Martinovics és társai
Martinovics és társai
A felvilágosodás eszméinek filozófiailag legképzettebb, legműveltebb képviselője Martinovics Ignác (1755–1795) volt. Egyszersmind ő a korszak alighanem legbonyolultabb alakja is, akinek sorsa szélsőséges módon tükrözi a magyar felvilágosodás ellentmondásosságát, a társadalmi haladás és nemzeti függetlenség tragikus ellentétét. Kezdetben a jozefinizmus Bécstől támogatott propagálói, sőt ágensei közé tartozott, később az egyértelműen reakcióssá váló udvarral szemben körötte szerveződik meg az első magyar köztársasági mozgalom. Ennek bukása után, a per folyamán Martinovics nem maradt hű forradalmi meggyőződéséhez, végül mégis életét kellett áldoznia a magyar haladás eszméiért, s alakja másfél századon át egyik jelképe volt népünk szabadságtörekvéseinek. E nagytehetségű ember különös életének és pályájának megnyugtató és minden részletében tisztázott értékelése még a jövő feladata. Bármi legyen azonban a vélemény Martinovics Ignác személyes 181politikai tevékenységéről, kétségtelen, hogy filozófiai és politikai munkái a korszak legszínvonalasabb gondolkodójának mutatják.
Martinovics Ignác 1773-ban lépett be a ferences rendbe, 1783-ban lett a lembergi egyetem fizika professzora. Ugyanebben az esztendőben latin filozófiai értekezést adott ki (Dissertatio de harmonia naturali…) az isteni igazságosság védelmében a materialista és ateista filozófusok ellen. Művéből kiderül, hogy már ekkor behatóan ismerte az előző két század materialista filozófiájának fő alkotásait, Bayle, Spinoza, d'Holbach, Diderot, Lamettrie és mások írásait. Következő filozófiai műve, az 1788-ban névtelenül megjelentetett francia nyelvű Filozófiai emlékirata már arról tanúskodik, hogy a szerző közben magáévá tette a materializmus bölcseletét. Tanulmánya elsősorban d'Holbach műveire épül, híven követi, de sohasem másolja szolgai módon a nagy francia ateista gondolkodó tanításait. Ez az első mű a magyar gondolkodás történetében, amely a 17–18. századi materializmus következetes érvényesítésén alapul. Martinovics nem maradt meg a kérdések elvont fejtegetésénél, hanem a korabeli társadalmi viszonyokra alkalmazta világnézetét. E téren felette áll a jozefinizmus és általában az osztrák felvilágosodás átlagos színvonalának. A monarchikus uralom elfajulásának kritikáját félreérthetetlenül kiterjeszti Ausztriára is: "… a népek nem eszméltek rá, hogy az egy kézben összpontosuló hatalom alatt elvesztik természetes szabadságukat, s nem vették észre, hogy a társadalom általános érdeke valamely csodálatos átalakulás révén a Bourbon-ház vagy az osztrák uralkodói ház érdekévé változott… a népek közé belopózott a pallérozott monarchizmus, valamint annak durva fajtája, a despotizmus…"
A mű más vonatkozásban is szorosan kapcsolódik a kor társadalmi-politikai feladataihoz, sőt a titkos társaságokról szóló fejtegetés Martinovics belső politikai fejlődésére is vet némi fényt. Kiderül ezekből, hogy Martinovics átvette a francia felvilágosítók többségének "a felvilágosult egyeduralkodóról" alkotott nézeteit, s sajátos logikával azt vonta le belőlük, hogy az elfajulásra oly hajlamos uralkodókat a titkos társaságok révén lehet legjobban befolyásolni. "Ha azt vesszük szemügyre, hogy az uralkodók mekkora könnyedséggel adják át magukat az uralkodás mohóságának és más beteges szenvedélyeknek, milyen könnyű lélekkel gyötrik alattvalóikat,… milyen könnyen találnak módot a nép kifosztására a közérdek ürügyén, s óriási vagyonok felhalmozására vagy a legigazságtalanabb hódításokra: nem vonhatunk le más következtetést, mint hogy ezek a titkos társaságok rendkívül hasznosak, hiszen tagjaik közül nem egy az uralkodót szolgálja, s így szebbnél szebb alkalma nyílik, hogy észrevétlen, álcázott ellenállással erejét vegye a méregnek, megmentse a nép vagyonát az uralkodók kapzsiságától és zsarnokságától csakúgy, mint a papok gonoszságától."
