnek, azt a gyanút kelthetné, hogy Kazinczy elefántcsonttoronyba húzódik vissza, formalista, esztétizáló költőként. Az igaz, hogy arisztokratikus humanizmusa az általános emberi kultúra hordozójának csak a művelt emberek kisebb közösségét tekintette. Ámde az olyan epigrammák, amilyen a Fentebb stílus vagy a Két természet, bár pór sereget, népet és durva valót emlegetnek, nem a nép, hanem a műveletlen tömeg, s a népies műveltség patriarkális iránya ellen kelnek ki: Kazinczy szakít azzal a teológián, szentíráson, ponyván fölnevelkedett ízléssel, amely addig nagy népszerűségnek örvendett, s ezzel szemben a külföldi remekekből 277levont ízlésszabályokat akarja bevezetni. A "durva nép" tehát elsősorban nem a parasztság, amelynek ebben az időben még nincs is irodalmi ízlése, hanem a patriarkális, feudális gondolkozása értelmiség, a "napkeleti fejek".
A gyűjtemény negyvenhárom darabja közül csak kettő foglalkozik a nyelvújítással, három az idegen szavak kiejtésével. A többi esztétikai tárgyú. Dicséri bennük mindazt, ami kiragadja az írót a hétköznapiságból és a költészet tárgyát s nyelvét, a polgári európai irodalom szintjére emeli fel. Viszont éles gúnnyal támadja mindazokat, akik tudás és ízlés nélkül akarnak költők lenni. Több epigrammái szentel a nagy elődöknek (Sylvester, Ráday, Báróczi) és a kritikára szoruló, de általa is megbecsült kortársainak (Himfy, Baróti Szabó).
1813-ban Kazinczy a kötet második kiadására készült, majd 1819-ben újabb gyűjteményét akarta kiadni harcos epigrammáinak Virágok és Gyomok címmel. Szándéka nem teljesült. Az ekkor összegyűjtött harminckilenc epigramma között van a tízes évek elejéről való is, pl. a Nyelvrontók című, mely Palladiónak, a reneszánsz híres építészének nevével kezdődik, s Kazinczy tételével végződik: "Ki több itt, a művész-e vagy a szolgai tompa szokás".
Miben áll epigrammáinak művészi ereje, szépsége? Kazinczy mestere az olyan kétsoros, legrövidebb típusú epigrammáknak is, amelyekben – a kis terjedelem ellenére is – van megelevenítő képszerűség, s életszerű fokozatosság vezet a gondolati csattanóhoz. Például:
"Engemet a sokaság ért és kedvel!" Pórsereg erre!
Lőrét árulok és nyírvizet; édes ital!
Lőrét árulok és nyírvizet; édes ital!
(Fentebb stílus)
Vagy példa a tárgy megelevenítésének gyorsaságára:
Nyargala s orra bukott, s arcát bevarazta; de hogy lásd
Hogy lovag ő is volt, – íme keféli fakód.
Hogy lovag ő is volt, – íme keféli fakód.
(Ál-lovag)
A tárgy eleven jelenlétének hangsúlyozására Kazinczy gyakran alkalmazza a röpke dialógus eszközét epigrammái élén. Például Az igazságkereső címűben: "'Meg nem foghatom azt!' Ez örök szava járta Kabának. | Nagy baj, jó Kaba; de róla nem én tehetek" stb. Ilyenkor a nyelvi kifejezés formaötletei, az egy-két szavas mondatok sokasodnak, és gyors pergésükkel észrevétlenül visznek el a csattanóig, anélkül, hogy közben felfigyelnénk arra, hogy milyen mértékben sűrítette az író a jelenségeket. Az említett két művészi sajátosság, a szerkezeti felépítés tömörsége és a dialógus-kezdet mellé harmadikként járul a költő szatirikus, gúnyos tónusa, szatirikus jellemfestő s hangulatkeltő ereje. Művészivé különösen akkor válik, amikor nem leíró vagy elbeszélő részletezéssel, hanem a célba vett személy monológjának tartalmával, ennek tagolásával, stílusával és jellegzetes nyelvi elemeivel alkotja meg szatirikus jellemzését. Ilyen típusú például a Fábchich bencés paptanárról szóló epigramma, amelyben a görög klaszikusokat buzgón de kevés tehetséggel fordító szerzőt támadja Kazinczy. Együgyűség, nehézkes, kissé falusias magyarság volt "Fábchich karaktere verseiben" – írja. Ezt a jellemet ragadja meg 278versében is. Szemere azt írta erről az epigrammáról: Fábchichnak "stílusa, nyelve, hangmanierje s még kedvenc szavai is oly tökéletesen utánozva vannak benne, hogy aki az ő munkáit olvasta, azonnal reá fognak ismerni, ha neve az epigramma előtt nem állana is".
