61. A NAGYVÁROS KÖLTŐI (KOMLÓS ALADÁR)

Teljes szövegű keresés

61. A NAGYVÁROS KÖLTŐI
(KOMLÓS ALADÁR)
Az 1867-től, majd különösen 1890-től erősen fellendülő magyar kapitalizmus hatására a század utolsó negyedében rohamosan megnőtt a magyar polgárság számbeli súlya és öntudata, a gazdasági és szellemi erők Budapestre koncentrálása következtében pedig a főváros jelentősége. A gyorsan magyarosodó és művelődő polgárság természetesen nem maradt néma, s tehetséges fiai csakhamar az irodalomban is hallatták hangjukat.
De míg a reformkor nemzedéke vagy az akkor kifejlődő Vajda János és Arany János s még a fiatalabb Kiss József is nyugodt természetességgel ábrázolhatták budapesti élményeiket, és senki sem ütközött meg ezen, a kilencvenes évek elejétől bizonyos rétegekben elterjedt a felfogás, hogy Budapest bűnök és idegen áramlatok fészke – erkölcsi tisztaság, boldogság és igaz magyarság csak falun található. A "népnemzeti" iskola fiatal költői és írói (Pósa Lajos, Szabolcska Mihály, Gárdonyi Géza, Lampérth Géza, Jakab Ödön) nem győzték a falut dicsőíteni és áldani, Budapest létezéséről pedig vagy egyáltalán nem vagy csak rosszkedvűen vettek tudomást.
Mivel Budapest lakosságának kultúrája még a kilencvenes évek elején is erősen németes, a 67 után rohamosan odaözönlő vidékiek érthetően visszavágyódtak nyugodtabb tempójú, szabadabb, levegősebb és magyarabb szülőföldjükre, s nacionalizmusuk következtében is ellenszenvvel nézték a már Budapesten felnőtt, itt otthonosan és fölényesen mozgó, frissen asszimilálódott lakosságot. Mindez magában is érthetővé teszi, hogy keletkezett egy dzsentroid-neonépies irányzat, amely büszkén vallotta magát falusinak, azaz véleménye szerint egyedül hitelesen magyarnak és erkölcsösnek, s bizalmatlanul nézett mindent, ami Budapestről vagy a nyugati nagyvárosokból jött. S a kezdetben hangulatszerű állásfoglalásnak elvi alapot és agresszív hevességet ad az úgynevezett agrár-merkantil ellentét, amely a nagybirtokosok nyolcvanas évekbeli szervezkedésével kezdődik s a kilencvenes években rendkívül kiélesedik. Ez a háttere annak, hogy mikor Ignotust ártatlan, de budapesti környezetben játszódó Slemiljéért 1891-ben vidékre tanácsolják igazi magyarságot tanulni, Ignotus harcot kezd azért, hogy Budapestet is szabad legyen költőileg kifejezni és ábrázolni.
A városi, pontosabban pesti irodalomra kimondott átok a magyarázata, hogy körülbelül 1890-től kezdve némi erkölcsi bátorság kell az ilyen irodalom műveléséhez. Ez ad neki bizonyos irodalomtörténeti jelentőséget is. Az agrárius agresszió és a neonépies gát nélkül a "pesti irodalom" patakja észrevétlenül ömölt volna a magyar irodalom folyójába, legalábbis addig, míg a 660nagy- és kispolgárság után a proletáréletet is nem kezdte tükrözni, Palágyi Lajos, Csizmadia Sándor, Farkas Antal és mások műveiben.
A kilencvenes években nagy erővel tör elő ez a városi irodalom; egyre több volt a németből vagy zsidóból asszimilált, vagy egyszerűen Budapesten felnőtt író, aki csak kívülről, felszínesen ismerhette a dzsentri és a paraszt életét, és csak képmutató mimikri révén szólhatott volna ezek modorában. Végzetes lett volna a magyar irodalomra, ha belefagyott volna a népieskedésbe, ha az írók egy örökös jelmezviselés hazugságára kényszerültek volna, elveszítve azt a jogukat, hogy azt írják, amit látnak és éreznek, arra kárhoztatva, hogy örökké a magyar élet egy már akkor is félig-múlt állapotát tükrözzék a mindig változó és továbbfejlődő élet helyett. A Hét és benne Ignotus harcainak 1892-től kezdve ezért fő motívuma a tiltakozás az ellen a felfogás ellen, hogy csak az a magyaros, ami parasztról vagy vidéki földbirtokosról szól, népiességet negédlő modorban.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT