Népies költemények és elbeszélések
Népies költemények és elbeszélések
A Csongor és Tünde nyelvi és alakteremtő népiessége már az irodalmi népiességnek a húszas évek végén, az Aurora köréből kiinduló mozgalmához kapcsolódott. A lírai népiességnek kétféle elmélete és gyakorlata alakult ki. Kölcsey a parasztdal "tónját", szellemét, szerkezetét, belső formáit találgatta, hogy arra építve gazdagodjék a műköltészet. Kisfaludy Károly gyakorlata (melyet Toldy elmélete egészített ki) nem a követés szándékával, hanem a jóindulatú leereszkedés gesztusával közeledett a népköltészethez, nem a műköltészetet kívánta a népivel megtermékenyíteni, hanem a műköltészet eredményeivel akarta azt megnemesíteni. Az elvi különbségeknek megfelelően egyrészt Kölcsey népi ihletésű dalköltészete, másrészt Kisfaludy Károly magyar népi alakokat megszólaltató helyzetdalai gazdagították líránkat. Vörösmarty mint az Akadémiához beérkező népdalgyűjtemények véleményezője az utóbbi álláspontot támogatta, költői gyakorlatával azonban meghaladta azt. Nála egyaránt megtaláljuk a népi alakok ajkára adott helyzetdalokat s a népi formákból személyes kifejezési eszközöket formáló költői törekvést. Hogy fellépése e nemben, a húszas évek végén, különösen sikeres volt, abban döntő része volt népismeretének, a népihez ösztönösen igazodó művészi ízlésének, s annak, hogy egész életében szerette, maga is énekelte a nép dalait, s mint tudós is figyelemmel kísérte nyelvét. Mindez költői tehetségével párosulva azt eredményezte, hogy az ő népdalai közelítették meg szemléletben és formában leginkább az igaziakat, s ő lett a népi hang irodalmi uralomrajuttatásában Petőfinek legjelentősebb reformkori elődje. Helyzetdalai nagyobb részében a jellemzés, a cselekmény, a tárgyi 453jelleg kerül előtérbe. A daloló vagy szerelmeséről (Párja nincs, Sir a szegény lány), vagy önmagáról (Ilus panasza) ad helyzet- és jellemképet, sőt egyik legkitűnőbb versében a népi alak ajkára adott dal reális, atmoszférát teremtő életképpé szélesedik (Puszta csárda). A tárgyi elemek eluralkodásával fejlődik ki népdalkísérleteiből a tárgyias zsáner-kép, amely anekdotikus történet segítségével már humoros alakrajzot ad (Laboda kedve, Gábor diák) vagy a történet szerepének fokozásával a negyvenes évek népies verses elbeszéléseit előlegezi (Becskereki). De sok esetben eltűnik a népi daloló fikciója, s helyébe a népdal szerkezetével, belső formáival önmagát kifejező műköltő lép (Haj, száj, szem; Tükör, Fekete szem, Kék szem). Vörösmarty ezzel német minták után induló dalköltészetünk nemzetivé formálódását segítette.
E kísérletekkel egyidejűleg kisepikájában mondái és krónikás hagyományokat dolgoz fel (Toldi, Az ősz bajnok), nemegyszer a romantika és népiesség találkozását kifejező balladában (Szilágyi és Hajmási, A buvár Kund, Toldi, Az ősz bajnok) vagy történelemmel, mesei elemekkel színezi a legendát (Hedvig). E költeményekben a hazafias kisepika éppen a hagyományokhoz és népihez kapcsolódva kapott minden eddiginél nemzetibb jelleget.
Népies érdeklődéséből ered Vörösmarty ez időben írt két prózai elbeszélésének sajátos hangulata is. A holdvilágos éj (1829) alapmotívuma a Csongor és Tünde egyik elemével rokon: humorisztikus, némi kárörömtől sem mentes kétségbevonása az álom- és ábrándvilágnak. Az álom groteszk fantasztikumával szemben az éhes és vidám tót deákok karikírozott rajza realisztikus; gondolkozásukat jellemzi a három hazug mese is: az öregapák halála közvetve vagy közvetlenül a mohóságnak gúnyolt éhséghez kapcsolódik; helyzetükben, vágyaikban a paraszti élet nyomora komorlik fel, s ez az éhség-motívum köti össze a korgó gyomrú ébrenlétet s a lakomát igérő álom világát. A rom rabnépének paraszti képekkel, ábrázolt szolgamunkája, a Csongor és Tünde Balgája, aki "a silány földnek szabója", egyaránt azt jelzik, hogy a költőnek a nép iránti művészi érdeklődését, bár patriarkális keretek közt, de már szociális figyelem is kíséri. A Kecskebőr (1834) a felvilágosodás kedvenc kincskereső témájának népies ízű, humoros, kissé parodizáló feldolgozása. Vörösmartynak itt, a humor groteszk túlzásain belül igen eleven figurákat sikerült teremtenie. A két hős, az okos és irányító Lőcsláb, az együgyűen de lelkesen helyeslő Röhögi jellegzetes párbeszédei, útjuk a kincsesbarlangig, a rozzant kocsival, a rest gebékkel s főleg házuktájának rajza: Vörösmartyt az alak-és helyzetteremtésben ötletes, szellemes elbeszélőnek mutatják. Nem Kisfaludy Károly és Fáy realisztikus novellatípusát folytatta; kiindulása a fantasztikumot a valósággal szándékosan egybemosó romantikus elbeszélés. Paraszti alakjai és a népi környezet ábrázolása mégis a népies elbeszélés és a stiláris realizmus úttörőjévé avatják Vörösmartyt.
