Pest első állandó színháza

Teljes szövegű keresés

Pest első állandó színháza
1833 nyarán ismét megkezdődtek a rendszeres magyar színi előadások Budán, s ezzel a játékszíni mozgalom új, egyben végső szakaszába lépett. A feloszlott kassai társulat egy része – köztük Kántorné, Megyeri és Bartha – Budára jött, hogy az üresen álló Várszínházban vendégszerepeljen; az estéről estére megismétlődő siker, a közönség lelkes támogatása végleges maradásra bírta őket. Az együttest ősztől kezdve az ország legtekintélyesebb törvényhatósága, Pest vármegye fogadta erkölcsi és anyagi pártfogásába, s az igazgatásra Fáy Andrást és Döbrentei Gábort kérte fel, akiknek sikerült minden eddigi kísérletet felülmúló színvonalon színházat szervezni és vezetni. Korszerű ügyviteli rendet foganatosítottak, a gyengébb tagokat fokozatosan jobbakkal cserélték ki; hangsúlyozták a próbák szükségességét, az összjáték fontosságát. 1835-ben már itt működött Déryné, a Lendvay-házaspár, Egressy Gábor, Szentpétery Zsigmond, Szerdahelyi Kálmán, Fáncsy Lajos; mellettük 391két színész-újonc neve tűnik fel a színlapokon: az egyik Laborfalvy Róza (1817–1886), Benke József leánya, a másik a nagyváradi születésű nemesi értelmiségi származású Szathmáry József, aki Szigligeti Ede (1814–1878) néven lesz majd negyven évig színi életünk fő erőssége, egyrészt mint színész, rendező, dramaturg, végül a Nemzeti Színház igazgatója, másrészt mint kifogyhatatlan leleményű drámaíró. A műsor zömét még mindig fordított vagy magyarosított lovagdrámák, Kotzebue vígjátékai, silány német bohózatok alkotják, de feltűnnek már a francia romantikusok, Victor Hugo, Dumas, Scribe darabjai; 1835-ben előadják a Bánk bánt, egy évvel előbb Vörösmartytól a Vérnászt és a Kincskeresőket. Új szerzők mutatkoznak be: Szigligetin kívül Tóth Lőrinc, Garay János, Gaal József, Csató Pál, Munkácsy János. Nagy segítséget nyújt drámai jutalmak kitűzésével, valamint az Eredeti Játékszín és a Külföldi Játékszín című kiadványsorozat megindításával a Magyar Tudományos Akadémia és a hírlapokban, folyóiratokban rendszeressé váló színi kritika.
A budai színészet a játékszíni mozgalom életerejét bizonyította, de a nehezen megközelíthető, kis befogadóképességű Várszínház nem lehetett végső megoldás: a nemzet színházát Pesten kellett felépíteni. Széchenyinek az volt az elgondolása (A nemzeti játékszínről, 1832), hogy a pesti Dunaparton emeljenek díszes épületet részvénytársasági alapon: ő még a színházat az arisztokrácia szórakozási igényeihez szabott intézménynek képzelte el. A Pest megye vezetősége körül tömörülő középnemesség és értelmiség, Fáy András javaslatára, szerényebb kivitelű, közadakozásból felépítendő színház mellett döntött, mivel olyan játékszínt akart, amelynek irányítását a kezében tarthatja, s amely műsorával az egész nemzet kultúráját szolgálja. Széchenyinek sikerült ugyan a nádort és az országgyűlést a maga tervének megnyernie, de az erélyes alispán, Földváry Gábor nem vett tudomást az állami szervek határozatáról, s az építkezés megkezdésével és erőltetett ütemű befejezésével kész helyzetet teremtett. 1835 őszén rakták le az alapkövet, egy évre rá megtartották a bokrétaünnepélyt, s 1837. augusztus 22-én – a mai Rákóczi út és Múzeum körút határolta saroktelken – megnyílt a Pesti Magyar Színház. Létrejöttét nem fejedelmi segély vagy tőkés vállalkozás, hanem a liberális közép- és kisnemesség, hazafias érzésű iparosok és kétkezi munkások áldozatkészsége tette lehetővé. A főváros első állandó magyar színháza a nemzeti gondolat győzelmét jelképezte. Ez jutott kifejezésre akkor is, amikor három év múlva Pest megye fennhatóságából az 1840: XLIV. tc. alapján átkerült az országgyűlés hatáskörébe, s most már mint Nemzeti Színház folytatta működését.