Az idézett rész jellemzően mutatja, hogy ekkor még milyen sajátos egységet alkotott Martinovics gondolkodásában a királyi zsarnokság elítélése és a királyok "befolyásolásának" illúziója. Nyilván e hite késztette arra, hogy szolgálatokat vállaljon a II. Lipót alatt még jozefinista tendenciákat mutató udvar mellett. Mint Mátrai László találóan írja: "jó forradalmi író volt és rossz forradalmár", elméletileg "visszaesések és tétovázás nélkül fejlődött korának legradikálisabb magyar gondolkodójává", de "képes és hajlamos az uralkodó osztály kiszolgálására is".
182Mindenesetre Martinovics Ignác filozófiai emlékirata a kor legmerészebb magyar műve. Az egész írásból árad a harcos antiklerikalizmus és ateizmus s általában a feudalizmus minden intézményének gyűlölete. Sajnálatos, hogy ez a fontos könyv a köztársasági mozgalom tragikus bukása miatt nem lehetett a magyar gondolkodás új utakra serkentő, irányt adó műve, sőt százharminc éven át ismeretlen maradt a szaktudósok előtt is.
Martinovics könyve megírása után egy ideig továbbra is őszinte politikai várakozással tekintett az udvar felé. Az Oratio ad proceres et nobiles regni Hungariae (1790) című röpiratában a monarchikus államforma előnyeiről beszélt, támadta a papságot és a nemesi mozgalom ideológiájának reakciós elemeit. Röpiratát Laczkovics János, a magyar jakobinus-per egyik fővádlottja 1791-ben magyarra fordította, még nemes-ellenesebbé és monarchikusabbá alakítva át. Martinovics 1792-ben megjelent röpirataiban (Oratio pro Leopoldo II.; Status regni Hungariae) tovább fejtegette monarchikus és demokratikus nézeteit. Gondolkodásában akkor következett be fordulat, mikor II. Lipót halála után az új uralkodó, I. Ferenc az illuminátusokhoz fűződő kapcsolatai miatt nem bízva Martinovicsban, menesztette őt a rendőrség szolgálatából, és korábbi röpiratait elkoboztatta. Ekkor fordult szembe Martinovics az udvarral, és vált a jakobinus szervezkedés irányítójává. Ebből az időből származó iratai már nem jelenhettek meg nyomtatásban. 1793 tavaszán I. Ferenchez címzett nyílt levél formájában írt röpiratot, melyben a monarchia külpolitikájával foglalkozott. Kifejtette, hogy az igazságtalan intervenciós háború Porosz- és Oroszországhoz köti a Habsburg birodalmat, holott Franciaország mellett volna a helye, mert az képviseli a jövőt, és ügye diadalmaskodni fog. A röpirat végén, toldalékként, felsorolta a magyar nemesség sérelmeit, a korábbi, éles hangú bírálatok után nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy párthíveket toborozzon magának soraiból. A nemesi támogatás megszerzésének vágya és merész forradalmi tervei a magyar-jakobinus szervezetben olyképpen ötvöződtek, hogy Martinovics két titkos társaságot hozott létre és külön-külön kátékat írt részükre. A Reformátorok Társasága a köznemességre támaszkodott volna; ezeket felkelésre hívta fel Bécs ellen, támadta a gyarmati politikát, s a függetlenségi gondolatot állítva előtérbe, nemzeti nyelvet, hadsereget és külpolitikát követelt. A parasztkérdésben óvatosan beszélt: a jobbágyot szabad bérlővé akarta változtatni úgy, hogy a nemesi föld használatáért évenként fizessen a földesúrnak. A Szabadság és Egyenlőség Társaságának programjában Martinovics radikális elgondolásait fejtette ki. A szervezet tagjai a nemesi felkelés sikere után a jobbágyok támogatásával szembefordultak volna az uralkodó osztállyal. Martinovics eljutott tehát a parasztsággal való fegyveres forradalmi szövetség gondolatáig. A gyakorlati elképzelések azonban még határozatlanok voltak, a teendőket ő sem látta világosan.