Szatirikus művészete a Vitkovicshoz szóló episztolában emelkedik tetőpontjára. Már előbb elkészült a Berzsenyihez és a Wesselényihez, valamint a Csereyhez intézett költői levelekkel. A Berzsenyihez írottban elvont, verstani témát emelt fel költői magasságba, a Wesselényihez és Cserey Farkashoz intézetteket maga mondotta heroikus episztoláknak. A Gróf Török Lajoshoz és a prof. Sipos Pálhoz írottakban a szabad gondolkozásért, a metafizikus és misztikus tanok ellen küzd. A harminc egynéhány terjedelmes, jambikus episztola, melyre méltán volt büszke, teljes fényében mutatja a klasszicista költő erősen intellektuális, de érzékeny, érzelmi hatásokra is jól számító tehetségét. A Bessenyeitől kezdve művelt episztola Batsányi s különösen Kazinczy tolla alatt válik klasszikussá, s ezzel le is zárul műfajtörténeti útja: az alkalmiságtól elszakadt, eszmei-elméleti tartalmú s vitatkozó, dialektikus szerkesztésű episztolákban e kor legszínvonalasabb gondolati lírája született meg.
Vitkovicshoz írt episztolája a legharciasabb. Fikciója az, hogy a Debrecenben megszállt Kazinczynál megjelenik a bojtos pipaszárú Hőgyészi Hőgyész Máté birtokos gazda, s ítéletét kéri versezeteiről, melyeket a pásztorok annyira dicsértek. Kazinczy kénytelen végighallgatni Hőgyész "kegyetlenül szép" zöngeményeit, míg egy grófi barátjának bejelentésére Hőgyész el nem kotródik, még ekkor is váltig hangoztatva, hogy csak az az igazi magyar költő, aki "köztünk lett, köztünk nőtt, köztünk maradt meg!" Kitűnő jelenet képe a vers. Jól jellemzi a provinciális figura beszédmodorát, tudatlan nagyképűségét, ingerlékenységét, bőszítő makacsságát és a grófok iránt tanúsított feudális tiszteletét. A pompás kidolgozás valóságos bohózati figurát állít elénk e szatírában.
Kazinczy érdeme, hogy a szonettformát meghonosította irodalmunkban. Összesen nyolc szonettet írt, az elsőt esküvőjéről 1806-ban, de még nem tette közzé. Csak 1809-ben küldte el barátainak A szonett muzsája kíséretében, büszkén hangoztatva, hogy "szonettet magyarul soha nem írt még senki" őelőtte. A változatos sorképletű és rímű formát igen jól kezeli, s megtartja azt a formai kelléket, hogy a két háromsoros zárórész ellentétben álljon a megelőző versszakok tartalmával. Jellemző szonettje a Margit szigetén című, egy érzelmes találkozás eleven rajza. Az ő képe című szonett belső folyamatot ír le: a hervadó feleség régi, ifjúkori képére esik a reggeli napsugár, s fölidézi a szerelem egykori lobogását. Intimitás és a maga korában modern, polgárias életérzés árad belőle.
Kazinczy nyelvújító elveit tanulmányai tartalmazzák, elsősorban a Dayka kiadás elé tett életrajz (1813) s a Báróczi műveivel együtt megjelent Báróczi-biográfia (1814).
Az elsőben újítás és nyelvhelyesség, valamint az idegen átvétele és eredeti nyelvi erők viszonyáról van szó; a fejtegetések keretét a Daykával való találkozások emléke színezi szubjektívvá. Kazinczy elítéli a rettegést az újtól, noha tudja, hogy mohón kapni a szokatlanon s idegenen éppúgy hiba lehet. Mégis: "Egy nemzet sem vitte elő literatúráját anélkül, hogy azon nemzetektől, melyeknél a tudomány és mesterség már virágzott, ízlést, szólást ne kölcsönezett volna… Mi szeretnénk haladni, de helyeinkből kimozdulni nem 279merünk…" Az újítás és a haladás fogalmainak ez összekapcsolása tanúsítja, mennyire több volt Kazinczy számára a nyelvújítás, mint merő grammatikai kérdés. Példákkal igazolja, hogy az újítás nem árt a nyelvhelyességnek, s nyomatékosan hangsúlyozza újításának stilisztikai értékét, mely a klasszikusoktól való tanuláson alapul. De már elgondolkozik ellenfelei véleményén is, hogy a mi nyelvünknek "egészen más géniusa van, mint a nyugatiaknak", nálunk "be kell hatni a nyelv természetébe, annak rejtett szépségeit kell kifejteni, eredeti szépségeit kell megadni… eredeti munkákat kell írni."
