A kormánypolitika a századfordulóig
A kormánypolitika a századfordulóig
Szapárynak nem volt nagyvonalú koncepciója, óvatos félmegoldásokra törekedett. Határozottságról csak sovinizmusával tett tanúságot: a magyar nyelv kötelező oktatását – nemcsak a nemzetiségi középiskolákban, az óvodákban is – miniszterelnöksége idején rendelték el. A határozottság és a nagyvonalúság látszata kedvéért meghirdette a közigazgatás korszerűsítését (az általános állami adminisztráció bevezetését) s a valutareformot. Az adminisztrációs tervekkel a Mérsékelt Ellenzéket próbálta megnyugtatni s bizonyos fokig semlegesíteni is, a Wekerlére bízott valutareformmal pedig – a magyar agráriusok s az osztrák tőkések bosszúságára – a merkantilistákat támogatta. (Az állami adminisztráció körüli vitákkal még arra is törekedett, hogy a tömegek figyelmét elterelje a közjogi kérdésekről, a nemzeti sérelmekről, s gyengítse a függetlenségieket, akik a közigazgatási vitában a municipiális rendszert védelmezték.)
Programjából a Szapáry-kormány csak a valutareformot tudta valóra váltani (1892); az új pénz, az arany alapú korona Európa egyik legértékesebb valutája lett s a dualista állam pénzügyi tekintélyét, főképp Magyarországét megszilárdította. A közigazgatás teljes államosításáról nem jött létre határozat: Szapáry egyrészt gyengének, másrészt gyávának bizonyult még ebben is. Igaz, időközben a politikai élet erőviszonyai megváltoztak. A Szabadelvű Pártban, visszahatásul a merkantilista irányzat erősödésére, az agráriusokkal rokonszenvező, befolyásos elemekből álló blokk keletkezett, a Mérsékelt Ellenzék pedig magáévá tette a nemzeti demagógia jelszavait: magyar udvartartás, nemzeti címer, magyar nyelvű katonai oktatás stb. – "balra" tolódott s 1892-ben Nemzeti Párttá alakult át. S végül a Függetlenségi és 48-as pártban is megváltoztak az erőviszonyok; az Ugron Gábor-féle párttöredék jobb felé orientálódott, közeledett a 67-es alap elfogadásához.
A kormányzat gyengeségére a szavazók egy része a bizalom megvonásával válaszolt. Az 1892-es választásokon a Szabadelvű Párt csaknem húsz mandátumot vesztett. Szapáry, hogy erősítse kormánya tekintélyét, s az újra előtérbe 539került nemzeti sérelmekről és szociális bajokról is elterelje a közfigyelmet, ekkor hirdette meg az egyházpolitika reformját (törvénytervezetek a kötelező polgári házasságról, a polgári anyakönyvvezetés általános bevezetéséről, a szabad vallásgyakorlásról, a zsidó vallás recepciójáról stb.). De ezúttal is tétovázott, s mert más kérdésekben sem mutatott kellő erélyt, hitelét eljátszotta, le kellett mondania.
Utódjául 1892 novemberében a király a pénzügyek gazdáját, Wekerle Sándort nevezte ki miniszterelnöknek. Az egyházpolitikai reform valóra váltása az új kormányra maradt. Bár a klérus meg a magyar belügyekbe nyíltan beavatkozó római szentszék hevesen támadta a javaslatokat, azok 1894-ben törvényerőre emelkedtek. Egyrészt a közvélemény, másrészt a parlamenti baloldal nyomására, továbbá azért, mert a klérus buzgó pártfogója, Ferenc József, – mi mást tehetett volna, belátta: vagy megtagadja a reformoktól a királyi szentesítést, s ezzel az egypárturalmi rendszert hozza veszélyes helyzetbe, vagy aláírásával támogatja a kormányt, a 67-es alapnak egyébként hű védelmezőjét. A kompromisszum, természetesen, nemcsak vallásos meggyőződésében, emberi hiúságában is sértette az uralkodót. A különben sem kedvelt Wekerlét ezért mentette fel könnyű szívvel hivatalából, szinte csak alkalomra várt. Kifogás pedig bőven akadt, mert Wekerle a maga módján hiába védelmezte hittel, meggyőződéssel és energikusan a 67-es politikát, a régi típusú liberálisok neveltje volt, túl engedékeny a parlamenti ellenzékkel szemben, illetve engedékeny – bizonyos fokig – a szocialista és demokratikus mozgalmakkal s a nemzetiségekkel szemben is. Persze, engedékenysége csak viszonylagos; például kormányzata idején terjesztették ki a felekezeti-nemzetiségi iskolákra az állami fegyelmi jogkört (1893), s tiltották be a főképp Erdélyben szervezkedő Román Nemzeti Pártot (1894) stb.