Az intézet rászolgált erre a rangemelésre. A kezdettel együttjáró szervezési és anyagi nehézségek, a gyakori igazgatóváltozás, a kisebb-nagyobb személyi torzsalkodások és a pesti német színháznak még mindig veszélyes konkurrenciája ellenére hamarosan kulturális életünk egyik legfontosabb erőforrása lett. Hatása természetesen elsősorban drámairodalmunk és színjátszásunk fejlődésében mutatkozott meg, de nem csekély szerepet játszott zenei életünk fellendítésében (az Operaház megnyíltáig, 1884), a főváros még jórészt német ajkú lakosságának megmagyarosodásában, Pest városias jellegű társadalmi életének kialakításában.
Hogy a színház valóban beváltotta a hozzá fűzött reményeket, kiváló vezetői (Bajza József, Bartay Endre, Ráday Gedeon) mellett nagyszerű 392színészgárdájának érdeme. Kántorné kivételével, aki kölcsönös félreértések miatt nem kapott szerződést, a Várszínház egész együttese átkerült Pestre. A kiváló tragika szerepkörét Laborfalvy Róza vette át, rajta kívül Lendvayné Hivatal Anikó (1814–1891) és Komlóssy Ida (1825–1893) voltak a drámai primadonnák. A férfiszínészek sorából mindenekelőtt a gazdag jellemző erővel megáldott, sokoldalú Megyeri Károlyt (1799–1842) kell említenünk: őt tekinthetjük a természetes ábrázolásmód legkövetkezetesebb képviselőjének. Az egymással nemesen versengő két nagy jellemszínész közül Egressy Gábort (1808–1866) nagy intelligenciája, egyénített szerepfelfogása, szép magyar beszéde és plasztikus mozdulatai jellemezték, Lendvay Márton (1807–1859) délceg külsejével, csengő hangjával, szenvedélyes, de mindig ízléses játékával hódított; Fáncsy Lajos (1809–1854) főleg a cselszövők szerepében, Szentpétery Zsigmond (1798–1858) a jellegzetes magyar típusok alakításával tűnt ki, László József (1808–1878) pedig mint a legnagyobb magyar bonvivánok egyike vonult be színháztörténetünkbe.
Az első időben még gyakori a panasz a bizonytalan szereptudás, rossz mozgás és beszédtechnika, kellő összjáték hiánya miatt, de a rendszeres színi bírálatok hatására ezek a hibák egyre gyérülnek. A színészek fokozatosan szakítanak a régebben divatos modorosságokkal, az olcsó hatást vadászó fogásokkal, az érzelgős, álpatetikus szavalással, s olyan játékstílus kialakítására törekszenek, amelyből nem hiányzik ugyan az emelkedettség, de egyre nagyobb hangsúlyt kap benne az élet ismeretén alapuló jellemábrázolás követelménye. Talán nem tehetségesebbek az úttörőknél, de mindenesetre képzettebbek, igényesebbek; az ösztönösség kora lejárt, a színi oktatás hiányát kitartó önműveléssel igyekeznek pótolni. Lendvay Márton nem hagyta olvasatlanul, amit a magyar irodalom nyújtott; megtanult németül, hogy a pesti német színpadon megforduló jelesebb külföldi vendégek művészetét megfigyelhesse; járt Berlinben is, és Seydelmannal, a német realista színjátszás kiváló képviselőjével szoros barátságot kötött. Egressy Gábor nélkülözött, adósságokba verte magát, csak hogy Bécsben a Burgtheater, Párizsban a Comédie Française előadásait tanulmányozhassa. Fáncsy Lajosnak is nagy olvasottsága, alapos esztétikai tudása volt. Színészeink buzgólkodásának eredménye a Bánk bán sikere és a harmincas évek végétől felvirágzó Shakespeare-kultusz. A fő érdem e tekintetben Egressy Gáboré, aki – azonkívül, hogy mint fordító is közreműködött – sorra választotta jutalomjátékul Leart, Hamletet, Coriolanust, Macbethet, III. Richárdot és IV. Henriket; példáját Megyeri (Shylock), Lendvay (Othello, Julius Caesar, III. Richárd, Hamlet), Lendvayné (Júlia) követték.