A jakobinus mozgalom kiemelkedő alakja és a kor egyik legjelentősebb publicistája Hajnóczy József (1750–1795) volt. Fiatalkorában a későbbi nemesi mozgalom vezetőalakjai (Forgách Miklós, Széchényi Ferenc) mellett titkárkodott, majd Szerém megye alispánja lett. Demokratikus gondolkodása tette II. József hívévé, a császár intézkedéseitől a feudális viszonyok megszűnését várta. 1790-ben ugyanezzel a meggondolással a reformok irányába igyekezett előre lendíteni a nemesi mozgalmat. Alkotmánytervezetében (Gedanken 183 eines ungarischen Patrioten über einige zum Landtag gehörige Gegenstande) abból indult ki, "hogy a rendek annyira a legfőbb politikai szabadságnak tartják saját törvényüket, hogy bár meg akarják tartani a többi német tartományokkal közös uralkodót, de… az összes törvényhozási tárgyakat – legyenek közigazgatási, rendészeti, igazságügyi, büntetőjogi, katonai, kereskedelmi vagy bármilyen szakba tartozók – maguk akarják meghatározni… " Hajnóczy szerint az alkotmány csak úgy lehet tartós, ha "a nemzet legnagyobb része, tehát az, amely a fizikai és erkölcsi erőkkel rendelkezik, előnyt talál a törvényhozásban". Ezen a nyomon elindulva kívánta az úrbériséget pénzbeli örökváltsággal megszüntetni, a nem-nemeseket hivatal- és birtokképességgel felruházni; javasolta a mágnások szavazati jogának és a külön főpapi rendnek eltörlését. Terveit itt és későbbi röpirataiban úgy igyekezett megfogalmazni, hogy a nemesség elfogadhatóaknak találja őket. A Dissertatio politico-publica de regiae potestatis in Hungaria limitibus címűben (1791) a nemzeti állam, a polgári színezetű, felvilágosult alkotmányos monarchia körvonalait vázolta fel. A De comitiis Regni Hungariae című irata egyrészt abból a felismerésből származott, hogy reformjavaslatait az országgyűlés nem szavazná meg, ezért ennek átszervezését ajánlja benne; másrészt mivel a nemesség többsége nem helyeselné a jobbágyi állapot gyors megszüntetését, fokozatos előrehaladásra tesz indítványt. A De diversis subsidiis publicis dissertatio (1792) című könyvében kimondta, hogy adót előjogokra való tekintet nélkül mindenkinek fizetni kell. Munkáit igen gondos jogtörténeti kutatásokra alapította, ezért a nemzeti jogtörténet megalapítójának tekinthetjük. Az 1790-es magyar nemesség mind a függetlenség, mind az alkotmányreform kérdésében meghátrált és behódolt az udvarnak. Hajnóczy iratait 1793-ban a kormány betiltotta. Ő azonban hű maradt korábbi elveihez, s vezető szerepet vállalt a jakobinus-szervezkedésben. Ugyanoda érkezett tehát a magyar nemesi mozgalom felől, ahová az udvar politikája által kiábrándított Martinovics Bécs irányából.
Martinovics több írását lefordította, illetve kiadatta és terjesztette Laczkovics János huszárkapitány (1750–1795), de önállóan is írt merészhangú politikai és történeti röpiratokat. Egyik szerzője volt annak a kérvénynek, melyben a Graeven-huszárezred tisztikara a magyar vezényleti nyelv bevezetését kívánta. A keresztény vallásban magát oktattatni vágyódó utazó ember, e valószínűleg németből átdolgozott munkája (1791) nemcsak a római katolikus vallást, hanem általában a kereszténységet támadta. 1792-ben jelent meg A magyar történeteknek rövid rajzolatja című névtelenül közölt tanulmánya, ez történet alapon igyekszik bizonyítani a polgári átalakulás szükségességét.