Wekerle bukásakor az országos politika jobbra tolódása már erősen éreztette hatását. Az 1894-ben alakult, magát konzervatívnak mondó s a klérus meg az arisztokrácia érdekeit képviselő, közjogi-ellenzéki Katolikus Néppárt például célul tűzte ki az egyházpolitikai törvények megsemmisítését, s elszánt harcot hirdetett a szocializmus valamint a liberalizmus eszméi ellen. Ugyanakkor a Szabadelvű Pártban is tovább gyengültek a reform-sürgetők sorai s némiképp, de nem tartósan a merkantilista irányzat pozíciói. Az ország három hétig kormány nélkül volt: miután a 67-es pártok egyesítése (Ferenc József vágyálma) nem volt lehetséges, 1894 decemberében a hírhedt nacionalista, báró Bánffy Dezső, Szolnok-Doboka megye főispánja került a miniszterelnöki székbe.
Bánffy a kormány politikáját arra a tételre alapozta, hogy a viszálykodásokban meggyengült és többségében nem magyar anyanyelvű ország, ha meg akar maradni, legyen egységes és egynemzetiségű; hirdette: "a magyar nemzeti érdek nagyhatalmi állást követel, s nagyhatalmat csak Ausztriával együtt alkothatunk." Ehhez járult még nagymagyar fanatizmusa is: a mániákusok hitével hitte, hogy a Monarchia súlypontja előbb-utóbb Budapesten lesz; döntéseit, intézkedéseit ennek megfelelően hozta. Mindenáron a parlamenti egypárturalom fenntartására törekedett: 1896-ban ezért nem riadt vissza a legdurvább választási csalásoktól sem: meghirdette az erős kéz politikáját: a nacionalista osztályuralmi terrort a végsőkig fokozta, mind a proletár-; és agrárszocialista, mind a nemzetiségi mozgalmakkal szemben. Kormányelnöki 540hivatalában külön ügyosztály foglalkozott a nemzetiségi és szociális megmozdulásokkal; a nemzetiségek szervezkedését, még kulturális tekintetben is, gáncsolta, ahol tudta; egyrészt nagyvonalú terrorista volt, másrészt kicsinyes gonosz: feloszlatta a Román Nemzeti Komitét, a nemzetiségi kongreszszusok megtartását pedig egyszer s mindenkorra betiltotta (1895), az exponáltabb nem magyar politikusok ellen rendőri eljárást indíttatott, megkövetelte a névmagyarosítást s a magyar nyelvhasználatot még ott is, ahol arra semmi szükség nem volt, cégéreken, utcanévtáblákon – nem magyar városokban stb. Hasonló brutalitással fogott hozzá a munkásmozgalom s az agrárszocialisták "megrendszabályozásához" is. Nem tűrt semmiféle agitációt az általános választójog mellett; betiltotta a szakmunkásegyleteket s a május elsejei megmozdulásokat (1894); az agrármozgalmak letörésére az Alföld nagy részén kivételes állapotot rendelt el: a hódmezővásárhelyi zendülőkre súlyos büntetést szabatott ki; a szociáldemokraták mozgalmát a "törvényes számonkérések" sorával sújtotta; a Népszava osztályharcos agitációját sajtóperekkel próbálta lehetetlenné tenni; megakadályozta a pártkongresszus összehívását (1895); a nevesebb munkásvezetőket rendőri nyilvántartásba vétette (1896); az amúgy is embertelen mezőgazdasági munkaviszonyt a gazdaságon kívüli, feudális jellegű kényszer-eszközökkel súlyosbította (1898: "rabszolgatörvény") stb.
A kormány uralmát azonban az erős kéz politikája sem tudta tartósan biztosítani. A millenniumra való készülődés a parlamenti harcokat háttérbe szorította ugyan, de csak annyira, hogy még az ünnepség évében, 1896-ban annál elemibb erővel robbanjanak ki. A bonyodalmak közvetlen kiváltó okául az szolgált, hogy 1896-ban kellett volna újrakodifikálni – egy 67-es törvénycikk értelmében – Ausztria és Magyarország gazdasági közösségét.