A tagok a színháznak bizonyos értelemben gazdái is voltak. Egressy 1840-ben – nyilván a Comédie Française mintájára – olyan "színigazgató-választmányt" javasolt, amely "az elnökön kívül két jeles költőből, két történet- és régiség-tanárból, két történeti s egy tájfestészből, öt színészből és egy színmesterből állana". A színészek véleményét már Bartay Endre is mindig meghallgatta, az ötletből azután Ráday Gedeon csinált rendszert, mégpedig meglehetősen radikálisan, mert az általa szervezett vezetőségben a karmesteren (Erkel Ferenc) kívül csak színészek foglaltak helyet. Fáncsy, Egressy, Lendvay, Szentpétery, Szigligeti és László József akarata érvényesült a drámabíráló bizottságban, tőlük függött a szereposztás, ők állították 393össze a műsort; ez a szinte korlátlan hatalom azután számos támadás, személyeskedés forrása is lett. Nagyban emelte a színészek tekintélyét, hogy sokan közülük irodalmi-publicisztikai tevékenységet is kifejtettek: Szigligeti, Czakó, Dobsa a drámaírás kedvéért hamarosan fel is hagytak a színjátszással; Egressy Gábor magvas dramaturgiai értekezéseket, vitacikkeket tett közzé; Fáncsy a napi eseményekhez szólt hozzá. A Nemzeti Színháznak ez a nemzedéke kivívta a maga számára a társadalmi megbecsülést: a negyvenes években már Magyarország szellemi elitjének egyenrangú tagjaiként írókkal, újságírókkal együtt vesznek részt a főváros társas életében, nem utolsósorban a politikai mozgalmakban. Jellemző, hogy a reformkorban alakult ki az a vélemény, hogy a színjátszás minden művészet koronája: "A szépművészetek egyetemes belső célja, a látszat, a színészetben non plus ultráját éri el" – jelentette ki Egressy egyik tanulmányában, s véleményét Henszlmann, Erdélyi, Tóth Lőrinc, sőt egy ideig Petőfi is elfogadta.
A Nemzeti Színház működése országos viszonylatban is éreztette jótékony hatását: a fővárosi színészek sűrűn utaztak hosszabb-rövidebb vendégszereplésre, a Pesten bemutatott újdonságok hamarosan vidéken is a közönség elé kerültek. Állandó, egész éven át játszó együttest a nagyobb városok sem tudtak eltartani, a vándor színtársulatok rendszere tehát továbbra is fennmaradt, de a jelentősebb helyeken (Pozsony, Debrecen, Szeged) három-négy hónapig is tartottak rendszeres színi előadásokat. Ez volt a helyzet Kolozsvárott is; itt bontogatták szárnyukat a Nemzeti Színház második nemzedékének olyan jelentős egyéniségei, mint Prielle Kornélia, Komlóssy Ida, Tóth József, Feleky Miklós, valamint Gyulai Ferenc (Gyulai Pál bátyja), aki az ötvenes években az erdélyi színjátszás legkiválóbb jellemszínészeinek sorába emelkedett.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages