Endrődi Sándor
648Endrődi Sándor
Endrődi Sándor (1850–1920) egyike volt e századnegyed legigazabb lírikusainak. Természet, szerelem, haza, emberiség, vallás a témaköre, s a humor, a bánat, a harag hangjai egyaránt megcsendülnek érzékeny lelkében. Versei spontán alkotások, általában megtalálja a kifejezés legrövidebb, legegyenesebb útját.
Mégis feledésbe merült. Indulása alapján azt lehetett várni, hogy szakít a tradíciókkal s a modern irányok képviselője lesz. De modort cserélgető, eklektikus költő lett, lírájában különböző stílusrétegek rakódnak egymásra. Hol a heinei dal, hol a kuruc nóta, hol az anakreoni dal stb. formanyelvét vette kölcsön, saját hangját nem találta meg.
Verseiben meg-megszólal a világnézeti kétely és a társadalmi lázadás. Ideig-óráig a büchneri materializmusnak a híve, innen azonban csakhamar egy minden felekezeti jelleg és teológiai képzet nélküli panteista vallásossághoz jut el (Templomkerülő). A természetet szegzi szembe a hamis morállal, a szeretetet a gyűlölettel. A hitnek azonban inkább csak kívánása ez, mintsem igazi hit.
A Kuruc nótáknak (1896) eszmei alapjául részben 48-as felfogása, részben pedig a millennium nacionalista közszelleme szolgál. Endrődi rokonságot érzett az ez idő tájt igen népszerű Rákóczi-korral, s a Thaly révén közismertté vált kuruc költészet formáit, képeit meg hangulatait aktuális érzések kifejezésére használta fel. Kuruc nótáinak lényege: a németgyűlölet és a bujdosó-bánat; de a szegénylegények nyelvén itt-ott már az urak elleni elkeseredés is kitör.
Az előd kisepikai hagyománya, a kor népdalkultuszának megfelelően, Endrődi művészetében dalokra törik. Endrődi nem követte Thaly archaizáló művészetét sem, inkább talpraesett könnyedségre törekedett. Dalai úgy születtek, hogy egy-egy az eredeti kuruc költészetből vagy a Thaly-féle utánzatokból vagy a népköltészetből vett sor továbbpendült, vagy – mint az átültetett sejt – továbbnőtt lelkében. Nótáit változatos formáik, vagy költői ötletük, vagy sóhajszerű közvetlenséggél kipattanó talpraesett szerkezetük olykor megkapókká teszik, ha nem is súlyosakká. Könyve rendkívüli sikert aratott: három kiadásban terjedt el; dalait megzenésítettek, énekelték, sőt kuruc nótái két német fordításban is megjelentek. Sokan utánozták is rosszul; de Ady is tőle kapott ösztönzést kuruc motívumokat felhasználó verseihez.
Isten felé című kötetének (1901) Lázadás és Örvények közt című ciklusa jó néhány erősen szociális, majdnem forradalmi verset tartalmaz (A tépelődés, Megnyugodni? Több nyomort! Lázadók dala, Rohanás, Éjszaka). Északi szél című verse (Őszi harmat után című, 1905-ös kötetében) mintha az 1905-ös orosz forradalomra célozna. Magatartására általában a részvét és a lelkifurdalás jellemző ezek költészetében néha elkeseredett kitörésekben nyilatkoznak meg, határozott politikai felfogás nélkül. A századvég elterjedt szokása szerint egyaránt dicsőíti Petőfit – és siratja Aranyt, dicsőíti Kossuthot – és siratja Deákot. Az egykori értelmiség magatartása ez, mely átérzi és látja ugyan a társadalom igazságtalanságait, de nem látja a gyökeres javítás módját. Mentegetőzik is: "Azt akartam, hogy ez a tusakodó, lázongó, hitetlen emberi lélek, gúny keserűség közt vergődve, szenvedések és bánkódások 649tisztító tüzein át eljusson a hit vigaszához s megnyugodjék Istenben… az egymást-szeretés nemes gondolatában" (Isten felé, előszó).
E kötete után Endrődi meglepetésszerűen anakreoni dalokat ír. De ezekben a dalokban nem a vidám ifjúság, hanem az öregkor bánata szólal meg, amint a bor mámorában menekülést keres. Így ezt az évezredes műfajt is új vonásokkal frissíti fel: az öregedő férfi magatartásának rajzával, aki szereti a fiatalokat, s akiben tavasszal megmozdul az elpusztíthatatlan életkedv.
Műfajilag a dallal kezdi (Tücsökdalok, 1876) s ehhez végig hű marad. Született dalköltő, könnyen kapja el az érzéseit és talál szavakat hozzá. Költészetének egyik jellemző vonása ez. Másik vonása – s egyben fejlődéstörténeti jelentősége –, hogy spiritualizálja a magyar líra nyelvét. Megtartja a heinei dal szilárd, világos szerkezetét, de fénnyel, árnnyal, párával tölti meg. Szereti éreztetni, hogy amit leír, csak rege, álom, hallucináció; megértjük, hogy nyelve, Reviczky szerint "verőfényes, szinte illatos", "fényárnyas zománca" (Palágyi Menyhért), "kolibri-tarkasága és zajongó szinessége" (Kosztolányi) van. Jellemző képei:
Midőn a hold – felhőkbe tűnve –
Titokzatos fényt ont alá
S a patak tükrét mintha álmok
Rózsáival borítaná…
Titokzatos fényt ont alá
S a patak tükrét mintha álmok
Rózsáival borítaná…
El-elbeszélgetünk, ilyenkor –
Mint két bolyongó, bús rokon –
Rejtélyes gondolat-beszéddel,
Szomorú szellemhangokon.
Mint két bolyongó, bús rokon –
Rejtélyes gondolat-beszéddel,
Szomorú szellemhangokon.
(Magányos vándorok)
A romantika, sőt a kísértet-romantika és az impresszionizmus különös vegyülékét alkotó egész színskálája ott ragyog Visszavárlak, Alvajáró, Miss Marynek és Szellemóra című költeményeiben. Palágyi Menyhért szemére is veti, hogy benne "minden ing, leng, lobog, reng, összefoly, szétfoszlik, mintha a földön semmi szilárdan álló nem volna… A sok cicoma és arabeszk elnyeli a tartalmat. A költő egész egyénisége ködbevész" (Endrődi Sándor. Ko 1885. június 28.). De miért ne volna ez a festésmód jogos? Palágyi idegenkedését valószínűleg ennek szokatlansága okozta. Csakhogy Endrődi épp ezzel az eljárással vont új határt líránk történetében.
Úgy indult, mint az újabb költészet egyik harcosa, de csak az átmenet képviselője lett. Ideáljai: Heine, Petőfi, Vajda János. Heinétől sajátította el a célbataláló kifejezést, a közvetlenséget, a tréfás ötletek költői felhasználását – mindháromtól a haladó szellemet, a lírai nyíltságot és bizonyos romantikus hajlamot. Mégis, művészetében a régi megújul; különösen a népies és "népnemzeti" költőkhöz képest újszerű jelenség. Fejlődése is erről tanúskodik: kezdeti modorossága utóbb enyhül, érzései egyre intenzívebbek, kifejezései erőteljesebbé válnak. Ám így is csak kevéssé jut túl a dalon, az új kor új törekvései nem benne testesülnek meg. Könnyen befolyásolható lényét minden világnézeti és stílusáramlat elsodorja; az irodalmi életben elfoglalt helyzete szerint is középen van az ellenzék és a hivatalos irodalom fórumai 650közt. Lírája is a könnyű dal és a befelé forduló új lelkiség költészete közt áll, valahol Szabolcska Mihály és Komjáthy Jenő közt.
Élete vége felé már meglehetősen háttérbe szorult, napjainkban pedig A magyar költészet kincsesháza című kitűnő antológiáját (1895), Petőfi napjai a magyar irodalomban című hasznos könyvét (1911), sőt Heine Dalok Könyvéből készített fordítását (1892) többen emlegetik meg forgatják, mint verseit. A Nyugat gárdája már érdeklődés nélkül tekintett rá vissza, kevésbé érezték előfutárnak, mint Reviczkyt vagy Kiss Józsefet.
Kissé igaztalan elfeledettségének csak találgatjuk a magyarázatát. Reviczky szenvedése az övéhez képest hitelesebb, vívódása mélyebb, töprengése komolyabb, Kiss József művészete egyénibb, Komjáthy meg éppen izgatóbb és titokzatosabb szellem, mint ő. Meglehet, némileg korszerűtlenné tette, hogy nemcsak élt, de vissza is élt a romantikus színekkel, méghozzá egy olyan korban, mikor a líra nyersebben "realista" színeket keresett. Aztán korszerűtlenné tehette az is, hogy bár sok minden új pendült meg lelkében, semmiben sem mélyült el igazán, hogy fiatalkori lázadása idővel hozzászelídült konzervatív környezetéhez. Mindenesetre, több méltánylásra érdemes, mint amennyiben ma is részesül.