Báróczi-életrajzában kiegészíti az előbb mondottakat, ügyelve arra, hogy megvonja a határt az eredeti szépség kifejtése és a kölcsönzés, a tanulás között. Ebben a tanulmányában már benne van az alkotó eredetiség elismerése. "Mi a sokáig gyakorlott fordítást az íróra nézve veszedelmesnek tartjuk, mert ezáltal benne kihal az olyigen szükséges bizakodás önmagához, s arra szoktattatik, hogy másnak segédkarjai nélkül nem járhat. Egyedül azt akarjuk értetni, hogy a gondos fordítás mind a nyelvnek igen sokat használ, mind az izletet sikeresen képzi… ." Meghatározza, mi a törvény a nyelv újításában és mely esetben fogadható el az újítás. Nem a nyelv géniuszáról beszél, hanem az ideáljáról, erről a kevésbé romantikus, a klasszicista tökéletesedést jobban kifejező fogalomról, melyet racionalisztikusan magyaráz. "A nyelv dolgában nem a szokás a fő törvény, hanem a nyelv ideálja, hogy a nyelv az legyen, aminek lennie illik: hív, kész és tetsző magyarázója mindannak, amit a lélek gondol és érez." S mit nyerünk azzal, hogy ha "minden lelkes, minden gondos írónk" útját követjük? "Azt, hogy a mi műveletlenségének szennyeiben senvedett nyelvünk ezeket a szennyeit végre lerázza, természeti erejét kifejti, a neki tulajdon szépségében előkél." Így veszi át a maga módszerébe azt, amit a Dayka-életrajzban még mint ellenfeleinek tételét említett. Arra a kérdésre: nem vétek-e új szavakat teremteni, – így felel: "Új nyelvet a sokaság teremte: a már készet nem a nép, nem a szokás, hanem a jobb írók viszik azon tökélet felé, ahova az felhághat; s az újonnan teremtett vagy származtatott szónak elfogadására mindig hajlandónak fogja magát mutatni a nép, ha az mulhatatlanul szükséges és széphangzásu lészen, és ha az író azzal gyakrabban nem él, mint illik… ."
A nyelv eredetiségével is számot vető, józan álláspontjától Kazinczyt a Mondolat s a rá következő újabb támadások távolítják el. Legmerészebben a Beregszászi és Sipos bírálatában (1817) hirdeti szépírói újításának alapelveit. Szükségtelennek mondja az etimológia törvényének s a szokásnak váló engedelmességet. ("A Szép Író nem ismer főbb törvényt, mint azt, hogy írása Szép legyen.") A bírálat végén azonban Kazinczy szembefordul a nyelvújítás szélsőségeivel s a megegyezés lehetőségét is felveti.
Legszebb tanulmányában az Orthologus és neológus nálunk és más nemzeteknél címűben (megj. Tud. Gyűjt. 1819) minden tapasztalatát összefoglalva készíti elő a megbékélést. Az egységes irodalmi nyelv, a Schriftsprache gondja hangzik első mondataiból. A változatos stílus megteremtésének szándéka vezeti s nyelvi ideálja a kifejezés sokrétűségén alapul, a különböző stílusfajták és a közösségrétegek nyelvi eltéréseinek egyesítésén. A neológia elveit mély dialektikával fogalmazza meg: "Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával. S mi szabad az írónak ezen iskola értelme szerint? A fentebb nemben mindaz, 280amit a minden nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol."
"Egyességben és ellenkezésben lenni" önmagával: ugyanezt a tételt variálja, midőn különbséget tesz a "fentebb nem", vagyis a kiváltképp műveltekhez szóló, a költői irodalom és a "mindenhez szóló" között. Az előbbiben megszorításokkal biztosítja az író szabadságát; az utóbbiban az szabad, amit a széles olvasóközönség jóváhagy és elfogad. Ez az elkülönítés azt a történelmi fordulatot pecsételi meg, mely a nyelvújítás harcai során – főleg az ő személyes energiájából – következett be a nyelvi rétegződés felismerésével, s az irodalmi nyelv és stílus szükségszerű kiválasztásával.