A jakobinusok alig három hónapos szervezkedése alatt már nem volt idő és alkalom forradalmi publicisztika kifejtésére. Perük után a politikai irodalom további fejlődését a cenzúraviszonyok gátolták meg. A korszaknak mintegy záradékaként jelent meg Berzeviczy Gergely (1763–1818 v. 1822) Majestätsprozess in Ungarn (1800) című röpirata, az egyetlen, amely megkísérelte lemosni az elítéltek emlékéről a rágalmakat. Berzeviczy hosszú külföldi tanulmányút után (Göttinga, Párizs, Anglia, Belgium) kapcsolódott bele a hazai politikai életbe. 1790 áprilisában megfogalmazott alkotmánytervezetében a nemesi mozgalom legmerészebb programját állította fel: az Ausztriától való teljes elszakadást javasolta, s az osztrák gazdasági politika éles 184bírálata kíséretében azt ajánlotta, hogy angol herceget kell a magyar trónra meghívni, aki majd előmozdítaná az ipart és kereskedelmet. Berzeviczy, aki talán maga is tagja volt a jakobinus szervezkedésnek, a pert úgy mutatja be, mint a kormány hadjáratát az értelmiség legjobbjai ellen. A mozgalmat a Reformátorok Társaságával látszik azonosítani, a szervezkedést alkotmányos reformtörekvésnek állítja be, a jakobinus-szárnyról nem ír a megjelenése után azonnal elkobzott iratban. 1795 után a többi nemesi reformerhez hasonlóan a politikától a gazdasági kérdésekhez vonult vissza..
1797-ben Lőcsén könyvet adott ki Magyarország iparáról és kereskedelméről (De commercio et industria Hungariae). Rámutatott, hogy az ipar elmaradottságának nem valami velünk született nemzeti fogyatékosság, hanem a gyarmati helyzet az oka: "Míg mi a természet adományainak bősége közt is szegénységgel küszködünk,… addig ők (ti. az osztrák tartományok) bőségben élve minket lenéznek." Berzeviczy felismerte, hogy Magyarország gazdasági fejlődése elválaszthatatlan a jobbágykérdés megoldásától. Valószínűleg 1804-ben írta a parasztság állapotáról és jelleméről De conditione et indole rusticorum in Hungaria (1809) című munkáját, melyben az általános nemesi felfogáson túlhaladva tárta fel a parasztság szegénységének és elnyomatásának tényeit. Kiszámította a jobbágytelek jövedelmeinek és terheinek értékét, és megállapította, hogy ilyen viszonyok között a parasztság tönkremegy. Rámutatott a parasztság belső rétegződésére, s felhívta a nemességet: elnyomás, büntetés helyett igyekezzék felemelni a parasztot, hisz ez saját érdeke is. Kazinczy szembefordult Berzeviczy megállapításaival, s azt a hagyományos tételt hangoztatta, hogy a parasztok elég jól élnek, a földesurak atyaian bánnak velük. Nem értett egyet a két nagy kortárs a nyelvkérdésben sem. Berzeviczy helytelenítette a magyarnyelvűségre való törekvést, a latinnak mint a vegyeslakosságú ország közös nyelvének fenntartását szükségesnek ítélte. A vitában egyik félnek sem volt teljesen igaza. Kazinczy – mint Révai József írja – nem látta be, hogy "nemzeti mozgalom nincs a parasztok szabadsága nélkül"; Berzeviczy tévesen azt hitte ekkor, hogy "a polgári haladást el lehet választani a nemzeti fejlődéstől, hogy a hazát és a haladást szembe lehet egymással állítani, hogy gazdasági haladás lehetséges a nemzeti öntudat fejlődése nélkül is".