Az újabb kiegyezés megkötése körül nemcsak a pártok véleményei oszlottak meg, hanem a pártokénál mélyebb ellentéteket tükröző gazdaságpolitikai irányzatoké is. A konzervatív agráriusok (a Nemzeti Pártban, a Katolikus Néppártban s párton belüli ellenzékként a Szabadelvű Pártban is) meg akarták buktatni Bánffyt, hogy a merkantilistákat háttérbe szorítsák; az agrárvámok felemelését követelték, hogy a Monarchia belső gabonapiacát Magyarországnak monopolizálják; az iparosítás mértékét és ütemét az agrárkapitalizmus érdekeihez akarták idomítani, mivel tudták, hogy a nagyburzsoázia támogatása az ő rovásukra folyik; egyre erősebben hallatták az antiszemitizmus és a nacionalizmus frázisait, hirdették, hogy jó és igaz nemzeti ügyért küzdenek a merkantil-kozmopolitizmus, az idegen, javarészt zsidó nagytőke ellen. A merkantilisták, akiknek nagy része a Szabadelvű Pártban helyezkedett el, ennek ellenkezőjét képviselték: magukat magyarnak, hazafinak hirdették, következetesebb nemzeti iparpolitikát sürgettek, s kereskedelmi, ipargazdasági megfontolásból tiltakoztak a magas agrárvámok eszméje ellen.
Az 1896. évi kiegyezési tárgyalások nem vezettek eredményre. Főképp azért, mert az osztrák ipari burzsoázia rossz szemmel nézte a magyar iparfejlesztést; ragaszkodott a 67-es megállapodás logikájához: Magyarország legyen az osztrák ipar felvevőpiaca. Ennek megfelelően akadályozni próbálták a magyar iparosodást, ragaszkodtak a közösügyi költségvállalások Magyarország részéről történő felemeléséhez ("kvótarendezés"). A továbbiakban az események már drámai gyorsasággal követték egymást. Megbukott a bécsi 541kormány, s a Bánffy-kabinet a következő alternatíva elé került: a kiegyezési törvénycikkben biztosított jogánál fogva vagy kimondja az ország gazdasági elszakadását Ausztriától, vagy, egy későbbi törvénycikk értelmében, fenntartja a gazdasági statusquót, minden változtatás nélkül. Bánffy az első megoldást, természetesen, elejtette, a másodikat pedig nem merte megkockáztatni, nem is akarta. Végül is modus vivendit keresett, s javasolta a képviselőháznak: hosszabítsa meg a 67-es megállapodás érvényét, viszonossági alapon, 1898-ig. Célját még elérte, mert meg tudta osztani az ellenzék erejét. Az agráriusok, ha kényszeredetten is, támogatták, mert a gazdasági közösség egyoldalú felbontása számukra halálos csapás lett volna, a függetlenségiek meg – bár oppozícióba vonultak – nem mertek harcot kezdeni az önálló vámterületért és nemzeti bankért, mert elegendő szövetséges híján féltek a vereségtől. A modus vivendit azonban fel kellett cserélni huzamosabb érvényű megoldással. Ekkor Bánffy, együttműködve már az új osztrák kormánnyal, olyan törvénytervezetet készített, amely – többek között – kedvezett az agráriusoknak, ugyanis rendezni kívánta a mezőgazdasági vámokat, másrészt mégsem kedvezett, mert nem hangolta össze az új kiegyezés tartalmát a Monarchia érvényben levő külkereskedelmi szerződéseinek lejártával, ami viszont az agrárvámok távlati rendezésének – a vámtarifa majdani felemelésének szépen hangzó elvét a gyakorlatban tette lehetetlenné vagy legalábbis kétes értékűvé.
Ezúttal már semmi sem akadályozta az ellenzéki erők együttes fellépését; a függetlenségiek az obstrukcióban szinte versenyeztek a Nemzeti Párttal, majd a néppárttal s a feltüzelt közvéleménnyel. A Szabadelvű Párt frakciókra bomlott: az agráriusok, ifj. Andrássy Gyulának, a volt külügyminiszter fiának vezetésével, kárörömmel várták az újabb fejleményeket, a merkantilisták meg az obstrukció vaskezű elfojtását követelték, hiába. Az ellentmondásokba keveredett kormánypolitika elvesztette tekintélyét; hogy Bánffynak mennie kell, ebben Pesten és Bécsben szinte mindenki megegyezett. A bonyodalmak a dualista rendszer belpolitikai válságát mutatták, illetve magyar viszonylatban az agrárius koncepció előtérbe kerülését előlegezték – az új-szabadelvű, Széll-féle irányzat térnyerését az ó-szabadelvűek rovására.
