Röpiratai
Röpiratai
Mihelyt az októberi diploma nyomán a közélet megint megélénkül, Vajda szerelmes verset nem ír többé: politizálni kezd. Most árulja el, hogy még mindig jakobinus: szenvedélyesen gyűlöli a feudális intézményeket és erkölcsöt. Felveszi hát a harcot ellenük. 1862-ben Arisztidesz álnév alatt gyors egymásutánban két röpiratot ad ki: július végén az Önbírálatot, majd október végén a Polgárosodást. Egy évvel előbb Csatár című lapjában még a függetlenség eszméje állt gondolkodása előterében, most fő célnak a társadalmi átalakulást tekinti. Önbírálata a középnemesség bűneinek kipellengérezésével foglalkozik, Polgárosodása meg főképp az iparosodás szükségességéről kíván meggyőzni. A két röpiratban, majd 1863-ban Magyar Sajtó című napilapjában azt hirdeti, hogy a magyar lét biztosításának útja az iparosodás, tanulás, a polgári erkölcsök elsajátítása; ha betyáros arisztokratikus jellemünket polgári erkölcsökkel cseréljük fel, politikai helyzetünk magától megjavul. Ha mi e földön magyar kultúrát teremteni s e hon lakóit annak megnyerni képesek leszünk, ismétli újra meg újra, akkor egy puskalövés nélkül egyszerre csak arra ébredünk, hogy az osztrák birodalom székhelye – Budapest.
A két röpirat a harag és utálat fergeteges kitörése, a telibe találó szavak villámaival. Undorral és szellemesen gúnyolja a díszmagyaros, sarkantyús, szakállt viselő és csálébajszos nemeseket, akiknek alakja a hét vezérre emlékeztet, és a divatos, hangos hazafiaskodást. Világos óta "megtámadott nemzetiségünk kétségbeejtő féltésében annyira belébújtunk magyarságunk földalatti bástyáiba, cifra szűrünket úgy a fejünkre húzzuk, hogy az ember alig látszik – a magyartól". A legtöbb bűn pedig középnemességünkben található.
Ha azt akarjuk, hogy a magyar Szaharából művelt és gazdag ország, a monarchia középpontja legyen, demokráciára kell törekednünk. Ezért egyik első feladatunk legyen megreformálni a régi megyerendszert, "ez özönvíz előtti táblabíró szekta-paradicsomot", mely csak egy kiváltságos osztály érdekeit szolgálja és demoralizálja a nemességet. A műveletlen és pöffeszkedő középrend ellenében van főképp szükség törvényre és szigorra. Mert bármely nép csak akkor válhatik rokonszenvessé Európában – fűzi tovább gondolatait –, ha politikai intézményeiben a nemzeti szellem megőrzése mellett nem téveszti szem elől a közös "emberiségi" célt.
Vajda megtámadja azokat az irodalmárokat is, akik hovatovább az úgynevezett "irodalmi Deák-pártba" tömörülnek; szemükre veti, hogy megakadályozzák irodalmunkban az eszmék harcát, "az eszmék amaz érdekes forradalmát, mely nélkül tulajdonképpen nincs szellemi élet, vagy ha van, csak olyan, mint a bűzhödt tó mozdulatlansága a rohanó hegyi patak pályája 606helyett", pedig "a súrlódást megszüntetné az irodalmi céhrendszernek mostanság szellemi életünkre nehezedő kiváltságolt vaskalapos egyeduralma".
A költészetről való felfogása is eltér a "népnemzeti" költőkétől. Későbbi cikkeiben elítéli az aprólékos naturalizmust, el a nemzetibe zárkózó nacionalista irodalmat is, s mint a polgárosodás sürgetője, természetesen nem barátja az erőltetett népiességnek sem. A paraszt felszabadítása és műveltségünk magyarosítása megtörtént – mondja –, most új feladat előtt állunk: egy magasabb műveltség meghódításának feladata előtt. Amint romanticizmusa a szatócsélet és a megalkuvás tagadása, úgy népiesség-ellenessége a parlag, az Ugar tagadása; másképp: amint a naturalizmusban a kapitalizmus szellemét, úgy a "népnemzeti" iskolában a birtokosnemesség gondolkodásmódját taszítja el. Ezzel és a város felé fordulással megteszi az út első felét az új népiesség felé; az út második felén, a városi nép és a paraszt megszólaltatásának útján azonban nem megy elég messzire.
1862 októberében rosszindulatú mendemondák kezdenek keringeni Vajda körül. A lapok azt sejtetik, hogy a Magyar Sajtót 1863. január 1-től ő fogja szerkeszteni, mégpedig Anton Schmerling szellemében.
A lap elvállalása természetesen nem igazolta a vádat, mégis, végzetes hatással volt Vajda életére: betetőzte röpiratai szerencsétlen hatását és derékba törte pályáját. Valóságos bojkott jött létre ellene. Lapjának előfizetői hamarjában elfogytak. Néhány hónappal később kénytelen bejelenteni, hogy betegsége miatt lemond a szerkesztésről. Kis idő múlva a bojkott következtében, szépirodalmi lapjától, a Nővilágtól is megválni kényszerül. Így 1863 végére teljesen kenyér nélkül marad, se lapja, se állása.
Ez a bojkott Vajda életének egyik legfontosabb eseménye. Sikeresnek induló pályája megtörik, a megbecsült költő üldözött lesz. 1864 első felében az éhhalál elől Bécsbe utazik és 1866 nyaráig ottmarad. A kancelláriánál nyert alkalmazást, valószínűleg Kecskeméthy Aurél hivatalos sajtóirodájában. Élete harmadik hatalmas megrázkódtatása ez, vetekszik azzal, amelyet Világosnál, élt át, és nagyobb Gina elvesztésénél. Sohasem tudta elfeledni, hogy kiüldözték hazájából. Ez a bánásmód volt nagyrészben oka annak, hogy később a magányt kereste.
1866 nyarán otthagyja hivatalát, hazajön s kilenc hónapig újból leírhatatlanul nyomorog. 1867 áprilisában sikerül Heckenast Gusztávot rávennie egy Kossuth-párti hetilap, a Magyar Újság kiadására. Ez a lap a közjogi baloldal orgánuma volt, rendszeresen közölte Kossuthnak a kiegyezést támadó leveleit, a lap főszerkesztője, Böszörményi László a híres "váci levél" közzétételéért börtönbe is került s ott halt meg. Ez időben Vajda is Kossuth politikáját vallja, a 48-49-ben csodált, utóbb hibáztatott Kossuth iránti rajongása most ér tetőfokára.
A megegyezést évek óta sürgető Vajda most a kiegyezés elkeseredett ellensége lesz. Míg 1861-ben hajlandó volt kiegyezni Béccsel, mert a gazdasági és művelődési fejlődés nagy lehetőségeit várta az óhajtott kibéküléstől, most ellenzi a kiegyezést, mert a nagybirtokosság a maga érdekében kötötte meg.
Irodalmi tetszhalála már nem tart soká. Csakhamar az elégedetlenek csoportjának zászlója lesz. De már nem az a vidám ifjú, aki jókedvével valaha felvidította legkomorabb társait, nem is az a féktelen fiatal költő, akit Lisznyai Kálmán a legvígabb világgyűlölőnek nevezett. Most csupa gyűlölet, mondhatni 607még keserűbb, mint Bécsbe-űzetésekor volt. Az üldözés következtében nemcsak éveket veszített, amelyek alatt sok értékeset alkothatott volna; jelleme is eltorzult. Mostantól kezdve lett sértett, keserű ember, tehetetlen haragjában rögtön fellobbanó "elátkozott költő", akinek zord emberkerüléséről anekdoták keringtek.
Heckenast pártfogása révén 1870-ben a Vasárnapi Újsághoz szegődik, mint állandó belső munkatárs. Egy negyedszázadig fix havi fizetés nélkül, abból él, hogy hetenként cikkeket ír ide és a Politikai Újdonságokba. Hogy nagyobb összeghez juthasson, kénytelen politikai röpiratokat írni, könyveket fordítani, vagy olyan iparszerű műveket gyártani, mint például a Magyar bors című adomagyűjtemény (1876). Gyűlölte a cikkírás robotját, amelyhez az összes lapokat el kellett olvasnia. Még ha fürdőn van is valahol Ausztriában, expressz küldenie kell lapszemléjét. Állandó pénzzavarral küzd, noha a Vasárnapi Újság és társlapjai mellett más lapokba is ír. Túl van hatvanadik évén, az írói közvélemény az ország legnagyobb költőjének tartja, de helyzete még mindig olyan, hogy ha akár egy múló betegség következtében munkaképtelenné válik, éhhalál fenyegeti. Érthető, hogy el van keseredve szegénysége miatt. De ahogy elvált felesége írja: "Nem az bántotta, hogy szegény, de az, hogy nincs neki mindene" (Bartos Róza kiadatlan naplójából, OSzK). Endrődi beszéli, hogy egyszer vadászaton lelőtt egy nyulat. Ekkor puskáját a földhöz vágta és heves zokogásban tört ki. Azt hitték, sajnálja a nyulat, de Vajda: "Van is eszemben! A düh sajtolja ki könnyeimet. Meg kell elégednem ezzel a nyomorult vadászzsákmánnyal, holott ha vagyonom volna, mint van gróf X-nek, herceg Y-nak, most oroszlánokra vadászhatnék, mint ők, valahol az Atlasz-hegységben vagy az Indiákon" (Endrődi Sándor: Vajda János emlékezete, 1906). Munkakedve mégis ismét helyreáll. Maga hívta fel rá a figyelmet, hogy 1872-ben költői működésének új periódusa kezdődik. Míg 61-ig írt verseiben volt némi pongyolaság, 1872 óta írott műveiben a forma tökéletességére törekszik. Mint aki tudja, hogy vagy most, vagy soha nem alkot már olyat, ami helytáll érte az utókor előtt. Egyszersmind nagyobb költői vállalkozásokba kezd.