Mindez elválaszthatatlan volt attól, hogy az irodalmat mint szépirodalmat fel kellett szabadítani a tudomány, közelebbről a grammatika, másfelől a rendi patrióta szemlélet gyámkodása alól. Az irodalmi nyelv elkülönítése mellett a szépirodalmi tudatú neológia s a szépirodalmi – vagyis polgári – szemlélet diadalra juttatása a közfelfogásban: ez volt Kazinczy harcának legnagyobb, történeti érdeme. A szépíró jogának nemegyszer szándékosan túlzott hangsúlyozása, az írói szabadság szüntelen vitatása azokkal szemben, akik vagy a lapos, iskolás erudíciónak vagy a rendi testületi döntésnek alárendelt irodalmisághoz ragaszkodtak, pozitív, modernizáló hatással járt: az író-, a költő-egyéniség szabadságának polgári eszméje kezdett kitisztulni a neológia harcainak zűrzavarából. Az egyéniség írói jogát magasabb fokon védte, mint Kisfaludy Sándor: a tüzes hazafiság mentségével sem ismerte el az esztétikailag rossz írást s nem fogadta el Kisfaludy elvét: "Drámámat nem úgy írtam mint poéta, hanem mint hazafi." "Drámát úgy kell, így nem szabad, azaz nem-poéta hazafinak nem szabad" – szögezte le Kazinczy a maga esztétikai irodalomelvét, szemben a szűkkörű rendi patrióta felfogásmóddal. "A nyelvi törekvések irodalmi szempontú tisztázása, mi Kazinczy nevéhez fűződik, egy egészen újszerű, modern irodalmiság kiforrását segítette elő: a vallás és eruditio jegyében álló régi irodalmiság helyére most állhatott már oda igazán a modern szépirodalom." (Horváth J.)
Kazinczy racionalista, éles elmével követelte a korszerű gondolkozás fogalmait kifejező magyar szavakat (s mondotta el, hogy Wesen nem valóság, hanem lény, Geist nem lélek, hanem szellem, stb.) s alkotott is szókat (felújítással: pl. alak, szobor, vándor, hölgy; tájszókkal: pl. begyes, pongyola, repkény; kurtítással: pl. alkalom, árny, csin, rény, szorgalom; elvonással: pl. dölyf, egyetem, gyönyör, kecs; képzéssel: pl. kedvenc, szellem, példány, szobrász stb.) – elsősorban mégis stílusreformjával valósította meg célkitűzéseit, szépirodalmi neológiáját. Fogsága előtt arra törekedett, hogy fordításain semmi idegen íz ne érezzék, a fogsága utáni fordításokban nemcsak a tartalmat, hanem az írót is át akarta tenni magyarra "minden szeretett sajátságaival"; ezért az idegen szöveg szép, sajátos kifejezéseit, fordulatait szóról szóra lefordítja, hogy azzal is a magyar stílust gazdagítsa. Ez nem szolgai fordítás volt, hanem tudatos stílusbővítés.
Túlzásai ellenére is, kilenc kötet fordításának óriási hatása volt, főleg a fiatalabb írókra. Sokféle műfajt szólaltatott meg, sokféle hangnemben, idilliben s tragikusban, humorosban és szaloniasban, érzelmesben és patetikusban egyaránt. Osszián első teljes fordításával erősen hatott Vörösmartyra. Noha 281sokszor keresett s erőltetett a stílusa, sok szólása átment nyelvünkbe. Prózája az elbeszélésben és a drámafordításban igen színes, a drámai dialógus nyelvét is gazdagította. A fordított munkák egy része azonban, mint pl. Gessner, Marmontel már a felvilágosodás korábbi, idejétmúlt ízlésvilágához tartozott, s ezért nem nagyon érdekelte a közönséget.
E fordításainak túlzásai állították szembe vele a leghevesebb ellenzéket s váltották ki a nézetek olyan súrlódását, melyre aztán elvszerű kiegyenlítődés következhetett.
Marmontel, Gessner, Herder, Sterne, Goethe, Osszián, Wieland, Lessing művei, s a Bácsmegyey foglaltak helyet a kilenc kötetben, s következett volna utánuk még vagy hat kötet, Lessing és Molière színműveivel, meg Klopstock Messiásával. Ezek azonban az író szegénysége s a közönség és a kiadó lanyha érdeklődése miatt már nem jelentek meg. Egyetlen fordítását sem csiszolgatta oly türelmesen, mint a Sallustiusét, melyhez különösen ragaszkodott – hiszen Sallustius tette őt, még a börtönben, "nyelvrontóvá". Hogy mindenkor elégedetlen volt fordításával, valahányszor csak elővette, s így újból meg újból átdolgozni kényszerült, az a korrekció elvéből, ez pedig klasszicizmusából következett: így vált a legvégletesebb szigorúsággal követett elv az igazi alkotóerő szétforgácsolójává.
